Az év utolsó napját

gyaloglással töltjük, kettesben, valahol a környező hegyekben. Hármasban. Elfelejtettem beleszámolni a kutyát. Este, némi pezsgővel és csillagszóróval felszerelve, talán beautózunk a városba, körülnézni. De az is lehet, az egész napos túrázástól fáradtan inkább csak a balkonra megyünk ki éjfélkor, köszönteni a szép új évet. 

Az elmúlt két napban teleírtam egy fél füzetet vissza- és előretekintő gondolatokkal. Írtam hosszú listát a szép történésekkel. Megírtam néhány soha el nem küldendő búcsúlevelet. Feljegyeztem millió új, kisebb-nagyobb tervet. Majd kiválasztottam két mondatot, amelyek mentén élni szeretném az életemet - a következő évfordulóig. Talán még soha nem gondoltam bele, mennyire vigasztaló, hogy van a napnak eleje és vége. Az évnek is van eleje és vége.  Behatárolódik a szép, a boldogság, a szomorúság. Mindegyiknek saját ideje van, s egyiket sem tudnánk itt végtelen adagokban elhordozni.

Magam számára azt tartom a következő évben a legfontosabbnak, hogy megőrizzem élőnek, keresőnek, nyitottnak a szívemet - az életfeladatommal, Istennel, az emberekkel kapcsolatban. "Ti, Istent keresők, éledjen szívetek!" (Zsoltárok 69:33) Meg akarok tanulni válaszok nélkül is békességben élni. Az én feladatom a keresés. A kérdezés. Ez teszi igazán élővé, ragyogóvá a szívet. S kicsit talán bele is fáradtam abba, hogy folyton, még a kérdés megfogalmazása, meghallgatása előtt mondjuk-mondjuk a választ.

A másik mondatot az elmúlt advent folyamán kaptam, viszem tovább magammal: "Kelj föl tündökölve, mert jön világosságod..." (Ézsaiás 60:1) A német fordítás ezt úgy fogalmazza, hogy: indulj el, légy világosság. 

Közben elkészült a túrós pogácsa. Becsomagolom, főzök egy termosz teát, majd elindulunk. 

Boldog, békés új évet kívánok. S mindehhez annyi nyugtalanságot is, mely nem engedi, hogy abbahagyjuk a keresést, kérdezést, odafigyelést. Mindig új és új elindulásokat kívánok, új és új megérkezéseket. S olyan szívet, mely az utolsó dobbanásig nem porosodik be, nem adja fel. Nem némul el. Hanem él, tanul, szeret, keres - tündökölve ragyog.

Szenteste reggelén.

Nincs szebb a karácsonyi gyertyák fényénél. Bevilágítják a még homályos konyhát, az odakint csepergő esőt s a készülő leves hozzávalóit, egy fej hagymát, néhány szem krumplit és két hokkaido tököt. A konyhámban már elkezdődött az ünnep. Csendesen, kegyelemmel teljesen.

Mindenkinek áldott, szép, vigasztalással és örömmel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel, Márta.

Ne féljetek.

 

Szenteste előtti nap reggele.

Nézegetem a hét elején összeállított tennivalók listáját. Nagy segítség. 

Hogy mit sikerül elvégezni, fontos - de nem a legfontosabb. 

Rendezgetem a kottákat - énekelni fogok a templomban -, s tudom, hogy valóban szépre sikerüljön, fontos - de nem a legfontosabb.

 

N e m   f e l l é p é s r e   k é s z ü l ö k. 

 

Életemnek ebben a szakaszában - már nem túl fiatal nő, felnőtt gyerekekkel, a felnőtt gyerekek által hátrahagyott kutyával, akinek a felnőtt gyerekei az ünnep kezdete előtti utolsó pillanatban hazaérkeznek, majd néhány nap múlva újra távoznak -, a karácsony szeretetből fakadó szolgálat.

Nem jut eszembe, hol hallottam, de valaki valahol állítólag azt mondta, minden tettünk vagy szeretetből, vagy félelemből fakad. (S mi más lenne a huszonegyedik század emberének a legnagyobb félelme, mint az, hogy nem felel meg az elvárásoknak. Legfőképp a sajátjainak nem.) Azóta azon gondolkodom - még nem értem a végére -, ez vajon minden esetben igaz-e. 

Olvasom*, a szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, abban nem lett teljessé a szeretet.

 

(Mielőtt holnap elbúcsúznék erre az évre, hadd köszönjem meg a hűséget. A jó szót. A jóindulatot, a szokásosnál több hozzászólást. A saját történetekbe, saját ünnepi asztalokra megengedett bepillantást. Szívből kívánom, hogy mindannyian olyan szeretettel elrendezett, előkészített térben ünnepeljünk - akár egyedül, akár családban vagy barátokkal, rokonokkal -, ahol valóban otthon érezzük magunkat. Ahol nem kérdőjeleznek meg. Ahol nem kell attól féljünk, hogy nem felelünk meg az elvárásoknak. Hiszen megmondatott és meg is íratott: ne féljetek.)

* 1 János 4:18

Angyal az autómban.

Tegnap este becsomagoltam az utolsó karácsonyi ajándékot. Elmesélem a történetét.

Ahhoz a kis egyházi közösséghez, amelyhez tartozom s amellyel együtt vasárnaponként dicsérem az Urat, csatlakozott az elmúlt évben egy kedves nő, Barbara. Barbara szellemileg sérült, gyámság alatt él, egyedül, de valaki rendszeresen felügyeli az életét. Tud dolgozni, egyedül utazni, apróbb vásárlásokat elintézni. S az okostelefonját brilliáns és ezerféle módon használni.

