Gyönyörű

ez a kora reggel. Odakint azért, mert tegnap havazott, idebent azért, mert még csend van, és tea, és könyv, és bennem egyszerűen köszönet, hogy szép volt a karácsony. Nyugodt szívvel szoktam lenni nagyvonalú, mert tudom: attól még, hogy hol egyikünk, hol másikunk - én sajnos többször is - elrontja a hangulatot, még lehet mélységesen szép az ünnep. Folyton-folyvást egymás szeretetére és irgalmára szorulunk.
Mindenkitől távol, egyedül egy távoli világítótornyon könnyű lehet családanyának lenni. Onnan sokkal jobban tudtam volna szervezni szerény hétszemélyes ünnepünket is. Egyébként tudjuk: én lennék a világ legjobb felesége, ha nem lenne férjem, a világ legjobb édesanyja, ha nem lenne gyermekem, a legszuperebb meny, ha nem lenne anyósom-apósom. De van, hála Istennek, az Arment pedig, úgy tűnik, meg tudták írni nélkülem is. A karácsonyi idill ott kering mindenesetre valahol a  facebookon, nélkülünk.
Itt nálunk ilyenkor is kell mosogatni, békét teremteni, bocsánatot kérni s összeseperni a levert pohár szerteszét-pattanó darabkáit.
Ezért különleges ajándék egy-egy csendes kora reggeli óra: nem önzőség, hanem erőforrás. Mint ahogy az is, ha végül nem késsük le a karácsonyi koncertet a bazilikában. Igenis odaérünk, majd, miközben mit sem törődve azzal, hogy lassan megfagyunk, együtt énekeljük a tömeggel:
Venite adoremus, venite adoremus, venite adoremus Dominum...

24.

Elfogytak az egyetlen havazós délelőttön készült képek, végére értünk az adventi útnak is.
Jó volt idén is elindulni és megérkezni, nem mások miatt, inkább csak magam miatt.
Belső tartást kerestem a saját magamra kirótt apró feladatokban: minden nap megállni egy kicsit, keresni és találni, kérni és kapni, majd leírni néhány sorban valamit, ami erőt ad. Soha ennyire szükségem még nem volt rá.
Nem nagy dolog ez, csak kicsi szelete annak a nagy igazságnak, amit annyi egy helyben toporgás után tanulok:
ha teszek egy lépést, lesz hozzá út is, ha van út, azon végig lehet menni, ha végig lehet menni, akkor talán megérkezem, s ha megérkezem, tárt karokkal várnak majd rám. Legalább akkora kockázata van nem hinni ebben, mint amennyire igen.
Hadd legyen békés, szép és jó a karácsony - telve igazi békével, szépséggel és jósággal.
Boldog karácsonyt!

23.

Hadd legyenek egyszerűek és boldogok ezek a napok. Let it be.
Ennek jegyében kissé lerövidítettem a karácsonyi süteményes listámat. Néhány apróságot leszámítva igazából egyvalamit, mégpedig hagyományosan a zserbót sütöttem meg, igaz, ezt jó nagy adagban. Az egész délutánt rászántam, mert az én süteményeim akkor igazán finomak, ha nyugodtan, kedvvel készülnek. S ha meg szabad őket kóstolni ünnep előtt is. Jut is, marad is, tényleg. Beletelt vagy tíz évembe, mire mindezt megtanultam, és nem hiszem, hogy némi hektikus, rosszkedvű készülődés nélkül is tudnám ugyanezt, amit ma.
 Semmi sem vész kárba. Mindennek, még elrontott dolgaimnak is megvan a maguk értelme.
Azért vagyunk itt, hogy tanuljunk, s mire utunk végére érünk, ragyogni fogunk, mint a csillagok.

Karácsonyi játék: aki először kitalálja, ki dedikálta nekem személyesen a ma postán érkezett ajándék-könyvet - ráadásul véletlenül magyar volt postásfiú is - az nyerhet, ha szeretné, egy karácsonyi képeslap sorozatot. Végül is, jó lesz majd jövőre...

22.

Ha itt lennél, töltenék neked is egy csésze teát. A háttérben halkan szól a rádió. Az összes mécses ég, s az összes kis égő is - korán sötétedik odakint. Ma már nem kell menni sehova.
Megkérdezném, hogy vagy, megkérdeznéd, hogy vagyok.
És akkor elmondanám, hogy utolsó pillanatban szinte mégsem adtam oda a munkatársaimnak, a zenetanárnőnek, s az összes többi, csak felületes kapcsolatban levő ismerősömnek kis ajándékaimat.
Semmi különös, csak egy-egy mézeskalács, csak a képeslapjaim.
Semmi különös, csak kis darabkái a lelkemnek, amit amúgy nem mutogatok, nem tudnak róla, nem ismerik.
Hogy mi az, ami nevetséges, pillanatnyi kis félelmeimen átlendít, magam sem tudom. Számomra is meglepő.
Talán csak annyi, hogy itt egyáltalán nem rólam van szó.
Ahhoz az örömhöz való hűségről van szó, ami nem engedi, hogy visszaforduljak, ha már eddig eljutottam, vagy elkeseredjek, ha körülöttem ingadozik a hangulat, márpedig, nekem elhiheted, ingadozik, minél többen vagyunk, annál jobban.
Ilyesmikről beszélnék, ha itt lennél, s megkérdeznéd, hogy vagyok.
(S te, miről mesélnél?)

