Ma este

már egyszer eltettem magam holnapra,de aztán mégiscsak felkeltem, mert eszembe jutott, hogy mennyi dolgom van még, aztán most meg itt vagyok. Ma délután volt a tanévnyitó az evangélikus templomban, el is mentem a két lyánnyal, T. itthon maradt, állítólag vigyázni Enikőre, de én tudom, mennyire nem szeretik a fijúk az ilyen rendezvényeket, például egy apuka mellett ültem, de szegény annyira unta, mind sóhajtozott, nézte az óráját, meg ilyesmi. Én, az igazat megvallva, szeretem a tanévnyitó és zárókat. Olyan fennköltek :) Ahogy bevonulnak az ünneplőbe öltözött szemünkfényei. Ahogy énekelnek. És most különösen szép volt, mert oda tudtam figyelni, nem arra kellett koncentráljak, hogy például Enci viszonylag csendben legyen. Úgy volt, hogy kérték a kis elsősöket, hogy álljanak fel, és őket külön megáldotta a pap, imádkozott értük, meg minden. Jó érzés volt, hogy így kezdik el ezt a tanévet. Aztán külön imádkoztak az igazgatóért, őt is megáldották, hogy tudja bölcsen igazgatni a nebulókat a következő évben. Szép volt. A végén elénekeltük a Himnuszt is. Jaj, nagyon elérzékenyültem. Úgy megnyugodtam, hogy jó helyen tanulhatnak a kis drágáim. Hát ennyi a beszámoló. Megyek vissza ceruzát hegyezni.

Enikő mondta

- Anya, mikor a pocakodban voltam, hiányoztam neked?
- Igen. Mindig simogattalak és beszéltem hozzád.
- Tuuuuudom! Hallottalak...
- :))))

Vészesen fogy

a hűtőből a házicsoki... Vajon miért nem a bablevesem fogy vészesen? !

Nahááát,

milyen eseménytelen, szürke, esős ez a mai nap! S majd' egész nap valami német-könyvet bújtam a szokásos teendők mellett, mert tulajdonképpen semmihez nincs kedvem, de legalább ne hiába teljen el az idő, gondoltam, ha már nem lehet kimenni, illetve lehetne éppen, de kinek van kedve hozzá ebben a borongós időben. Itt az ősz, vagy mi...Sára világgámenős hangulatban van, néhányszor már nekiindult. Neki is kellene olyan rózsaszín, cicás táska, amilyen Annának van, de még bőven jó a múlt évi neki, mondom is, hogy: Sára fiam, szedd össze magad, mert nem pazarlunk...Meg olyan odamondogatós kedvükben is vannak. Hu, most nagyon nincs kedvem szép idézeteket olvasni.

Kösz

a tegnapi Annás írásomhoz érkezett bátorításokat, én tényleg meg tudok nyugodni az ilyenektől :) Eszembe jut, hogy egy évvel ezelőtt tulajdonképpen ugyanezt éltem át Sárával, de úgy látszik, mindegy, hány gyereke van valakinek, mindegyikkel megharcolja, amit kell. Szegény kicsi Sára, kb. három hétig minden reggel sírva ébredt és sírva aludt el iskolakezdés után, nem evett és ilyesmikkel próbálta tudomásomra hozni, hogy ő NEM AKAR odajárni. Pedig tényleg elég jó suli, tényleg kedves a tanító néni, meg minden, de ezen túl kell esni. Aztán lett egy barátja, aztán több is, aztán szerveztem neki egy bulit, és aztán már azért dünnyögött, hogy menni akar iskolába, mikor egyszer beteg volt, és itthon kellett maradnia egy hétig. Amúgy nincs rossz dolguk, mert a legtöbb gyerekkel ellentétben, őket hazahozom délben és a délutánt együtt töltjük. Na, és képzeljétek, sikerült nagyjából bevásárolnunk a tegnap, Anna kapott egy rózsaszín cicás-nyuszis táskát ( ha egyszer ez tetszett neki ! :)) meg piros tolltartót, csak füzet és könyvborítót nem találtam sehol.