Múlt héten írt, kérdezte, elvinném-e istentiszteletre. Megmondom őszintén, nem volt hozzá kedvem. Mégpedig azért nem, mert ő más városban él, s ha őt is vinni kell, körülbelül húsz perces autóút kitérőt kell tenni, majd ugyanennyit vissza. Töredelmesen bevallom, sajnáltam ennyi időt Barbarára szánni. Emiatt korábban kelni. Főleg, hogy vonattal nagyszerűen magában is meg tudná tenni az utat. Írtam neki, sajnos nem lehet, de egyszerűen nem fogadta el e lehetőséget. A betegségéből adódó sérültség rámenőssé, majdhogynem agresszívvé tette. Napokig háborgott miatta a szívem.

Végül elmentünk érte, persze. Sőt, ha már - a második mérföld szellemében -, még a szentesti fuvart is bevállaltuk. Az istentisztelet végén odajött hozzám és széles mosollyal, csak a Barbarára jellemző szívélyességgel mondta: Márta, te olyan kedves vagy. Karácsonykor kapsz tőlem ajándékot.

Ez az utolsónak becsomagolt karácsonyi ajándék küzdelmes története. Úgy kezdődött, hogy napokra tönkretette az adventi békémet. Többet kért tőlem, mint amennyit szívesen adtam. Eltoszogatott a határokig. Oda, ahol hirtelen minden könnyűvé és fényessé válik. Ahol egyszer csak elnevetjük magunkat. Ahol kedvesnek látnak, pedig pontosan tudni, hogy nem vagyok az. 

Ha bárki másról lenne szó, nem készülnék viszontajándékkal. Mert az ajándékozás művészet. Eredeti értelmében véve szigorúan egyoldalú tevékenység. Az ajándékozó nem vár viszonzást. De mivel Barbaráról van szó - neki nem is egy, de akár két ajándékot is adnék.

Az utolsó óra.

Az év legrövidebb napján későn ébredek. A leeresztett redőnyök résein átszűrődő napfény mintákat rajzol a szemközti falra. Frissen sült gyümölcskenyérből, narancsból és teából álló egyszerű, mégis ünnepi reggelit készítek magamnak. S amire talán egész adventben nem volt példa, leülök és sietség nélkül, csendben fogyasztom el. Köszönettel, a teljesség igényével számolom, mennyi íz és illat elfér egyetlen apró tányéron: citrom, csokoládé, aszalt szilva és kajszibarack, dió, mazsola, rum, narancs. Az asztalon még tegnapról kiteregetve a tervek, receptek, jegyzetek, listák, s a karácsonyig még hátralevő napokra szétosztogatott tennivaló. Minden napra magamnak is valami extra meglepetés, szigorúan betervezve, déli alvás, séta a napsütésben, illatos, forró habfürdő.

Így advent végéhez közeledve eszembe jut a szőlőmunkásokról szóló példázat*. Egyesek már reggel elkezdenek dolgozni, mások csak délben fogadják el a gazda hívását, s vannak, akik még a tizenegyedik órában is ott állnak, tétlenül, egy hosszú, elvesztegetett nap végén. Végül mindhárom csoport munkásai ugyanazt a fizetséget kapják. Azok is, akik tíz órát dolgoztak, vagy ötöt, s azok is, akik csak egyet. Mert a szőlősgazda sokkal inkább jó, mint igazságos. Hála Istennek!

Ha csak egyetlen tanulságot vagy fontos dolgot mondhatnék, talán az lenne, hogy még nem késő. Még van egy kis idő. Az egyetlen órai munkának, várakozásnak, hitnek, szeretetnek is megvan a jutalma. Még nem késő bocsánatot kérni és szívből megbocsátani. S mindent újból kezdeni. 

 

Álltam valami messze piacon,
És tarka rongyként ráztam lelkemet,
Így tűnt a hajnal, így futott a dél,
És így jött rám a késő alkonyat.
Utolsó munkás és utolsó óra -
Most itt állok a szőlőhegy tövén,
Napszámodba szegődnék, Istenem.
Egy óra még, és itt van a sötét.
 

Ezt az utolsó órát add nekem. 

 

(Reményik Sándor, Utolsó munkás) 

* Máté evangéliuma 20:1-16

A történet.

 

 Kezdetben volt az Ige. Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami létrejött. Élet volt benne, s ez az élet volt az emberek világossága. Az Ige volt az igazi világosság. Ő jött el a világba. 

Saját világába jött, az övéihez. Hozzánk. 

És mi* befogadjuk őt. 

Szeretettel készülünk a fogadására. Számoljuk a napokat, mire végre megérkezik. Előkészítjük a szobáját, plusz terítéket teszünk az asztalra. Megosztjuk vele az életünket, a bánatunkat, az örömünket, kiöntjük előtte a szívünket. Nagyra tartjuk a bölcsességét. Tiszteljük. Szeretjük. Kikérjük a tanácsát.

Az Ige testté lett. Befogadtuk őt, itt élt közöttünk. 

És láttuk ragyogását, felismertük az Egyetlen fényét, telve kegyelemmel és igazsággal.

* a mai ige alapján - "a saját világába jött, de az övéi nem fogadták be őt."(János evangéliuma 1:11), lenyűgözve a gondolattól, hogy a történet nincs kőbe vésve, hogy alakulásába ténylegesen beleszólhatunk

A küszöbön.