21.

s miután
részt vettünk az összes éjfélbe nyúló karácsonyi vacsorán,
s végigfagyoskodtuk a jótékonysági hangversenyt a jéghideg templomban,
majd végighallgattuk az iskolai ünnepi előadást is, sőt a zeneiskolásat is,
megsütöttük a mézeskalácsokat,
megpucoltuk az ablakokat,
feldíszítettük a karácsonyfát,
barkácsoltunk adventi vásárra valót, s még ki tudja mi mindent,
mindezt a nemlétező szabadidőnkben, a hétköznapi életünk mellett,
szóval mindezek után kicsit elfáradtunk. 
te ezt nem kérted, nem várod el.
de mi emberek vagyunk, emberek között élünk, 
s mint mindenki más, mi is megteszünk mindent, 
hogy gyermekeink szeme csillogjon az örömtől.
emellett igyekszünk felhívni figyelmüket a lényegre, 
elnézést, hogy mindeközben összevesznek,
s netán lökdösődnek kicsit még a te szent házadban is.
mindig bizonytalan vagyok és túl sokat töröm a fejem, ezért
fogalmam nincs, tetszik-e neked a felhajtás, amibe itt állandóan belekeveredünk.
köszönöm, hogy zűrös dolgaim felett szemed a szemem keresi és rám mosolyog,
én legalábbis így képzelem,
bárhogy is legyen:
boldog karácsonyt,
boldog születésnapot!

20.

Tegnap este sokáig álltam a könyvespolc előtt, néztem, nincs mit olvassak.
Valami klasszikusra vágynék, valamire, ami sokáig tart, valamire, amit nem túl könnyű megérteni, valamire, ami most nincs. Végül az Armen mellett döntöttem, négy éve már elolvastam, akkor még keservesen, szóról szóra fordítva le magamnak. Most nem keserves: jó lesz karácsonyi olvasmánynak.
Ma is korán keltem, főztem egy csésze teát, amit aztán kilötyögtettem, és visszabújtam az ágyba olvasni.
Később, miután felmértem, hogy szó sem lehet gyors rendrakásról, a lassú, alapos takarítás mellett döntöttem. Ablakpucolás, szekrénylemosás, minden, ami evvel jár. Nem sietve, úgysem tudjuk befejezni. Ahogy reggel is olvastam, milyen hosszasan tisztították az optika prizmáit az Armenen, ezt érzem én is:
tiszták az ablakok a nappaliban, mintha a gondolataim is valamivel világosabbak lennének...
Ist mein Leuchtfeuer klar, sind auch meine Gedanken etwas klarer.
(Jean-Pierre Abraham, Der Leuchtturm)

19.

Karácsony közeledtével, még ha csak résnyire is, de kinyílnak a szívek.
Az egy dolog, hogy olasz származású fiatal kis kolléganőm megölel, boldog karácsonyt kíván és kerek-perec kijelenti, mennyire megszeretett engem.
De mikor a világ legvisszafogottabb, legprecízebb főnöknője is kezet nyújt, és elmondja, nagyon örül, hogy itt vagyok, és reméli is, hogy nem megyek el sosem,
- ezt csak annak a régi áldásnak tudom tulajdonítani, ami, lett légyen bármennyire is tönkretéve ez a szép világ, a legváratlanabb helyeken bukkan fel, akkor is, ha felismerjük, akkor is, ha nem:
...dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat...

18.

Elkészültek az utolsó karácsonyi hópelyhek is. Valahova Délre viszi őket a posta, hogy valaki más számomra ismeretlen történetének legyenek pihekönnyű kellékei. Talán ott sem havazik, mint ahogy itt is aprószemű, hideg eső esik, esik, esik tán míg világ a világ, s még két nap. Idén kevés képeslapot írtam, de néhányat azért igen, mert fontos,  még ha nem is biztos, hogy pont azoknak, akik nekem küldenek. Szóval biztos, hogy nem biztos.
A világ nem szimmetrikus és nem tökéletes.
Bármikor is érne ide karácsony: sose leszek készen rá.
Egyszerűen csak leteszem szép sorban
 a horgolótűt,
a tollat,
a törlőrongyot,
a fakanalat,
a klaviatúrát,
mindent, ami foglalkoztat,
mindent, ami bánt, és arra gondolok:
itt vagyok, így, ahogy,
végtelenül örülök, hogy eljöttél hozzám...

17.