Anna

hétfőn kezdi az első osztályt. De a suli ma, holnap és holnapután napközis tábort szervez a leendő elsősöknek sok játékkal meg miegymással, hogy kicsit szokják az új helyzetet. Szóval ma volt az első nap. Délután mentem érte, és vidám volt, tetszett neki, meg minden, örültem is nagyon, mert Anna nem tud nagyon hamar barátkozni, általában "megbújik " Sára mellett, aki szívesen vállalja a pátyolgató szerepet mellette. Hát ma este látom, hogy azért nincs minden rendben, mert olyan kis szorongó, vagy nem is tudom...Be is mentem hozzá sutyorogni lefekvés után, és csak átölelte a nyakam, és nem akart elengedni, pityergett, és kérte, hogy járjak én is vele iskolába. Na, korán örültem. Legszívesebben magam mellett tartanám őket örökre, és tanítanám őket, igazán, itthon, mint ahogy ez külföldön nem egy szokatlan dolog. Kissé fáj a szívem, és tudom, nem lesz könnyü, és remélem, hogy lesz majd barátja, aki szereti, és remélem, hogy nem fogják csúfolni semmiért, és remélek minden jót és szépet, és ha még folytatom, mindjárt én is sírok...

Egyébként

sokkal, de sokkal jobban vagyok. Szerintem azért, mert húztam papucsot, mert amúgy nem szokásom, még télen is mezítláb flangálok a lakásban, és bevettem a gyógyszert, mert egyébként az se volt szokásom vagy 29 évig :) Szóval virulok, és főzőcskézek, meg lufikat fújok, és arra gondolok, hogy most már tényleg el kéne menjek bevásárolni az iskolakezdésre.

Nem azért mondom, de

észrevettem, hogy az oldal alján levő számláló ma átlépte a 10.000-es számot. Nincs is ennek az égadta világon semmi jelentősége, mondom én, és akkor meg minek nézegetem, mondhatjátok ti, de hát az ember már csak ilyen. Jólesik, ha érdeklődnek iránta, meg ilyesmi. Kár is tagadni. Arra gondoltam, hogy ha nem lennénk ennyire szanaszét a nagyvilágban, még egy blogtalálkozó partifélére is alkalmat adhatna az ilyen kerek szám, nem? Na, dehát nézzük a realitásokat, most megelégszem annyival, hogy megyek, és iszok egy csésze teát az egészségetekre. Azért teát, mert be vagyok gyógyszerelve. Na, nyugodalmas jó éjszakát! :)

Mint már annyiszor,

most sincs semmi konkrét, tanulságos mondanivalóm. Egyszerűen örülök, hogy élek. De nem olyan hangsúllyal mondom, hanem úgy ténylegesen és mélységesen örülök, mert annyira nyamvadtul vagyok, nem is értem, hogy fázhattam meg ebben a kánikulában, de nekem sikerült. Szóval, ma túlélek. Várom haza T.-t, hogy írjon má' fel nekem valami gyógyszert. A gyerekek meg olyanok, szerencsére, hogy nekik ugyanolyan igényeik vannak, mint mikor fitt és erős vagyok. Szegények, csak most kaptak ebédet, mert csak most készült el. Nem is tudom, publisoljam-e egyáltalán ezt. Még eldöntöm. Ha olvassátok, akkor már eldöntöttem. Ha nem, akkor is. S eszembe jutott, hogy már nagyon illene bevásárolni a hétfői iskola + óvodakezdésre. Nemcsak illene, hanem kellene is. Nem akarja valaki megcsinálni helyettem?