"Arra vittek egy születése óta sánta férfit, akit napról napra letettek a templomnak abba a kapujába, amelyet Ékes-kapunak hívtak, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől." (Apostolok Cselekedetei 3:2)

Valami szépnek a küszöbén lenni, s oda mégse, soha belépni, leélni úgy, napról napra, egy egész életet, mintha a kapun túl levő csoda csak másoknak szólna, úgy tenni mintha az alamizsna pont elég lenne, elhinni, mintha nem is járna több - ebben is felfedezem önmagamat. Főleg akkor, mikor - talán Isten furcsa, érthetetlen kegyelméből - elérem a határaimat. Mikor megsérülök. Mikor, talán valami egészen csekély oknál fogva, de darabokra törik a szívem.

Advent kifejezi mindazt a tökéletes szépséget, ami után kimondatlanul is vágyunk. 

Kifejezi a szabadító tényleges érkezésében való reményt. 

A várakozás ünnepe azoké, akik valóban várnak. Akik maguktól nem tudnak belépni a kapun. Azoké, akik rendszeresen kívül maradnak. Az érzékenyeké. A mi ünnepünk. Az enyém.

Béke a határokon.

 

 Erre a hónapra, sőt, ha jobban belegondolok, erre az évre befejeztem az irodában a munkát. Az elmúlt hetekben valóban túlszárnyaltam önmagam, ha ugyan szárnyalásnak lehet nevezni a hajnaltól éjfélig való készenlétet és fáradozást. Életemnek ebben a szakaszában megtehetem. Öt évvel ezelőtt még nemet mondtam volna rá. Mindenkinek mindig máshol vannak a határai. S mindenki képes alkalomadtán kitágítani őket. Mert sokkal több nehéz feladat elvégzésére vagyunk képesek, mint azt valaha hittük vagy gondoltuk volna.

A határok néha, néhány gondosan megválogatott és valóban szükséges helyzetben azért vannak ott, hogy túllépjünk rajtuk.

Csak ne felejtsük el közben, hogy emberek vagyunk. 

A feladat óriási. A munkának nincs vége, soha. Mi pedig nagyon is végesek vagyunk.

Az időnkénti szárnyalástól eltekintve inkább csak lépésről lépésre haladunk. Hol előre, hol hátra.

Elfáradunk. Túlterheltek vagyunk. Nem alszunk eleget. Nem vagyunk mindig erősek. Nem leszünk mindörökre fiatalok és szépek. Néha ki-kimarad a ragyogás, s egyszer majd örökre is.

Az én adventemhez ez is hozzátartozik, fájdalmasan, gyönyörűen: a határaim tudomásul vétele. 

Az itt megtapasztalt béke valódi béke, nem olyan, amilyet a világ ad.

Megnyugszom a gondolat mélységében, hogy ember vagyok. Nem több, de nem is kevesebb.

 

(reggeli gondolatok a 147. Zsoltár 14. verse alapján: Békét szerzett határaidon, a búza legjavával tart jól téged.)

Alle Jahre wieder.

 

Minden évben rajtakapom magam, hogy már nincs kedvem elindulni. Elhitetem magammal, úgysem tudok újat mondani. 

Minden évben keresem a régi adventek hangulatát. 

Minden évben attól félek, talán már rég elveszítettem a csodát.

Attól még útrakelek. Mégis.

Még nem tartok ott, hogy nekem ne lenne szükséges elindulni. Még nem érkeztem meg, én sem. 

Keresem a csodát a csendes éjben.

S felfedezem, az ünnepnek most is sokkal több köze van a fáradtsághoz, elhagyatottsághoz és félelemhez, mint a csillogó karácsonyfadíszekhez. Egy istállóban, érzéstelenítés nélkül, egyedül végigszenvedett szülés történetének nem sok köze van a üzletek kirakatát díszítő kis betlehemek nosztalgikus hangulatához.

Mindezek fényében szinte röstellem bevallani, mennyire várom, hogy - talán éppen ma - kiválasszuk a karácsonyfánkat. Életünk legszebb karácsonyfája lesz, feltétlenül. Nagyon örülök neki, már előre is. (Hadd ne tartozzam soha azon kegyes ünneprontók körébe, akik minden egyes evilági dísz, szokás és kedvesség mellett folyton kötelességüknek érzik felhívni a figyelmet az igazabb igazságokra, mélyebb mélységekre.)

De legjobban annak örülök, hogy idén is elindultam. Mondhatni, véletlenül. Majdhogynem akaratom ellenére. Mire észbe kaptam, már rég messze jártam.

Hadd legyek, míg lábaim e föld porában járnak, örökös útnak induló. Hadd hordozzam közben - mert nem tudok és nem is kell újat mondani - ugyanazt a régi üzenetet. Mondjam, írjam, írjam át, szebben és jobban, újra és újra, alle Jahre wieder.

Tartsunk ki.

 

Adventi zene.

Újraolvasva a Bonhoeffer börtönleveleket felfigyeltem arra a részletre, ahol a belső fülről és hallásról ír. A belső zenéről. Húsvét közeledtével hiányzik neki az ehhez az időszakhoz kapcsolódó zene és öröm, ezért megpróbálja emlékezetből felidézni. Mivel annak idején hosszasan foglalkozott velük, hang nélkül is végig tudja hallgatni. Különösen kedvesnek találom a levelekben itt-ott megtalálható apró kottaidézeteket, ezeket - hála annak a már felnőttként vett néhány zongoraleckének - még én is el tudom játszani.