A mai nap igazi ajándék: nem is emlékszem, jöttem-e az eltelt két hónap során ily könnyedén haza a munkából. Mert igazából  mindig úgy jövök, mintha a világ összes fáradtsága az én vállamon ülne éppen, és én ezt elfogadom, hordozom, hogy aztán kapjak váratlanul egy napot, ami könnyű. Mert mittudomén. Talán csak néhány apró részlet, amin sokat törtem már a fejem, összeáll, vagy valamit megértek. A könnyedségért többnyire keményen kell megdolgozni.
Aztán elmegyek a gyerekekért, veszünk útközben egy kiflit, hogy éhen ne haljunk, itthon pedig nagy kedvvel látok neki (késői) ebédünket megfőzni. Nem gondolok se a tegnapra, se a holnapra: szívből örülök a mának.
A nappali közepéről eltűnt a lecsiszolt fadarabkák nyomán maradt kupac: megérte kerülgetni, megérte annyiszor belelépni, gyönyörű lett a végeredmény. Iskolai adventi vásárra készültek kis mécsesek: mi magunk fúrtuk, faragtuk, csiszoltuk, ragasztottuk. Maga az ötlet nem saját, de néha csak elindulunk, gumicsizmát húzunk, és megyünk, nézelődünk az erdőben - majd hazahozunk egy-egy darab fát, ágakat, tobozokat.
Aztán kis tartókat faragunk, mécsest gyújtunk, s a rohanó világ kellős közepén megállunk, nézzük, várjuk a karácsonyt...

16.

15.

a rossz hír az, hogy jövő év elején, tehát 2015 február 16.-án lejár az útlevelem,
a jó hír az, hogy még idejében észrevettem, mert a személyi igazolványom is már rég nem érvényes,
a rossz hír az,  ha ezen a héten nem utazok fel a nagykövetségre újat csináltatni, kicsúszok a határidőből,
a jó hír az, hogy mégiscsak utazhatok,
a rossz hír az, hogy ehhez a hét többi napjain túlóráznom kell,
a jó hír az, hogy ma, mielőtt holnap nekivágnék az én tájékozódási képességemmel a hosszú útnak, még vetettem egy utolsó pillantást a szóban forgó okmányra,
a rossz hír az, hogy kelekótya lévén fordítva értelmeztem a 2016 február 15.-ét,
a jó hír az, hogy így holnap mégse kell nekivágjak a nagyvilágnak,
a rossz hír az, hogy emiatt mégiscsak túlóráztam és fogok is még,
a jó hír viszont az, hogy lesz nekem így váratlanul egy szabadnapom,
és visszavihetem a könyvtárba a hamarosan lejáró határidejű könyveket,
ha ugyan megtalálom őket valamerre...

14.

A konyhaasztalon álló koszorún ma reggel meggyújtottuk a harmadik gyertyát, hogy aztán a következő hét minden reggelén is meggyújtsuk. Így lesz hétről hétre ragyogóbb a hajnali kávé, fényesebb a reggeli sietés. Nem én készülök az ünnepre, hanem maga az ünnep jön és rendezkedik be az én csupa káosz, csupa kapkodás életembe, megvilágítva az utat épp ott, ahol vagyok.
Nagyon hiányzik az olvasás, élni sem tudok nélküle. Ezekben a hetekben egyetlen részt, az Ézsaiás könyvének 40. részét olvasom szakaszonként, újra és újra. Soha ennél felemelőbb, életkedvvel teljesebb szöveget még nem olvastam. Ha nem is jut most idő többre, ez éltet mégiscsak.

Egy hang szól: - "Kiálts!"
Én kérdeztem:  - "Mit kiáltsak?
Minden test csak fű, és minden szépsége, mint a mezei virágé.
Elszárad a fű, elhervad a virág, ha ráfúj az Úr szele. Bizony csak fű a nép!"
 -"Elszárad a fű, elhervad a virág, de Istenünk igéje örökre megmarad. "

13.

Tévedésből és megszokásból - a testem már nélkülem is teszi a dolgát ugyanis - túl korán keltem. Ma is megyek dolgozni, sok a munka. A kisasszonyok alszanak még, s az sem kizárt, még akkor is aludni vagy legalábbis heverészni fognak, mire hazajövök. Megértem, én is voltam gyerek.
Odakint még sötét van, s én mécsest gyújtok - egyet az ablakpárkányra teszek, egyet pedig viszek magammal egész nap, valahol a szívem mélyén. Majd kiteszem az irodában az asztalra, a fazekak mellé, mikor főzök, vagy takarítok, s hátha lesz idő elmenni fenyőágat szedni az erdőbe, ahol már ugyan elolvadt a szép hó, de nem számít, semmi más nem számít:
csak a  bennem élő öröm kicsi lángját ki ne oltsa semmi.

12.