Zsörtölődés

Itt panaszkodom ki magam, mert az van, hogy nem vagyok az a nagyszájú, odamondogatós fajta, elég baj ez néha, de na. Ma találtam az autómon néhány cetlit, amelyekre ráírták, hogy az a hely, ahova parkoltam, az a másik lépcsőház tulajdona. Tehát húzzak el onnan. Mi egy olyan társasházban lakunk közös udvaron, amelynek két lépcsőháza van, és a másik lépcsőház előtt alig van autó, míg előttünk majdnem tele van. És én odaparkoltam, eszembe se jutott, hogy pont tőlem nem fognak elférni. De hát nem fértek, örüljek, hogy nem karcolták össze az autót, nem? A másik: néhány lakó
bográcsost főzött a ház mellett lévő, közös tulajdonú játszótéren, ahol van erre alkalmas, kialakított hely. De mit használtak a jóemberek tüzelőfának? Hát a kerítést cincálták szét. Lassan eltüzelgetik, csak azt nem értem, miért nem a saját bútordarabjaikból raknak tüzet? Az a kerítés az én tulajdonom is. Ezt a mentalitást! Nem tudom, miért csodálkozom az ilyesmiken. Néha nagyon elegem van a a buta, rosszindulatú emberkékből. Na.

Az van,

hogy még mindig nem tértem magamhoz, mi mást jelenthetne az, hogy a gyerekek még mindig hálóingben leledzenek. Reggel azzal álltak elő, hogy ők valami különlegeset reggeliznének, hát akkor mondtam, süssünk valami kis sütifélét, aztán két órája mind azt csináljuk, s ahogy sülnek a kis darabok, már esszük is. Az utolsó darabokat készíti Sára és Enikő a konyhában, minden csupa liszt és gyönyörüség, estig tán össze is takarítok :) Én meg tegnap este azt csináltam, hogy szépen beosztottam az időmet előre egy hétre, táblázatba írtam a tennivalókat, meg minden, és már fel is rugtam a ma délelőtti programot, bár délután még bepótolhatom, nem?

Beszámolóféle 2.

A napjaink hasonlóan teltek, elmondom, hogyan. Reggel általában arra ébredtünk, hogy Enikő odabújt közénk. Innen tudtuk, hogy már olyan kilenc óra lehet, hasunkra sütött a nap, ideje felkelni, elvégre nem aludni mentünk oda. A reggeli teendők, reggelizés, ilyesmi eltartott kb. 11 óráig, amikor is felpakolva elindultunk le a partra. Egy nagyon meredek utcán kellett lemenni, utána következett 133 db lépcső, -ezt akkor számoltam meg, mikor egyszer felfelé jöttünk, - és már ott is voltunk a parton. A következő dolgokat cipeltük állandóan magunkkal: egy csomó felfújt karuszó és úszógumi, napernyők, gyékények, törülközők, napolajak, innivaló, ennivaló, olvasnivaló, homokozókészlet. Naponta kétszer cihelődtünk le és fel fürdőzni, illetve egyszer este sétálni. T.vel olyasmit sikerült csinálnunk, amit eddig soha: női teszteket oldottunk meg, és kiderült, hogy én vagyok az, aki tépve bontja fel a leveleit és bedöfi a dinnyébe a kést, és úgy faricskálja tovább, ahogy sikerül, és Ő az, aki például ollóval vágja le a levelek szélét és rendesen vágja fel a dinnyét is. Jó tudni. A gyerekek nagyon élvezték a tengert, lubickoltak, mint a kiskacsák, és minden vágyuk az volt, hogy szuvenírként vegyünk nekik egy-egy olyan nyúlós, világítós gumiszörnyeteget ( szülők tudják, miről beszélek) ami pattog és állítólag nagyon cuki. Hát megvettük nekik, hadd legyenek boldogok, de ne mondjátok meg Encinek, hogy az övé azért nem világít már, mert véletlenül ráléptem. Na, hát ez nyaralásunk története, ezt átélni kell :) Bátorítalak, hogy kattintsatok rá az első képre, hogy lássátok, milyen "szívesen" álltak oda a gyerekek velem fotózkodni :)

Beszámolóféle 1.

