Talán

csak nagyon kevés olyan körülmény van, ami vissza tudna tartani a szokásos hosszú sétáimtól.
Eső, szél, köd, kora reggel, késő este, egyedül vagy másokkal, mindegy. Többnyire egyedül. Néha kettesben. Nagy ritkán - és akkor azt ünnepnapnak nyilvánítom - ráveszem a lányaimat is, jöjjenek velem. Megkerüljük az erdőn át a dombot, s tudjuk, elindulni már csak azért is érdemes, mert olyan jó aztán hazatérni. Visszaérve, a ház előtt én eldöntöm, még felmegyek a templomig. Onnan nézem az esteledést s a tájat, mintha nem láttam volna már eleget. Hagyom, hadd rángassa hajamat s hadd vágja arcomba a hópelyheket az éles szél. Ilyenkor érzem azt, hogy élek. Mert itthon, a jó melegben s a tennivalók közepette néha még ezt is elfelejtem. Mint ahogy azt is, hogy amivel annyit küszködök, s amitől mindig úgy elfáradok, az pont az, amiről régen még álmodni sem mertem: otthon, gyerekek, család, könyvek, egy régi zongora, s még egy macska is.
Néha elgondolkodom, mi ez a nyugtalanság bennem, ami hajt, hogy menjek-menjek.
Olvastam egyszer egy nőről, akinek az volt az álma, hogy Norvégia egyik kicsi szigetén élhessen egy világítótoronyban. Mikor végül ott élt, azzal töltötte a napjait, hogy főzött a vendégeknek, s az önkénteseknek, akik környezetvédelmi munkákat végeztek a környéken. Szerette a munkáját, szerette a vendéglátást. De hetente többször is csónakba ült, átevezett egy másik szigetre, s onnan nézte sokáig a világítótornyot, az otthonát. Kívülről nézte, hogy ne felejtse el: ez volt az álma. Kicsit távolabbról nézte, hogy emlékezzen rá: egy valóra vált álomban él.

24.

Azzal a fotóval, amit a reggeliről fogok mindjárt szétküldeni a gyerekeknek szeretnék mindenkinek szép, jó, derűs, megható, boldog, áldott karácsonyt kívánni.
Mert olyan az Isten országa, mint egy szeretettel megterített asztal, ahol mindenkinek jut hely és pöttyös csésze. Ahol nem kell ajándékot vinni a házigazdának, s nem kell fizetni az ételért. Ahol nem kell elrejteni a tényt, hogy szegények vagyunk, sánták és vakok. Ahova tényleg jöhetünk úgy, ahogy vagyunk.

"nem fenyeget - hivogat
nem követel - elfogad
nem veszik el tőle - szívesen odaadja
végül önmagát is odaadja 
a  szó, mely alapja minden tápláló történetnek
a búzaszem, mely része a mennyei kenyérnek

időtlen idők óta hivogat,
asztalt terít az egész világnak"
(2016 december 22.)

Boldog karácsonyt!

(íródott Ézsaiás könyve 55:1 és Lukács evangéliuma 14:12-14 kegyelemmel teljes szövegei alapján)

23.

Idén is megérkezik hozzánk a karácsony, és idén sem hirtelen.
Volt helye újból az adventnek, a várni tudásnak, a meg-megállásnak.
Hajnalban mindig inkább csak magamnak írtam, olvastam. Sok borús, szürke reggelen éreztem úgy, ezek a percek legalább annyira fontosak, mint a ruha, amit magamra öltök - mintha fénybe öltöztettek volna, és örömbe.
S úgy szerettem esténként is ide leülni. Hogy megpróbáltam valamit továbbadni abból, amit a nap folyamán kaptam és gondoltam, az segített figyelmesnek lenni, nem csak magammal törődni. Valahol azt olvastam, a jó írás ismertetőjele az - mint ahogy szerintem egy jó ruha, ház, használati tárgy, festmény, vers, bármi más ismertetőjele is -, hogy az olvasó felismeri benne önmagát, s megnyitja Isten felé a szívét. Ha a figyelem ehelyett az íróra - a ruhát varróra, a házat építőre - irányul, akkor valamit nem jól csinálunk.