...ezek a dolgok, amiknek se eleje, se vége, ha kétszer olyan hosszú lenne a nap, akkor se:
a ruhák, amik még vagy a szennyeskosárban, vagy ha már ott nem, akkor a mosógépben, vagy ha már ott sem, kiteregetve, vagy ha már ott sem, összeszedegetve, de még nem hajtogatva, vagy ha már hajtogatva, még nem elpakolva...
vagy az edények, amik még vagy a mosogatókagylóban, vagy ha már ott nem, akkor a mosogatógépben, vagy ha már ott nem, kiszedegetve, vagy ha már nem, akkor elpakolva, hogy legyen helye az újabb edényeknek, amik még vagy a mosogatókagylóban, vagy ha már ott nem, satöbbi, satöbbi...
s a porszívó, a szemét, a macska, a macsakszőr, a könyvek, az ollók, a papírok, a fonalak, a - van ám rá magyarázat! - fűrészpor a nappali közepén...

szóval ezek a dolgok tükröt tartanak elém,
s visszanéz rám sajnos egy rosszkedvű házisárkány, aki ugyan szeretne lenni inkább gyertyafény mellett szép adventi gondolatokat kigondoló királykisasszony,
vagy inkább Jézus lábainál nyugodtan üldögélő Mária,
miközben telnek a napok, rohan a világ, s én egyetlen szigorú, kedves mondatba kapaszkodom:
Márta,Márta, sok mindenért aggódsz és nyugtalankodsz, pedig kevésre van szükség,
valójában csak egyre.

11.

Ma egy olyan történetet hoztam, amit én is úgy kaptam. Gyufásdobozba volt ragasztva, hajtogatva, azzal a megkötéssel, hogy majd csak az irodában bonthatom ki. Merthogy van nekem saját adventi naptáram, s van benne általában minden nap egy karamella, ma pedig egy mese, de nem árulhatom el, ki készíti nekem, csak annyit mondhatok, nagyjából tizenegy éves, mindig kócos és nagyon szeretem.

Kis karácsonyi történet

Volt egyszer egy kislány, aki mindig csak azon törte a fejét, vajon hol a legszebb a karácsony. Mikor húsz éves lett eldöntötte, olyan országba utazik megünnepelni a karácsonyt, ahol nincs hó. Ott éppen esett az eső. Senki sem járt az utcákon, kivéve egy esernyős embert, őt kérdezte meg: mondja uram, hol a legszebb a karácsony? Az ember azt válaszolta: te magad is tudod a választ. Következő évben egy strandon töltötte a karácsonyt a lány. Ott találkozott egy fürdőnadrágos emberrel, s megkérdezte: mondja uram, hol a legszebb a karácsony? Erre mindenki tudja a választ, válaszolta az ember, és továbbment. Tetszett a karácsony a lánynak, de valami mégis hiányzott. Következő évben otthon maradt a családjával, és rájött, hol a legszebb a karácsony: 
otthon a legszebb.

10.

Vannak napok, amikor nincs megállás. A mai nap ilyen. És én megyek, elszántan és saját méretre szabott bátorsággal, egymás után abszolválva a végtelennek tűnő lista legsürgősebb elemeit. Munka megvan, sítáborba ami még hiányzik megvéve, kenyér megvan, elfogyott az olaj, azt is vettem, gyerekek többé-kevésbé akkor és odaszállítva amikor és ahova kell, posta elintézve. S csak egyszer fakadtam keserves sírásra, akkor is volt, ki megöleljen.
Időnként - mondjuk ha tovább tart a zeneóra - megállok, várok, felnézek a csillagos égre. Kilégzés, belégzés. Nekem ragyognak az égen a csillagok, s tudom, lassan, csendben épül az Úr útja életemben, de épül, láthatatlan igyekezettel.  
"...mint pásztor, úgy legelteti nyáját, karjára gyűjti a bárányokat, ölébe veszi őket, az anyajuhokat szelíden terelgeti."
(Ézsaiás könyve 40:11)

9.

Harmadik éve veszek részt azon a karácsonyi vacsorán, amit mi, az imacsoportunk rendezünk saját magunknak. Mindig raclette van, mindenki visz valamit a vacsorához, nincs ajándékozás. Egymás ajándékai vagyunk, időt, odafigyelést adunk egymásnak. S nem csak magunkért imádkozunk - főleg nem csak magunkért. Még közületek is, ha tudtam, hogy valakinek nagy bánata van, vagy fél valamitől, én azt felvettem, magammal vittem s egy kis csapat fiatal ismeretlenül is imádkozott érte valahol itt messze, egy német kisvárosban.
A vacsora idén is szép és jó volt. Próbáltunk énekelni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, s valaki felolvasott egy adventi történetet - már nem emlékszem pontosan, de a gyertyáról szólt, mint olyanról, már milliószor elhangzott gondolatokkal, miket mégis jó újra és újra meghallgatni, kigondolni.

Mert így van: az életem olyan, mint egy gyertya. Lehet kicsi vagy nagy, éghet kevesebb vagy több ideig, még nem tudom. De amíg tart, hadd égjen, hadd világítson. Ha tartogatom, ha túlságosan vigyázom rá, kímélem, rejtegetem, talán tovább tart, de épp csak az értelmét nem tölti be. Évekkel ezelőtt még máshol laktunk, de mindig mindenütt, ott is otthon a világban, s részt vettem egy szép karácsonyi szokásban: valaki gyújtott egy gyertyát, majd az övével lángra lobbantotta a mellette ülőét, az tovább a mellette ülőét, - s így tovább, míg világ a világ, s még két nap - míg végül többszáz ember állt ott égő gyertyával, fényes szívvel...