Nem tudok nagyon frappáns beszámolót írni, mert ugyan minden szép és felejthetetlen volt, de egy tengerparti nyaralás nagyjából néhány dologból áll: becsomagolás, odautazás, fürdés, napozás, állandó napkrémezés, evés, ivás, alvás, visszaút, kicsomagolás. Ez eléggé száraz így, természetesen ennél sokkal többet jelentett az egész, nem utolsó sorban az, hogy talán most először voltunk úgy nyaralni, hogy csak mi, a kis családunk volt együtt, és ez nagyon jó volt. Az oda és visszaút egy élmény volt, mi más lehetne az a majdnem 12 óra egy térben töltött idő egy háromgyerekes család életében. Nagyjából a következő fázisok különíthetők el: hányások, nyavalygások - jajongások, veszekedések - verekedések a hátsó ülésen, végeláthatatlan nevetgélések butaságokon nemcsak a hátsó ülésen, aztán miismég, családi visítozások ( mindenki más hangnemben, ahogy a torkunkon kifér kórusszerűen ,nagyon szépen hangzik, tényleg, ez már az út utolsó része felé szokott lenni) és nagyon hosszú úton általában elkövetjük azt a szentségtörést is, hogy ESZÜNK az autóban. Na. Még írok néhány dolgot egy következő pósztban. Most felteszek néhány képet is.

Szijjjasztok! :)

Megjöttünk, és olyan szép volt, és olyan jó volt, hogy el sem tudom mondani, de majd megpróbálom, ha magamhoz tértem. 11 és fél órát autóztunk ma, és na, kicsit zúg a fejem, meg minden. Jó éjt. T. már pakolgat, én még legalább egy napig szanaszét hagynék mindent, azt hiszem, az arany középutat választjuk: elpakolunk annyira, hogy ne essünk hasra, ha át akarunk menni egyik szobából a másikba. Na, puszi!

Egy ideje

a gyerekek nem isszák a tejet. Mondjuk én sem szeretem, de hát a gyerekeknek mégis fontos lenne. De ők nem és nem. Pedig régebben igen. Hát azt találtam ki, hogy nagyon szép kávéscsészékben szervírozom nekik, csészealátéttel, meg mindennel. Hát így megisszák. :)
A másik dolog, amire rájöttem, hogy a bótban nem szeretik, ha záróra előtt öt perccel robog be az ember lánya három gyerkőccel, hogy búvárszemüveget, meg búvárpipát, meg víziszandált meg ilyen izéket vegyen. Most legalább tudom.
Na, puszi mindenkinek, egy hét múlva jövök.

No, hát azért tettem fel

azt a gyönyörű képet, mert ha minden igaz, holnapután reggel elindulunk, és meg sem állunk addig a szép kis házikóig, ami ott be van keretezve. Ma fizettem be az előleget, és holnap megint kezdek csomagolni. :) Horvátországba megyünk, Brélába, szerintem annál szebb hely kevés van a világon. Úgy döntöttünk, hogy örülünk, hogy megvan erre az útra a pénz, örülünk, hogy együtt vagyunk, és hogy élünk, tehát üsse kő, menjünk. A gyerekek még úgyse látták a tengert, én is csak egyszer. Szóval, ha jövő héten nem írok, azért van, mert ott fogom süttetni a hasam a napon, abban a kis öbölben, ami látszik a képen is. Annyira örülök. Ma összevissza ugráltam. Még jó, hogy nem látta senki.

Nem akarok elkiabálni semmit,

majd elkiabálom, ha lesz mit. Addig is, nézegessétek ezt a képet. S még egy szolgálati közlemény is: már lehet Operában is képet feltölteni a Bloggerre. Végre.