A legrosszabb szokás nem is egy rossz szokás, hanem egyszerűen csak az, hogy megszokjuk a csodát.
Felnőttként, miután végigdolgoztuk az egész adventet, s miután gondoskodtunk ajándékról, ételről, italról, tiszta ruháról az egész családnak, elég nehéz úgy fogadni a karácsony csodáját, olyan hittel és  tiszta szívvel, mint a gyerekek.
De én akkor is nagyon vágyom rá. Újból és újból és újból.
Holnap meggyújtjuk a negyedik gyertyát is az adventi koszorún. A karácsonyi történetben pedig olvasni fogunk arról, hogy mikor a pásztorok elmentek Betlehembe, s elmondták az angyaloktól hallott üzenetet, mindenki aki ott volt és hallotta, az elcsodálkozott.
Én is erre várok, én is erre készülök. Ott lenni, elcsodálkozni, rácsodálkozni, nyitott szívvel fogadni a karácsonyi üzenetet: 
Velünk az Isten!  
Ne féljetek!

22.

Mindig szép élmény számomra, ha valamelyik gyermekem valóban kíváncsi lesz rám, arra az emberre, aki a szokásos anyai szerepemen túl vagyok. Tegnap este egyikük megkérdezte, mit írok. Mondom, blogot. Kis történeteket az adventi kalendáriumba. S mert érdekelte, megmutattam neki, hogyan kell fotót feltölteni, s hogyan szerkesztem a bejegyzéseket. Érdekelte az is, olvassa-e egyáltalán valaki az írásaimat, s hogy szeretik-e. Majd kérte, olvassak fel neki is egyet-kettőt. Megmutattam, az egyszerű statisztika szerint a nyolcasra kattintottak a legtöbben, tehát felolvastam azt, majd a félig kész huszonegyest is. Szerettem volna, hogy lássa, hogyan készül el egy bejegyzés. Hát úgy, hogy megírom nagyjából, amit szeretnék, majd annyi szót törlök le, amennyit csak lehet. Végül ő nyomta meg a közzététel gombot, közölte, hogy szerinte mindkét írás nagyon szép, és továbbállt. Gondolom, a blogot, a családom többi tagjához hasonlóan, továbbra sem fogja olvasni ő sem. De hogy egy pillanatra rámcsodálkozott, az szép volt, igazi szívbéli találkozás.

Az advent szó a latin adventus Domini kifejezésből származik, ami azt jelenti: az Úr eljövetele.
De nekem néha eszembe jut, az is lehetséges, Ő már itt régesrég itt van.
Szép szívét már szélesre kitárta, értünk már mindenét ideadta, s arra vár, mi is megérkezzünk végre.
Arra vár, kíváncsiak legyünk arra, ki Ő valójában, azon túl, hogy gondoskodik rólunk.

Az adventi utat nem is kell teljesen végigjárni.
A cél sohasem a megtett táv volt, a cél mindig is a rácsodálkozás volt a szívre, mely dobogásban tartja a világot.
Az adventi úton eltévedni is szinte lehetetlen, a megérkezés majdhogynem elkerülhetetlen.
A találkozás a megérkezés, s az mindig félúton történik valahol...

21.

1943 sötét, háborús adventjén, mikor kiderült, a karácsonyt is börtönben kell töltenie, arra kérte levélben Dietrich Bonhoeffer a barátait, hogy ne sajnálják, ne aggódjanak miatta. Tudta ugyan, hogy nagyon nehéz lesz, de azt is, hogy néha pont a nehézségekben van esély valami igazinak az átélésére.
Nem a nagy, emberfeletti erőt igénylő csaták őrölnek fel minket, hanem a mindennapok apró küzdelmei.
Paradox módon könnyebb helytállni az embert próbáló, különlegesen nehéz helyzetekben. Valahogy könnyebb szeretni a tragédiában, vagy amikor valakinek az elvesztése egészen reális lehetőséggé válik.