8.

Azt olvastam a napokban egy cikkben, hogy Németországban minden évben 300 millió levéllel kevesebbet küldenek, mint az előzőben. 2013-ban nagyjából 2 milliárd levéllel kevesebbet kézbesített a német posta, mint 10 évvel előtte. Persze ez még messze nem jelenti a posta eltűnését a Föld felszínéről, de inkább csak számlák, értesítések érkeznek nap mint nap, - gondolom, csak én szoktam ilyenkor gyorsan visszazárni a postaládát, és úgy tenni, mintha ki sem nyitottam volna soha - meg reklámújságok, és vásárlásainkat is elég gyakran így intézzük. A klasszikus posta nem tűnik el, csak egyre kevésbé személyes.

Ígérem, nem fogom emlegetni a régi szép időket, mert nekem a mostaniak a kedvesek, már csak azért is, mert én épp most élek, és épp itt.
Ma pedig egyszerűen csak szeretnék felajánlani egy karácsonyi képeslap-sorozatot valakinek.
Ha érdekel, írj ehhez a bejegyzéshez éjfélig valamit, bármit: egy gondolatot, egy visszajelzést, szeretem a visszajelzéseket...Holnap pedig munka után kisorsolok valakit, s elküldöm neki a lapokat.

(Mindenki másnak pedig, aki szeretné, némi árleszállítást tudok felajánlani a szokásos helyen.)

7.

A karácsonyi öröm leginkább azé, akinek szüksége van rá, és tudja is, hogy szüksége van rá.
Boldog az, aki bátor és erős, s tudja, honnan jön és hova tart.
De aki fáradt, és szomorú, és túlterhelt, és emberek közt is magányos, és elhagyták, és fél - szóval akinek még a csillagok sem ragyognak az égen, értékelni csak ő tudja igazán, mit jelent egyetlen kis mécses fénye a sötétben.
(Merthogy meg is mondatott: boldogok a lelki szegények, boldogok akik sírnak, boldogok a szelídek, a tiszta szívűek, boldogok, akik békét teremtenek. Ti vagytok a föld sója, ti vagytok a világ világossága. Akkor hát legyünk. Egyszerűen csak legyünk, akik vagyunk.)

6.

Két eset lehetséges reggelenként: Micit vagy bentről ki, vagy kintről beengedjük. A macskák, ha ajtót látnak ugyanis, azon, mindegy milyen irányba, de át akarnak menni. Szóval ma reggel, mikor kifele indult a kis ragadozó, kicsit én is kimentem vele, majd a szemerkélő esőt látva inkább visszabújtam az ágyba. Később aztán a kisasszonyok rohantak be azzal, hogy:
egyrészt megérkezett a Mikulás,
másrészt nagy pelyhekben hull odakint a hó,
harmadrészt, mivel az ajtó előtt esdekelt, újból beengedték a macskát.
S mivel szabadnapunk van, ennél sokkal többet nem is tervezünk ma tenni:
ujjaink hegyén kis hópelyheket egyensúlyozunk,
s nyitogatjuk Mici előtt az ajtókat,
ki-be, ki-be, ki-be, míg világ a világ, s még két nap...

5.

Nem címlapra való fotót hoztam ma, de nekem mégis kedves: egyetlen tovaszálló pillanat rendetlen, kócos, gyönyörű életünkből. Kicsit csalóka is,bár észrevétlenül készült: nem látszik rajta, mily sokáig voltam előtte akármilyen összeszedettségre képtelen.
Vannak ilyen napok. Tudom, hogy nagyon fáradtan nézek ki, az is vagyok, s hazaérve csak végigdőlök szótlanul, amúgy kabátostul a kanapén. Egy idő után még mindig úgy érzem, nincs erőm semmire. Jó, talán annyira mégis, hogy főzzek egy teát. Aztán összeállítok egy adagnyi keksz-tésztát. Fél órát kell hűvös helyen pihentetni, addig összehajtogatok egy-egy szétszórt ruhát, helyére rakok néhány edényt, letörlöm az asztalt. Mindig csak egy dolgot, aztán még egyet. A tésztát pedig lassan - nem sietünk, nem félünk, kegyelem hordoz minket, minden szükségesre van általa erőnk ma - szép vékonyra nyújtom, majd rábízom a gyerekekre, hadd süssék, hadd díszítsék, hadd egyék. Karácsonyig úgyis sütünk másikat.

4.