T. nagyon rendes férj

amúgy, de időnként, például ma reggel, rájön a hoppáré, aztán például vércukorszintet akar nekem mérni, mert van neki néhány vércukorszintmérője, és azt ki akarja próbálni, persze rajtam, de ő úgy állítja be, hogy aggódik a vércukorszintem miatt. Ja, az aggódó férj. Szerintem csak élvezi, hogy kergethet a lakásban fel s alá a tűvel, míg megadom magam. S csodálkozik, hogy hogy tudtam megszülni három gyereket, ha ennyire félek egy kis tűtől. Amúgy 4,5-ös lett a cukorszintecske, ami állítólag jó.

Nekem mindig olyan jó

reggeleim vannak. Például ma reggel arra ébredtem, hogy Enikő a hasamra mászott és ott még pihengetett egy kicsit. Általában a hátamra szokott feküdni, de tegnaptól úgy döntöttem, hogy a fiatalságom vagy legalábbis a fiatalos kinézetem megőrzése érdekében nem a hasamon, hanem a hátamon fogok aludni. Mert azt olvastam, hogy aki a hasán vagy oldalán fekszik, az évek folyamán a keletkezett arcgyűrődések állandósulnak és nappalra sem simulnak ki. Én meg nagyon szeretek hason aludni, és még csodálkozok, ha a kamaszok csókolommmal köszönnek. Ugyanott azt is olvastam, hogy téves az a közhiedelem, hogy a szoptatástól megereszkedik a mell. A csudába' téves.

Nem tűntem sehova,

csak megmondom mire lenne szükségem: valami rendre az időbeosztásomban. Még mindig van egy csomag, amit nem pakoltam ki, de talán majd holnap... Nem tudom, csak telnek a percek, és sok mindennek csak nekifogok, de nem fejezem be. Ez mondjuk nem teljesen igaz, mert két meséskönyvet (nem túl vastagok) sikerült befejezni ma, de ennyi. Valami káosz van errefele. Nem vészes, de akkor is káosz. Ma meghívtak ebédre a gyerekekkel együtt, és sokat beszélgettünk, nem is tudtam eljönni, csak mikor T. már hívott, hogy hazaérkezett és én hol vagyok. Ennek nagyon örültem, mármint a meghívásnak, mert ritkán kapok ilyet. Olyan szemtelen szúnyogok vannak mostanában Pápán, hogy fel vagyok háborodva. Na, kb. ez történt ma velem.

Nem találom az

autókulcsomat.

Tegnap

egész nap ki és elpakoltam különböző dolgokat, de még nem végeztem, talán az életben nem fogok a pakolászással végezni. El is tűnődtünk T.-vel, hogy jó lenne a dolgaink háromnegyedét egyszerűen eltüntetni, nem lehet igaz, hogy ennyi mindenre van szükségünk a boldoguláshoz. Ennek teljesen ellentmond az, hogy ugyancsak tegnap elmentem a szemben levő turkálóba is, és egy nagy szatyor ruhával tértem haza. És még csodálkozunk, ha azt mondja valaki, hogy nem érti a nőket. Aztán este, mikor már T. lefeküdt, megnéztem egy indiános horrorisztikus filmet, úgy féltem, hogy futva jöttem át utána a másik szobába. Hát ez volt a tegnapi napom, remélem, a mai értelmesebb lesz. A fenti képek még a múlt héten készültek, a gyerekekkel kimentünk párszor a patak partjára.

Beszámoló pósztocska 3.

