A havas fotók nem aktuálisak már vagy egy hete, de hálás vagyok, hogy láttunk egyáltalán havat idén.
Most inkább csak esik naphosszat. Nem tereli el fehér szépség figyelmünket a lényegről.
Rájövök, mi hiányzik. Az erdő.
Ezért most félreteszek mindent, gumicsizmát húzok és elindulok. Nincs kedve velem jönni senkinek. Egyedül megyek végig a jól ismert, hűvös, nedves ösvényeken. Közben téli csokrot szedek a földön heverő ágakból, tobozokból, száraz levelekből.
S nincs is ma szükségem semmi másra,
csak erre az egyszerű díszre,
csak néhány tiszta mondatra,
csak egyetlen gyertya fényére ebben a ránk telepedő óriási szürkeségben.
3 comments:
Egyszerűségedben vagy Te olyan csodálatos, Márta!
Lélekben mindig megtisztulok itt.
Most esett le...
Nem a hó, hanem az, hogy nővérem lundi magányai, lankadatlan fáradozása, öröm osztó, s lassan felőrlődött élete, pótolhatatlansága - soraid által szinte megfoghatóak.
Post a Comment