Évek óta Händel Messias-a az adventi zeném. Mióta egy bolhapiacon a lemezre is rátaláltam, igazi analóg élmény a hallgatása. Nem könnyű egyébként. Odafigyelést igényel, a szöveg - s benne a színtiszta evangélium - követését. 

De ha jönne még olyan idő az én életemben is, amikor valamilyen oknál fogva nem lesz alkalmam, lehetőségem, képességem zenét hallgatni - belső kincsként, elveszíthetetlen emlékként ezt akarom magammal vinni.

Emeljétek fel a fejeteket -

 

olvasom* - s hagyom, hogy megérintse a szívemet.

Minden más, inkább katonás parancsszóra, mint szelíd bátorításra emlékeztető felhívás lepereg róla. Védi, ahogy tudja, önmagát.

Fel a fejjel! Szedd össze magad! You can do it! - ilyeneket mondanak, ilyeneket mondok magamnak.

Nem hallgatok mindenkire. E borongós napokon, hogy tényleg fel akarjam emelni a fejem - valami igazán jó okra van szükségem. Valódi, adventi reményre. Valamire, amitől kiegyenesedik a naphosszat számítógép felé hajló hát. Amitől messzire lát a képernyőtől megfáradt tekintet.

Napközben többször is felidézem a szavakat. Felemelem a fejem.

Nem a semmit nézem. Nem hiába várok. Aki elindult, meg is érkezik.

Végignéz az asztalon nyitva maradt könyvön, amiből már nem volt idő olvasni.  Szemügyre veszi a nap végére leégett mécsest, s kissé beljebb tolja, nehogy leessen, a még majdnem tele csésze kihűlt teát. Betakargatja a kanapén álomba merült, elszánt várakozót. Apró, védelmező gesztusokból, gondos kezek rendezgetésének nyomából fogom csak sejteni, hogy itt járt.

* Lukács evangéliuma 21:28

Hétfő.

 

Egy még sötét, csendes ház a legszebb hely elkezdeni egy újabb hetet. Szinte kézzelfoghatóvá válik az adventi várakozás. A redőny, bár még messze a virradat, felhúzva. Odakint az utcalámpák bevilágítják a havas utcát, idebent néhány gyertya az asztalt. Homályos fénybe vonja a laptopot, a papírokat, a gyümölcsöskosarat, a mappákba rendezett, a hétvége folyamán elvégzett munkát. A tálcát, melyen az illóolajokat, ollót, golyóstollakat, gyufát tartom. S a kis befőttesüveget, félig tele az összegyűjtögetett, kis cetlikre írt mindennapi szépségekkel. A félig üres része is tele van, mindazzal, amit észre sem vettem vagy elfelejtettem.

Mert ugyan nem akarom, hogy valami makacs, félreértelmezett, a napokat csupa hasznos dolgokkal telezsúfoló szorgalomból kifolyólag úgy meneteljek el a életemet megáldó csodák mellett, hogy nem méltatom, nem köszönöm meg őket. A hajnalt a dombok fölött. Az alulról halvány rózsaszínné váló felhőket. Az öltéseket a lassan elkészülő ajándékokon abban az öt percben, ami még indulásig hátravan. A saját barkácsolású, nagy papírcsillagokon átragyogó napfényt. Händel Messias-ának kezdő szavait: Tröste dich, mein Volk...

De azt is tudom, hogy mulasztásaimnak is, a hiányoknak is helye van. Annak is, amire már nincs erőm, vagy kedvem. Ami mégsem sikerül.

Megőriznek attól a téves elképzeléstől, hogy az adventet meg kell, vagy elő lehet teremteni. 

Néha nem tudom készíteni az Úrnak útját. 

Mert túl nagy a rendetlenség bennem. Az asztalomon, a papírjaim között. 

Mégis reménykedhetem - igazi, megalapozott, adventi reménységgel - hogy ilyenkor az Úr útjai fognak megtalálni engem - ott ahol vagyok, úgy ahogy vagyok.

A harmadik gyertya.

 

A már megtett és a még előttünk álló út kereszteződésénél gyújtom meg a harmadik gyertyát. Az öröm gyertyáját.

Így félúton már érezni a fáradtságot. Már látni, mi az, amit a sok ragyogó terv közül szép csendesen elengedünk. 

A harmadik gyertya eszembe juttatja: az örömnek fénye van. Mutatja az utat.

Erőt ad a terhek hordozására. Bizonyítéka annak, hogy itt mindenkinek különleges, egyedi feladata van, mégpedig az, aminek a végzése folyamán elfeledkezik önmagáról. Nem nézi az órát, nem számolja a perceket. Életre kel. Kivirágzik.

Végiggondolom, csendes hálával, a kisebb-nagyobb tevékenységeket, melyek örömmel töltenek el. A betűk szeretete. Az írás szeretete. Adventi hajnalokon zoknikötés. Gyaloglás. Asztalterítés. Mennyi minden, ami segíti, vezeti a lépteimet!

Továbbindulunk, már közelebb van a cél, mint tegnap.

Csak az öröm fénye maradjon meg mindvégig. A legjobban erre kell vigyázni. Ez a legnagyobb kincsünk.

Az ajándék.

A munkahelyem régi, nagy, zegzugos épületének földszintjén, a főút oldali részén van egy bolt, ahol mindent lehet venni. Hólapátot, hógömböt, zoknifonalat. Kötőtűt, áfonyaszedő fésűt, szakácskönyvet. Kis faangyalt, habverőt, krepp-papírt, pöttyös fazekat. Füstölőgyertyát. Ragasztót. Szalagot. Képeslapot, rozmaringillatú szappant. Szilikon sütőformát, fényképkeretet. Leárazott kézimunka füzetet.