Harmadnap reggelre gyönyörű napra ébredtünk. Maradtunk volna még szívesen, de nem azért mentünk, hogy végig egy helyben legyünk. Összecihelődtünk és elindultunk. Mentünk, mendegéltünk. Inkább az utóbbi, mert a hegyekkel az a baj, hogy sokat kell felfele menni, aztán meg lefele, de a lefelének mindig megvan aztán a böjtje, mert megint felfele kell menni utána. Sokszor érzi úgy az ember, hogy egy lépést se tud már tenni, de aztán mégiscsak tud. Az a fontos, hogy eldöntsd, hogy márpedig nem adod fel, aztán kész. Meg az is fontos, hogy megbízható emberekkel indulj útnak, mert szükség van a másik bátorítására. De ez valahogy így működik a való életben is, nem? Estére elérkeztünk egy gyönyörűszép tóhoz, és ott vertünk sátrat. Tűzet raktunk, vacsoráztunk, aztán meg egész éjjel vacogtunk, annyira hideg volt. Pedig minden ruhát magamra vettem, vagy három nadrágot, az összes blúzt, pulóvert, a végén már úgy néztem ki, mint a kisgyerekek télen, hogy mozdulni sem bírtam. Vártuk a reggel nagyon. El is jött nagy nehezen, és tényleg csodálatos volt a csend, a tó, az egyedüllét, a hallgatag hegyek...Nincs is szavam rá, hogy elmondjam, mennyire jó volt együtt kávézni T.vel (igen, sikerült rávennem, hogy kávét igyon velem :)), és csak hallgatni nagyokat, mert olyan szépet azért ritkán lát az ember, és meg kell fizetni az árát az ilyen csodáknak.
Aztán összepakolóztunk megint, beosztottuk aznapra a megmaradt kevéske kajánkat, és elindultunk lefelé a völgybe. Megígértük, hogy péntek estére hazaérünk a szüleimhez, ahol már vártak a gyerekek. Meg aztán el is fogyott az ennivaló, azért is haza kellett menni. Hát ilyen volt a mi kis túránk, aztán azóta mindenkinek mondom, mesélem, mert nekem az ilyesmi mindig nagy dolog. Ja, és még csak annyit akarok mondani, hogy ha valaki vízhatlan túrabakancsot akar nektek eladni drága "pínzírt", vegyétek meg, de úgyis át fog ázni. Legalábbis a miénk átázott, de legalább így feltaláltuk a lábdunsztot, ami úgy néz ki, hogy aszongya: felveszed a jó kis száraz micimackós zoknidat, rá húzol egy tiszta szemetes zsákot, jól megkötöd a bokád fölött, aztán felhúzod a jó kis vízes és enyhén büdös bakancsodat, aztán kész is a lábdunszt, ha egész nap ilyenben caplatsz.

Beszámoló pósztocska 2.

Szóval, ott tartottam, hogy első este a házikóban. Mindenki elhelyezkedett a hálózsákjában, jajgattunk egy sort, hogy milyen kemény a faágy, de azért mélyen hálásak voltunk, hogy belülről hallgathattuk az eső kitartó kopogását. Senkinek se lett volna kedve sátort bontani a licsi-locsiban, vadromantika ide vagy oda. Mikor már végre édes álomba merültem volna, hát hallok valami gyanús kapirgálást a fejünk mellett levő élelmiszeres polcon. Mondom T.nek, hogy nézze meg, mi az. Hát mi más lett volna mint egy kisegér. Utálom az egereket, bár el kell ismerjem, AZ a kisegér ott elég édes volt. A hegyekben az egerek aranyosabbak, mint a városokban. Kissebbfajta ribilliót csaptam, és a fiúk voltak olyan rendesek, hogy furfanggal és bátorsággal elintézték az egér sorsát. Jó, visszafeküdtünk. Mikor megint elaludtam volna, mit hallok megint? Hát megint cic-cin hangokat. Most már kevésbé ribillióztam, és a fiúk megint elintézték az előbbi egér öregapjának is a sorsát. Több egeret nem hallottam, nem is láttam, igaz, attól még lehetett, de én elaludtam. Másnap úgy döntöttünk, nem megyünk sehova, maradunk a jó kis házikóban, mert olyan mostoha időjárás volt. Vágtunk fát, na jó, inkább a fiúk vágták, de én is fűrészeltem na. Egész nap raktuk a tűzet, főztük a levest, a teát, olvasgattunk, beszélgettünk. Ha megöregszem, pont ilyen életre vágyom valahol messze, távol a civilizációtól, csak azért legyen net, meg legyen blog, meg legyetek ti is, és látogassatok meg időnként.