Ki nem állhatom a "nincs időm" és a "stressz" szavakat, ebben a kombinációban meg főleg - természetesen én is rendszeresen használom mindegyiket. Pedig tényleg számít, hogyan beszélek és írok.
Ha nincs sok pénzem, nem egy olcsó, nagy, műanyag ajándékot fogok venni, hanem valami aprót, ami az apróságához képest értékes.
Az általános stresszhangulatba igyekszem nem belerángatódni - tudom, tudom, jó lett volna már tegnap befejezni annak a cégnek a könyvelését, de míg minden részletet meg nem értek, nem csapom össze, hosszú távon így éri meg mindenkinek. Lassú víz partot mos.
S ha nincs elég időm, - pedig ugyanannyi van nekem is, mint mindenki másnak, 24 óra/nap - akkor abban a kevésben ne fecsegjek, de mondjak legalább egy olyan mondatot, ami szép, jó, és értelme van. Összesen kilenc percem van megírni ezt a bejegyzést. S mivel ebből hét már eltelt, azzal az imával fejezem be, amivel a mai napot kezdtem egy gyertya fényénél:

Uram, bármit is hozzon ez a nap,
Áldva legyen a Te neved,
Ámen.

(Herr, was dieser Tag auch bringt,
Dein Name sei gelobt!
Amen.)

D. Bonhoeffer (1943, Karácsony)

3.

Meg vagyok győződve róla, hogy kedvességből kaptam a tegnapi kelekótya történetet, hogy megértsem: ne féljek. Megíratott, megmondatott, angyal is hirdette, de mert én mégis mindig csak félek, vidám kis közjátékot talált ki hát számomra az Úr.
 
Úgy kezdődött, hogy beültünk mindannyian, szóval a komplett iroda, a Chefin vadonatúj autójába, és elindultunk a másik városba továbbképezni magunkat. Én is kaptam meghívót, s láttam ugyan, hogy nem abba az utcába kanyarodunk, ahova kellene, de meg nem mertem volna szólalni, hát ki vagyok én, nyilván félreértettem, mindig én értek félre mindent. A portás csak akkor engedett be, ha leadjuk a személyinket, hát senkinél sem volt ilyen, de még jogosítvány sem, ezért kénytelenek voltak az enyémet elfogadni mindannyiunk számára. Odabent kiderült, hogy nem itt van a szeminárium, ezért visszavágtattunk az autóhoz s átmentünk a jó helyre. Ott már nem találtunk, csak fizetős parkolóhelyet, s megálltunk az autóval - ezáltal eltorlaszolva a parkolóház bejáratát - parkolójegyet venni. Aprója senkinek sem volt, nekem is csak véletlenül. A vadonatúj autó persze pont ott és pont akkor nem akart már elindulni, se szép szóra, se kevésbé szépre. Erre mindenki elkezdte vadul hivogatni a férjét, nem mintha szegény férfiak tudtak volna bármit is segíteni a messzi távolból. Reménytelenül nézegettük az óráinkat, hogy a német pontosság ugye, meg hát mindannyian precíz könyvelők és adótanácsadók lennénk, vagy mi, s nem jobb ötlet híján jobbra-balra nevetgélő bakfisok. Aztán egyszer csak meggondolta magát az autó, s mi berohantunk,  megnéztük gyorsan a kijelzőn, hogy második emelet jobbra, hogy aztán odafent elinduljon természetesen mindenki balra, s én végre-valahára eljussak az önbizalomnak azon fokára, hogy utánuk szóljak: de hát azt írta, hogy jobbra. Rechts.

Ne féljek. Mindenki ugyanúgy ember, mint ahogy én az vagyok.

2.

Így korán reggel, főleg hogy odakint esik az eső, főleg hogy sietni kell: nem csoda, hogy a hangulat nem különösebben adventi. Nem is hajszolom. Ami engem érdekel, azért kissé mélyebbre kell ásni. De nincs idő ásni sem, mert kezdődik a nap, ébreszteni kell a gyerekeket és elindulni. Ma munka és továbbképzés vár rám. A hangulat amúgy törékeny kristálypohár, összetörtünk belőle már párszázat.
Egyetlen teljesen átlagos naphoz is elég nagy bátorságot kell összeszedni innen-onnan, a hozzám hasonló félős lányoknak legalábbis.
Nem nagyon tehetek mást: megállok egy pillanatra pont itt, pont ahol és ahogy vagyok, miközben a kezeim kenik tovább a szendvicseket, a lábaim sietnek tovább beengedni az ajtó előtt didergő macskát, s megköszönöm, hogy az adventi úton én is elindulhattam. Isten kegyelméből bizonyára meg is érkezem.

1.

Az adventi naptárunk idén utolsó pillanatban készült el. Miután annyiszor elmondtam, idén már tényleg túl nagyok ahhoz, hogy készen vett nyitogatós csokisat kapjanak, saját készítésűre, bocs, de nincs időm, s különben is, vegyünk inkább abból a pénzből meleg zoknit karácsonyra a menekülteknek - egyszóval, az összes logikusnak tűnő érv után mégiscsak készítettem egyet. Számozott zsákocskákkal, benne dióval, mogyoróval, édességekkel, szívet-lelket építő mondatokkal...
Mert a gyerekek sose lesznek túl nagyok egy kis csokoládéhoz.
S lett légyen bármi: Advent idén sem marad el. Itt a blogon sem.
Legfeljebb kissé tökéletlenebb lesz, valamivel hiányosabb, a fontossági sorrendben jóval hátrébbra sorolt, s ha kimarad egy-két nap sem jön el a világvége tán.
A lényeg: hogy ne maradjon el. Főleg a szívek mélyén ne maradjon el.