Nekem csak az ajándéknak szánt díszekről még hiányzó akasztóhoz szükséges hímzőfonalra volt szükségem. Titokban egész nap erről álmodtam. Arról a piros bársonyanyag csak emlékezetből felidézett színéhez illő árnyalatról, amire még zárás előtt, egy későre kitolódott ebédszünetben a mindent áruló csodák boltjában végül ráakadtam. 

Az új számítógépes program működésének megértésén fáradozó agyam talán épp az ilyen, fonalakhoz, gombokhoz és zoknimintákhoz kötődő, nem éppen odaillő gondolatoknak köszönhetően marad egy-egy végtelen hosszúságú nap végére úgy-ahogy egyensúlyban.

Mert az emberi szív és elme képes egyszerre bonyolult és egyszerű lenni. Reális és reménykedő. Kijózanodni s ugyanabban a pillanatban máris lelkesedni. Egyazon időben boldognak és boldogtalannak lenni. Felnőttként is gyermeki szívvel élni. Sírni és nevetni. Hinni és kételkedni. Hosszú úton még egy kis lépést megtenni. 

A szeretet elég erős ahhoz, hogy az élet kontrasztjait összetartsa. 

Elég erős, hogy a mindenséget elhordozza. 

Hogy a szürke napokra piros fonalból kössön masnit, s úgy nyújtsa át, mintegy váratlan ajándékként, az élet összes terhét és szépségét, ott, mindenki szeme láttára, az utcán, a lassú sötétedésben, egy fáradt adventi délután.

Gondolatok a parkolóban. Plusz egy meglepetés.

 

Adventi böjt.

Dietrich Bonhoeffernek a "Widerstand und Ergebung" című könyvben megjelentetett börtönleveleit már akkor megvettem, amikor még alig tudtam németül. Máris eredetiben akartam őt olvasni, natürlich und unbedingt. Első olvasáskor a szavak többségét meg kellett keresnem a szótárban, úgy is alig értettem, némelyikük mellett, fölött még most is ott vannak a ceruzával odaírt magyar jelentések. 

Minden adventben előveszem. Ha szükséges, megragasztom a már hozzámkerüléskor is szakadozott könyvborítót, majd olvasok belőle, minden nap. Csak néhány oldalt. Lassan. Alaposan. Jegyzetelve. Az egyetlen könyv, a Szentírás mellett, amit ezekben az ünnepváró hetekben előveszek. Pedig van egy kis bőröndöm, abban tartom az olvasásra váró új, csodálatos könyveket. Hermann Hesse, Friederike Mayröcker, Abdulrazak Gurnah - az új irodalmi Nobel-díj tulajdonos,  Alan Bennett - de ők várhatnak. 

A kevesebb néha valóban sokkal több. 

Millió ragyogó tervvel indulok útnak, hogy aztán apránként megtanuljam, milyen kevés az, ami valóban elengedhetetlen. 

S hogy elveszíthetem az egész világot, ha a lelkemet megnyerem.

Emeljük fel szívünket a fénybe.

 

Adventi szívgyakorlat.

Ablakpucolás. Adventi kekszek sütése. Képeslapok, kalendáriumok, karácsonyi csomagok postázása. Fenyőágak és tobozok gyűjtése az erdőben. Adventi koszorú. A ház feldíszítése. Vendéglátás. Ajándékok kigondolása, vásárlása, elkészítése, csomagolása. Karácsonyfáról gondoskodni. Karácsonyi menüt kigondolni.

Körülbelül így néz ki egy szokásos adventi tennivaló lista egy hozzám hasonló átlagos nő naplójában. Ezt számtalan újabb listára lehet osztani, fraktálszerűen tovább és továbbgondolni, mint mindent, majdhogynem művészi szinten. Az ünnep külső kellékeiről, kedvességeiről, ízeiről gondoskodni nem mellékes, nem elhanyagolható tevékenység. 

Mégis.

Akkor érzem leginkább az advent fényét, amikor a gyorsan múló napok egymásutánjában, a munka és pihenés váltakozásában időt szánok egy-egy rejtett fiók, polc, kamra régóta esedékes, mindeddig halogatott, alapos és aprólékos kitakarítására. Minden rendbe tett apró terület után leülök, s egy csésze forró tea mellett a lélek titkos fiókjaiban is körülnézek. Végiggondolom, hol nincsenek rendben a dolgok. Hol kell változnom. Kitől kell bocsánatot kérnem. Kinek kell megbocsátanom. 

A dolgok mélyén levő békére, az arculat mögötti lassú szépségre vágyom. 

Rendbetett rejtett fiókokra.

Egy asztalnál a világ.

Készít majd a Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát...(Ézsaiás 25:6)

Néha elgondolkodom, mi lesz majd konkrétan a menü - azon túl, hogy zsíros falatok és letisztult újborok ugye, egyik sem kifejezetten a kedvencem. Remélem, lesz majd brokkoli is, padlizsán és narancs. Pizza, lasagne, rizs és gomba. Sajt. Kenyér. S ami ennél fontosabb, vendég- s a meghívott vendégek közötti kölcsönös szeretet.  