Beszámoló pósztocska 1.

Mind ígértem, hogy beszámolok, hát most akkor beszámolok, akarjátok-e vagy sem, mert nem bírom magamban tartani. Egyszer megyek el én is nyaralni egy évben pár napra, aztán odavagyok tőle, de tényleg annyira szép volt, hogy csak na. Tehát két héttel ezelőtt hétfőn vagy kedden, már nem emlékszem, négyen elindultunk a Paring hegységbe ( T., öcsém, Zsolt és felesége Ildikó, és jómagam). Ez a hegység a Déli Kárpátok középső részén van, olyan 2500 m-es csúcsok környékén mászkáltunk. Biztos kedden indultunk, mert egy csomót pakolásztunk, hogy minden szükséges dolog beférjen négy hátizsákba, amit aztán cipeltünk magunkkal, mint csiga a házát. A fiúk zsákja nagyobb volt, az enyém meg nem olyan nagy, de azért nehéz, mert én cipeltem a konzerveket, meg a fejszét, meg a mini-gáztűzhelyünket, meg az edényeket. Aztán meg a mind nagyobb szemeteszsákot, mert mi mindannyian nagyon környezettudatosak vagyunk, nem hagytunk magunk után semmit, csak szép emlékeket. Na, szóval, ott tartottam, hogy elindultunk, csepegő esőben, de nagyon determinálva, hogy mit nekünk az a kis eső, mi erősek és bátrak vagyunk. Hááát, aztán, mikor már szólni sem tudtunk a fáradtságtól, és esőkabát ide vagy oda, mindenünk elázott, meg a villámok cikáztak ide és oda, és már rég túljutottunk azon a holtponton, amikor nem értjük, miért is kellett nekünk elindulni egyáltalán, hát pont akkor megérkeztünk egy tisztásra, ahol egy kb. öt méteres sziklán volt egy menedékházikó, ami üres volt, és azt írta rajta, hogy az a mindenkié, tehát a miénk is, és ezért örömmel elfoglaltuk, hogy a Jó Isten áldja meg azokat, akik építették, mert nagy jót tettek velünk mindenesetre. A fenti képeken látszik is a ház. Volt benne mindenféle hasznos dolog, amit a turisták otthagytak, többek között egy naplóféle is, írtunk bele, aki nem hiszi járjon utána, aztán írjon bele ő is.

Hat sziasztok, draga barataim,

bloggerek es bloggerinak, s mindenki, aki ideteved. Eppen Naplopo vendegszeretetet elvezzuk T.-vel Kolozsvaron, nem vagyok biztos benne, hogy hivott, de mi bejelentkeztunk hozza, es most itt vagyunk :) Ma itt boklasztunk a varosban, vettunk egy nagy szatyor antikvariumi konyvet, meg jonehany langost, nagyon finom itt a langos. A mult heten hegyet masztunk, na, arrol majd kulon beszamolok, ha hazaertunk. Elozetesben csak annyit, hogy majdnem kinyiffantam a faradtsagtol, meg lesz benne szo valami szemtelen egerekrol is. Most csak ennyit irok, mert vendegsegben nem illik teljesen bitorolni a hazigazda szamitogepet :) Nekem is elvonasi tuneteim voltak-vannak igy net nelkul. Nem vagyok biztos benne, de mintha Livnek mostansag lenne a szulinapja, itt kivanok neki nagyon boldog szulinapot, meg minden szepet es jot. Jovo heten mar visszadoccenunk a megszokott kerekvagasba. Na puszi!