Szóval, ott tartottam, hogy első este a házikóban. Mindenki elhelyezkedett a hálózsákjában, jajgattunk egy sort, hogy milyen kemény a faágy, de azért mélyen hálásak voltunk, hogy belülről hallgathattuk az eső kitartó kopogását. Senkinek se lett volna kedve sátort bontani a licsi-locsiban, vadromantika ide vagy oda. Mikor már végre édes álomba merültem volna, hát hallok valami gyanús kapirgálást a fejünk mellett levő élelmiszeres polcon. Mondom T.nek, hogy nézze meg, mi az. Hát mi más lett volna mint egy kisegér. Utálom az egereket, bár el kell ismerjem, AZ a kisegér ott elég édes volt. A hegyekben az egerek aranyosabbak, mint a városokban. Kissebbfajta ribilliót csaptam, és a fiúk voltak olyan rendesek, hogy furfanggal és bátorsággal elintézték az egér sorsát. Jó, visszafeküdtünk. Mikor megint elaludtam volna, mit hallok megint? Hát megint cic-cin hangokat. Most már kevésbé ribillióztam, és a fiúk megint elintézték az előbbi egér öregapjának is a sorsát. Több egeret nem hallottam, nem is láttam, igaz, attól még lehetett, de én elaludtam. Másnap úgy döntöttünk, nem megyünk sehova, maradunk a jó kis házikóban, mert olyan mostoha időjárás volt. Vágtunk fát, na jó, inkább a fiúk vágták, de én is fűrészeltem na. Egész nap raktuk a tűzet, főztük a levest, a teát, olvasgattunk, beszélgettünk. Ha megöregszem, pont ilyen életre vágyom valahol messze, távol a civilizációtól, csak azért legyen net, meg legyen blog, meg legyetek ti is, és látogassatok meg időnként.
No comments:
Post a Comment