A The Highwomen énekli a Crowded Table című dalban: I want a house with a crowded table/ and a place by the fire for everyone./ The door is always open/ Your picture's on my wall/ Everyone's a little broken. And everyone belongs/ Yeah, everyone belongs. Szeretnék egy házat egy zsúfolt asztallal, s a tűznél mindenkinek egy helyet. Az ajtó mindig nyitva van. A fényképed a falon. Mindenki egy kicsit sérült, s mindenki idetartozik. Igen, mindenki idetartozik.

A Netflix Home for Christmas című sorozatának második évadja ugyanúgy fejeződik be, mint az első, egy hosszú, karácsonyra jó előre vagy utolsó pillanatban megterített asztallal, amelynél a legvégső percig nem lehet tudni, pontosan kik foglalnak helyet. S csak jönnek-jönnek az újabb vendégek, de mindig jut hely még egy széknek, még egy terítéknek. Legvégül egy elvált családapa toppan be, aki először életében a gyermekei nélkül tölti az ünnepet. Becsenget, majd menne máris, mégsem akar zavarni. Gyere csak - mondják neki, hívogatva kedvesen -, egyáltalán nem zavarsz, tele van a nappali csupa lúzerrel.

Készít majd a Seregek Ura minden népnek lakomát. S én valóra válni látom ezt az álmot addig is, a legszokatlanabb helyeken. Néha még a saját asztalomnál is. Szombat reggel vásároltam a piacon egy óriási kenyeret, tököt, hagymát, krumplit. Majd főztem egy nagy fazék levest. S meghívtam adventi vacsorára egy csomó embert. Öten ígérték, hogy jönnek, egy még bizonytalankodott. Végül ketten jelentek meg. Csoda szép esténk volt. 

 

Zarándokének.

Egy ismerősöm mesélte, hogy amikor végigjárta az El Camino-t, közben az úgynevezett zarándokzsoltárokat* olvasta fel mindegyre, hangosan. Nem egyedül indult útnak, egy baráttal. Ez nagy segítséget jelentett amikor reggelenként, kialvatlanul és fájó lábbal magától inkább feladta volna az egészet.   

Örülök, ha ezt mondják nekem: Az Úr házába megyünk! - olvasom én is fáradt, hallgatag adventi reggeleken. Mert egyedül néha nehéz elindulni. Nehéz továbbmenni. S megérkezni is nehéz, ha nincs kivel megosztani a célba érés örömét. 

Ma reggel meleg takaróként terül rám a hála minden egyes emberért, aki valaha is, bármire is bátorított az életben: tanulásra, egy könyv elolvasására, egy vizsgával való próbálkozásra. Változásra. Bűnbánatra. Újrakezdésre. Továbbindulásra. Önmagam túlszárnyalására.

Minden zarándokútnak más a kiindulópontja. Vágyódás, nyugtalanság, szenvedés. Vagy fáradtság. Unalom. Mert mélységesen bele lehet fáradni Isten hallgatásába. Bele lehet unni, időnként sehogysem látni az evangélium ragyogó fényét.

Már elindultunk. Még úton vagyunk. Újból és újból végigjárjuk, fáradtan is, de örömmel, zsoltároktól túlcsorduló szívvel. Minden gyertya fénye egy-egy újabb útjelző. Segít megtenni a következő lépést, megtalálni azt, aki már réges-rég ránktalált.

* Zsoltárok 122-134

Az igazak fénye.

 

Dietrich Bonhoeffer börtönleveleiben olvasom: Mert nem csak a félelem ragályos, ahogy az embereknél ezt minden egyes légiriadónál újból és újból átélem, hanem a béke és öröm is, amivel az adott helyzetben ránk mért terhet fogadjuk. *

A mai igében pedig: Akkor majd az igazak fénylenek Atyjuk országában, mint a nap. (Máté 13:43a)

 

S mielőtt elindulok ma is végigjárni - konkrét s elvont értelemben egyaránt - a nap havas, küzdelmes, gyönyörű útjait, arra gondolok: nem tudom pontosan, mit jelent fényleni. Nem beszélni kell róla, úgysem. Tenni kell. Nekigyürkőzve odaállni ma is a világot egyensúlyban tartó erő mellé. Hogy ne boruljon fel a sok egyoldalú nézőpontban, a mindent elárasztó félelemben. Még soha nem éltem át olyan helyzetet, ahol túl sok lett volna a béke és öröm. Az egyensúly s realitás kedvéért még soha nem kellett mindenáron valami félelemkeltőre felhívni a figyelmet. De minden, a leghétköznapibb beszélgetésben is elhangzott nyugodt, bizalommal teljes szónak - legyen az irodai kávégép mellett, a boltban a sorban, az utcán hólapátolás közben - értelme van. Feltétlenül szükséges. A béke és öröm - én úgy tapasztalom - talán kicsit kevésbé ragályos, mint a félelem. De attól még ugyanolyan reális. Fénye van.

* Dietrich Bonhoeffer, Widerstand und Ergebung

Isten jósága.

A gimnáziumi matematikatanárom jósága arra ösztönzött annak idején, próbáljam csak meg a lehető legkevesebb tanulással megúszni az óráit. 

A példázatbeli apa jósága arra indította tékozló fiát, hogy idő előtt követelje jogait, majd - minden szülő rémálma -, szó nélkül eltűnjön, évekre. Másik fiát ugyanez a jóság haragra, engesztelhetetlen sértődöttségre ihlette.

A fáraó, amikor látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe. Megkeményedett a szíve. Nem bocsátotta szabadon, pedig megígérte, Izráel fiait.

 

A jóság - ha félreértik - lustaságra, tiszteletlenségre, pazarlásra indítja a gyermeteg, felelőtlen, csak maga körül forgó embert. Féltékenységre. Hibáztatásra. Csalásra, az ígéretek semmibe vevésére.