Szabadnap.

A próbaidőt, úgy tűnik, túléltem. Mert néha, bevallom férfiasan, csakis ennyire voltam képes. Aztán egyszer csak, csigalassúsággal de, eltelik az az egy hónap, és a sok, hibákat soroló lista után kapok végre olyan üzenetet is, hogy: es wird immer besser... És kapok saját asztalt, jelszót, polcot, meghívót a karácsonyi vacsorára, szekrénykét, ráragasztják a helyesen ("h" nélkül) írt nevemet, feljegyzik az én születésnapomat is,  ajándékba a novemberi fizetésemhez adnak nekem is benzinutalványt. De leginkább azt a - nekem már nagyon hiányzó - magabiztosságot kapom, hogy találjam magam szembe bármilyen feladattal, minden nap mással: meg fogom tudni csinálni. Miért ne, tegnap is sikerült, tegnapelőtt is, sőt, azelőtt is...
S ha szabadnapom van, mihez is fogjak először? Főzés, mosás, takarítás, e három...
Mindjárt, mindjárt.
Majd ha befejeztem a hópelyhek horgolását, először a miénket a csillárra akasztandó, aztán néhányat a kis boltba is, bárkinek, aki szereti.

Majdnem

hangosan felnevettem, mikor tegnap, egy ruhásboltot működtető cég októberi  könyvelését végezve egy könnyeit teátrálisan hullajtó, papírra rajzolt pálcika-hölgyre bukkantam a számlák között: az aznapi nulla, vagyis 0,00 euró bevétel nem rossz ok a sírásra, de egy pálcika-lány felbukkanása az íróasztalomon akkor is váratlanul ért s felvidított. A számok nem unalmasak, s a számok mögött meghúzódó történetek: emberiek, hétköznapiak, gyönyörűek.
Amúgy megértem. Az érzést, milyen lehet egész nap tenni-venni mondjuk egy kis ruhásboltban, hogy végül senki se vegyen semmit. Mégis, mikor nem vesznek észre, mikor kicsit vagy nagyon ignorálnak, s mindenki csak a saját dolgával törődik: nem érdemes megsértődni. Es ist nicht persönlich gemeint.
Merthogy milyen is a szabadság?
A szabadság egészen praktikus: tölt magának egy csésze forró teát, s szép csendesen, megértéssel végighallgatja a másikat, hagyja, hadd szomorkodja ki magát anélkül, hogy kioktatná, ha kell-ha nem, az élet szépségeiről.
A szabadság nem adja fel az első nehézségeknél, s őrzi a saját álmait, a saját örömét.
Van egy drága munkatársam, ahányszor megkérdem, hogy van - minden nap megkérdem - azt válaszolja, hogy nagy stresszben. Aztán rájöttem, csak annyiról van szó, hogy sok a munka, otthon várnak ránk a gyerekek, a férj, az állatok, az elmaradt házimunka, s hogy minden áldott nap kezdődik előlről ugyanaz.
Nekem mindez, főleg ha viszonylag eleget aludtam éjjel, nagyon is szép. Mi másra vágyhatnék?
Nem mondom, hogy könnyű, mert nem az.
De ez az életem, és nem adnám semmiért.

Igazi

kisasszonnyá válni sokkal nehezebb, mint hernyóból pillangóvá. Hosszadalmas, frusztráló vándorút, főleg ha öntudatos testvérek s a helyzet magaslatait csak távolról szemlélő anya is nehezíti a dolgot.
Hogy mindez jó és szükséges a majdani szárnyaláshoz, az még a jövő édes titka.

Most még az ejt kétségbe, hogy látom a magányt, ahova engem nem engednek be.
Tudom, a feleselés, sértődöttség s ajtócsapkodás mögött egyszerű kérés van: szeressem mindenképp. Közben én is csak ember vagyok, s bár kifogyhatatlan a forrás, ami éltet, mégiscsak egy ember, a saját magányommal, sértődöttségemmel, az ajtót pedig néhanapján, jaj, én is bevágom.

Ilyenkor - ha már eddig nem jutott eszembe - kell gyorsan letakarítani a káoszt a nagy asztalról az ebédlőben, s elővenni valami egyszerű kártyajátékot. Minden kártyajátékunkból hiányzik néhány lap, ezek ugyanott vannak, ahol a páratlan zoknik párjai. Vagy négyfelé osztunk egy másik felén tele-matekezett lapot, s lejátszunk néhány fordulónyi Ország, város-t.
Legkésőbb ekkor elkezdünk semmiségeken nagyokat nevetni, a könnyünk majd' kicsordul.
Mert az idő eltelik, s a gyerekek megnőnek így is, úgy is.
Fennhangon elszavalt - amúgy igaz és fontos - szentbeszédeink vagy megmaradnak, vagy nem. Nem tudom, fogalmam nincs.