Pedig a jóság nem gyenge. Nem együgyű vagy korlátolt. Nem hófehér hajú, agg nagyapó a felhők fölött. 

A jóság világteremtő erő. Brilliáns elme, elképesztő intelligencia. Izzó szenvedély. Bámulatba ejtő kreativitás. Mindent kockáztató odaadás. Visszavonhatatlan hűség. A szabadság ajándéka. Elhívás. Megterített asztal. Megújuló napenergia, szélenergia és geotermikus energia. Fotoszintézis. Gravitáció. Kenyér és bor. Verejték és könnyek. Parázson sült hal és kenyér egy elkeserítő éjszaka után, a tó partján. Második esély. Harmadik. Századik. Hazautat bevilágító fényes hajnalcsillag az éjszaka peremén.

* gondolatok a mai ige alapján: "Nem veszed tudomásul, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz?" (Róma 2,4)

Fény a sötétben.

"Jó reggelt, hogy érzed magad ma? Elviselhetőek a fájdalmak? Éppen olvasom - gyertyafénynél - miközben odakint még javában sötét van, a mai igét: "Múlik a sötétség, és már fénylik az igazi világosság."* Még messze van a nappal, de már világítanak az apró fények. Remélem, neked is, ma is!" - írtam ma hajnalban a krónikus betegségével e napokban különösképpen is küszködő barátnak.

"Jó reggelt. Ugyan kinek is van szüksége reflektorra...Elfogadom ezeket a kisebb, otthonos fényeket. Már ismerem őket. Köszönöm a gondolataidat, imáidat." - válaszolta.

Mindenkinek minden egyes élethelyzetben mást és mást jelent a sötétség. 

Az idézett mondat szövegkörnyezete a szeretetlenség sötétségére utal, de már én magam is éreztem akár millió más okból kifolyólag is úgy, hogy nem látom magam előtt az útat. 

Az adventi reggelek szépsége arra tanít, hogy időt adjak a fénynek. Ne akarjam egy gombnyomással félreseperni azt, amit csak a sötétségben érthetek meg. Szoktatom szemeimet a félhomályhoz. Előbb-utóbb felismerem a körvonalakat.

Múlik a sötétség. Már fénylik a világ világossága.

 

 *1 János 2:8

Örök lakótárs.

Olvasom, mint minden reggel, az evangélikus útmutató szerinti mai igét, de még előtte, így új hónap elején a decemberi útravalót: " Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és veled fogok lakni – így szól az Úr." (Zakariás 2:14) 

Nevetnem kell. Egy újabb vendég aki meghívatja magát! S még csak nem is egy hóembernyi hosszúságú délutánra, hanem örökre, lakótársnak! Hogy aztán pillanatok alatt tisztában legyen vele - amit bármelyik kedves vendég előtt nagyszerűen el tudok rejteni -, milyen fáradékony vagyok, s milyen hamar elveszítem a kedvemet. Tudni fogja, hol tartom a szennyest, hogy esténként néha morzsásan hagyom a konyhapultot, hogy a fiókokban újból rendetlenség van, s legalább egy hónapja nem vasaltam. Tudni fogja, a kutya után valóban rengeteget kell takarítani. Azt is, hogy nézek ki reggelenként, milyen magas a villanyszámla, hol tartom az édességet, s hogy időnként akadozva működik az internet. Nem lesz idő retusálni a defektjeimet. Helyreigazítani a folyton széteső imázst.

De az is lehet, nem azért jönne, hogy én szolgáljak neki.

Mikor elfáradok, talán teát főzne. Bátorítana, aludjak csak nyugodtan egyet munka után. Lehet, mire észreveszem, már ki is teregette a ruhákat, nem csak másnap jutna eszébe, mint nekem, hogy lejárt a mosógép. Eljönne velem megsétáltatni a kutyát. (Egyáltalán, végre valaki, akiről biztosan tudni, hogy szereti a kutyákat!) Eltakarítaná helyettem a havat. Esténként megbeszélnénk a nap eseményeit s römiznénk is még lefekvés előtt. A morzsákat néha ő is elfelejtené, márcsak azért is, eszembe se jusson azt érezni, mindenben alulmaradok.

Nem elítélni jön. 

Nem kiszolgáltani magát.

Hanem segíteni hordozni a mindennapok s legfőképpen önmagam terhét.

Advent

mindig egy nagy, fényes meghívással kezdődik. 

Csak néha - mint ahogy idén már csodálatosan átélhettem - nem akkor, nem olyan gondosan előkészítve, nem azokkal szemben s nem úgy, ahogy én azt esetleg elképzelem. Fiatal, egészen friss ismerőseink kérdezték üzenetben, meglátogathatnak-e vasárnap délután, körülbelül egy óra múlva már nálunk is lennének, ha lehet. Úgy hallották, a dombok között, ahol élünk, havazik - szívesen építenének az udvarunkon, de tényleg csak ha nem zavarnak, egy hóembert.

Hóember végül - túl friss volt még a hó - nem épült. Helyette talán valami más. Barátság. Elnéptelenedett ebédlőnkben igazi asztalközösség. Annyira elszoktam a vendégektől, még kenyér sem volt itthon. Viszont néhány palacsintához elegendő hozzávaló igen: liszt, tojás, tej, lekvár.

Advent mindig egy meghívással kezdődik. 

Ez történhet úgy is, hogy valaki meghívatja magát. Kérdezni, kérni néha a legnagyobb ajándék. Az élethez elengedhetetlen érzést adja a másiknak: szükség van rám, adhatok még én is valamit.

Wunschzettel.

 

A főnöknőm hároméves kislánya, aki rendszeresen az irodában tölti az ebédszüneteket, arra kért néhány napja, írjam le a kívánságlistámat karácsonyra. Fel sem merült benne, hogy esetleg nincs ilyenem. A háromévesek világában, úgy tűnik, a kívánságlisták írása a legújabb, magától értetődő, szezonális divat. Papírt is kaptam hozzá, sietve feljegyzett még valamit a lap bal oldalára, majd elsietett. Az új feladatot fontosabbnak ítéltem meg annál, amivel éppen foglalkoztam, ezért haladéktalanul nekiláttam. 

A német nyelv "wunschlos glücklich"* kifejezése ismeretlen fogalom a gyerekek s a gyermeki lelkülettel megáldottak körében. Dietrich Bonhoeffer írta: Wunschlosigkeit ist Armut. Akinek nincsenek kívánságai, az szegény. Szegény ötletekben, tervekben és célokban. Nem tartja elképzelhetőnek,  tartogathat még meglepetéseket az élet. Nem keres új utakat. Nem ragadja meg a lehetőségeket.

A kívánságlistám elnyerte apró megbízóm tetszését. Csak hozta és hozta lelkesen az újabb lapokat.

Néhányat hazahoztam, megőriztem üresen. 

Még keresem a szavakat. 

Még nem tudom, mivel írjam tele. 

Csak azt tudom, a szótlanság, üresség - ha vágyódó, imádkozó, küzdő szívből ered - nem a szegénység jele.  

* tökéletesen, maradéktalanul boldog

Advent

első vasárnapja előtti nap. Semmi sem indul jól, pillanatok alatt még az is tönkremegy. Kinézek az ablakon, havazik. Felettem az ég szűk, alkalmazkodik, mint mindig, az én elképzeléseimhez. Ma belefér egyetlen ablakkeretbe. A havas táj gyönyörű. Az örömtelen szívnek mégis közömbös. A kegyelem valahol messze, az emberi világon kívül. Pillanatnyilag elérhetetlen. Az ajtó belülről zárva, a kulcs a zárban, csak képtelen vagyok elfordítani. Még csak november vége, mégis biztos vagyok benne, fogadni mernék rá, idén - száz százalék - karácsony elmarad. 

Advent. Egyáltalán nem állok készen rá. Az egész világ valahogy nem áll készen rá. 

A nap folyamán észreveszem, még nem is csomagoltam be a két ajándék cipősdobozt, bár már hetek óta megvettem a belevalót. Halogatnám, sajnos nincs hova, holnap leadási határidő. Nekifogok. Először is bevonom vidám csomagolópapírral mindkét dobozt. Majd csordultig töltöm mindenféle aprósággal, amiről csak elképzelhető, hogy örülni tudna neki egy-egy kisgyerek. Édesség, puha zokni, mikulás sapka, füzetek, színes ceruza, gyurma, ragasztó, hegyező, csillogó hajcsattok, apró játékok, kesztyű, képeslap, ilyesmi. 

Közben, csak úgy mellékesen, elfordítom a zárban a kulcsot. Az ajtó attól még természetesen csukva. A kegyelem még mindig odakint, de mintha már nem lenne olyan messze, mint a hűvösen ragyogó, napközben láthatatlan csillagok. Mintha ott állna a közvetlen közelben, nekitámasztva minkét kezét, akárcsak én, a kérlelhetetlen ajtókeretnek. 

Advent. A kalendárium lapjai nem igazodnak a világ hangulatához. 

Itt van. Pontosan érkezik, lassú léptekkel folytatja megkezdett útját - készen állunk-e rá vagy sem, velünk vagy nélkülünk, odakint vagy bennünk, mindennel együtt és mindenek ellenére. 

Nem törné ránk az ajtót, soha. 

Mikor félretéve büszkeséget, vélt vagy valós igazságot, jogot, s elpazarolva a nap összes szép lehetőségét lenyomom végre a kilincset, fénye beragyog a résnyire nyitott ajtón. 

A híd.

Ahogy araszoltam a faluba vezető útkereszteződésnél keletkező szerény közlekedési dugóban, felfigyeltem egy körülbelül két éves kislányra, akit az édesapja tolt fél kézzel egy kisszekérszerű alkalmatosságban az út szélén. Másik kezében egy kihangosított telefont tartott, ügyeket intézett. Az édesanya mögöttük, járda híján nem fért el az egész család egymás mellett. Minden résztvevő belesüppedve egy saját világba, foglaltan, befelé tekintve, kicsit kívül-belül dideregve a november végi szürkeségben - az anya, az apa, az autósok. Egyedül a kislány forgatta kíváncsian a fejét. Ahogy észrevette a mosolyomat, azonnal elkezdte építeni ő is a kedves, külön világokat legegyszerűbb módon összekapcsoló hídat: viszontmosollyal, integetéssel, érdeklődéssel. Addig integettünk, míg tovább nem indult az autósor. Kicsit még utána is, míg csak látni véltem az út mentén igyekvő kis csapatot jobbra kanyarodás előtt a visszapillantó tükörben. Egyszerű történet volt a fáradt, késő délutánban. Nem vette észre senki. Otthon sem meséltem el, szóban valahogy nem volt újdonságértéke. Mégis bearanyozta a fák alatt már türelmesen várakozó, ködbe boruló estét.