A nevetés viszont begyógyítja a ki tudja miért fájó kicsi szíveket,
s a jókedv úgy kisimít így alvás előtt apránként mindannyiunkat,
mint gondos kéz dühösen összegyűrt, kukába hajított papírfecniket.

(Ui: szívesen fogadok sietős reggeleken is játszható, néhány perces játék-ötleteket. )

Már

karácsonyi dalokat próbálunk a kórussal, de a szívem még csakis az őszé. Virágok nyílnak a kertben, s néha van pillanatnyi idő megállítani a napfényt, mielőtt gyorsan, nagyon gyorsan eltűnne a domb túloldalán.
Talán túl sokat vártam olyan dolgokra, amik már elmúltak, vagy nem is válnak valóra soha.
Most itt élek a jelenben, azokkal, akiket szeretek.
S ez nem jelent néha sem többet, sem kevesebbet, mint tíz percet s egy nyugodt kis sarkot a káosz közepén, az asztali lámpa fényének sugarában, ahol fekete gyöngyöket varrok egy horgolt, piros kitűzőre, mely dísz lesz valakinek, akit nem is ismerek, a kabátján, s mindez miért?
Csak azért, hátha szebb lesz kicsit tőlünk ez a világ.

Amerre

most visz az út, ezek a napok, hetek - tele vannak erőfeszítéssel és fáradtsággal. Van némi fogalmam róla, ó igen, trust me, mit jelent frusztráltnak lenni.
Enyém a legperfekcionistább főnök a világon. A munkámat minden áldott nap átnézi, majd másnap reggel ott vár egy lista a hibákkal az asztalomon. Lehet így jó kedvvel, örömmel kezdeni a napot? Igen, lehet. Mert az öröm, a jól ismert, mindig hivogató drága Öröm néha váratlanul csak ott van, megáll a székem mellett, s megsimogatja fájó fejemet. Én, a mimóza, erőt kapok valahonnan szépen átolvasni a listát, és némi  vállrándítással tenni tovább a dolgom, amennyire jól csak tudom. Meg is tudom köszönni, tényleg, mert sokat tanulok így - hogy máshogy lehetne tanulni, ha nem a hibákból?
Itthon kissé csalódott gyerekek...Megváltoztam én, megváltozott minden. Egy bizonyos védő, puha, mindent előkészítő, mindent elsimító burok szétpattant. Talán ideje is volt szétpattannia. Talán boltból veszem a kész krumplisalátát útban hazafelé, de azért mindig szépen megterítjük az asztalt, és gyertyát is mindig gyújtunk. Este felolvasok, már ha nem vagyok végtelenül fáradt. Szombat délelőtt szétosztogatom a házimunkát, ha tetszik, ha nem, délután pedig kirándulni megyünk.
Időnként úgy érzem, menni fog ez. Elég törődést és szeretetet fektettem az évek során a kapcsolatokba ahhoz, hogy kitartsanak nehéz időkben is.
Ami hiányzik...Talán banális, de a zongoraórák. Nem férnek be sehova. S nekem ez úgy fáj, hogy majd' megszakad a szívem.  Nem baj, hétvégenként - ó, a hétvégék! eddig csak hétvégék voltak, most az enyémek is, mikor itthon vagyok én is, ó, hát ha valaki, akkor én meg tudok becsülni két egész szabad napot! - szóval hétvégenként előveszem a régi kottákat, és játszom. Jól van, igazából ma játszottam három hét óta először, de hadd előlegezzem meg magamnak a bizalmat. Megérdemlem.

múló pillanatok

...reggelenként az első álmos mozdulatok: egy csésze kávé nekem, majd sok-sok tea a termoszokba és a reggelihez
...idei őszi személyes stílus: piros zongorakesztyű, piros, pöttyös táska, szürke sál, sötét kabátka
...kanyargó patak az út mentén
...a munka, bármilyen munka: öröm, mert ha nem lenne az, ha csak olyasvalami lenne, amit túl kell élni, minél hamarabb össze kell csapni, akkor úgy múlik el az élet is, hogy épp csak túlleszünk rajta
...van néhány ember a világon, aki szereti a képeslapjaimat
...tisztára súrolt mosogatókagyló
...coolnak számítanak a zongorakesztyűim az idejét időnként nálunk elütő tizenéves ifjúság körében, ők ajándékba kapják tőlem
...a rend nem tökéletes, de hogy élhető legyen, kész vagyok konfrontálódni, zsörtölődni, minimális elvárásokhoz makacsul ragaszkodni (saját tányért, saját összehajtogatott ruhát elpakolni, hm?) - és igen, talán nem vagyok olyan kedves, mint lenni szoktam volt, de csak azért, mert egy - igencsak fáradékony - ember vagyok én is, mint mindenki más.
...tojáshéjra írt üzenet
...bátrabb vagyok és keményebb fából faragtak, mint én azt hittem.
...félek eleget. hol ezért, hol azért. két dolog szokott segíteni: a szép, jó, kedves baráti szó (mikor van), s ha elémegyek annak, amitől rettegek, a szemébe nézek, majd újra és újra rájövök:
nem kell  félni.
sem élettől, sem haláltól.