De engem mindig is az érdekelt, hogyan kell szeretni a mindennapok megszokottságában. Hogyan kell hősnek lenni egy szürke, esős, novemberi hétfőn. Hogyan kell ragyogni, amikor senki sem látja. Hogyan kell szabadnak maradni, ha manipulálni akarnak. Hogyan kell kedvesnek lenni, ha közben teljesen kétségbe ejt az emberi kicsinyesség és butaság. Hogyan kell reménykedni naivítás nélkül. Hogyan kell szerelmesnek lenni egymásba húsz év után is. És lehetséges-e vajon különleges életet élnie valakinek, aki egyébként és amúgy teljesen átlagos.

Úgy szeretem a karácsonyi igehirdetésekben mikor kimondják azt a mondatot, hogy Velünk az Isten!
Mert én nagyon sokszor - lett légyen szó bár nagy csatákról vagy apró küzdelmekről - nem érzem, nem látom, hogy velünk lenne. Nagyon sokszor hiányzik nekem.
Valakinek a fájó hiánya pedig - talán nem tévedek nagyot, ha így gondolom - nem más, mint egy másik formája annak, hogy vele együtt legyünk.

20.

Emelem kalapom mindenki előtt, akinek sikerült többféle karácsonyi kekszet megsütnie anélkül, hogy a családja azt már el is fogyasztotta volna.
A szülők előtt, akik észben tartják az időpontokat, a határidőket, és részt vesznek az összes gyerekük összes karácsonyi rendezvényén.
A tanárok előtt, akik ugyanezen rendezvényeket megszervezik.
Mindenki előtt, aki képeslapot küldött idén a barátainak.
Vagy aki saját kezüleg készít ajándékot a szeretteinek.
Azok előtt, akik tudják már, milyen karácsonyi ajándékkal lepik meg a férjüket.
Azok előtt, akik megpucolták a lakásuk ablakait, vagy legalább halvány reményük van rá, hogy ez még karácsony előtt sikerülni fog.
Azok előtt, akik törődnek a hajléktalanokkal, a szegényekkel, a szenvedőkkel, a magányosokkal.
Ahelyett, hogy frusztráltan, kétségbeesve és irigyen nézném csodálatos teljesítményeteket, én inkább emelem most a kalapom.
Őszintén büszke vagyok rátok!

19.

Az aktuális naplóm első lapjait mindig szabadon hagyom, mégpedig azért, hogy mikor az év folyamán olyasmit hallok vagy olvasok, ami a szívemhez szól, azt oda beírjam. Amolyan útjelzőként, ha elakadok. Van itt minden. Versrészlet, dalszöveg, zsoltárok. Igen, úgy tűnik, a zsoltárokat szeretem leginkább. S ezek között is van egy mondat, a legkedvesebb, a legelnyűttebb:
"Uram, előtted van minden kívánságom, nincs elrejtve előtted sóhajtásom." (Zsoltárok 38:10)
Mert legtöbbször nem az van, amit szeretnék, hanem az van, ami van. Lett légyen az bár megbántottság, igazságtalanság, mindenféle búbánat, harag, bizonytalanság - mi máshoz kezdhetnék velük? Odaviszem őket az oltárhoz. Néha csak ennyi, amire képes vagyok, néha még ennyi sem.  Nem sírok, nem kiabálok, nem magyarázkodok, nem oldom meg őket. Addig sem másokra zúdítom, addig sem másokat büntetek, míg ott állok csendesen, s hagyom, hogy lelkemnek hajlékot építsen, örökkévaló menedéket az Úr.

18.

A telefonomra telepített egyszerű, időjárást előrejelző alkalmazás lehet, hogy apróság, mégis az egyik legkedvesebb dolog az életemben. Figyelmeztet, ha esni fog az eső, hogy vigyek magammal esernyőt. Mostanában folyton azt közli, havazni fog, öltözzek fel melegen, vagy induljak el hamarabb, mert csúsznak az utak. Ma délután kivételesen azt, hogy hideg, derüs éjszakára lehet számítani, látni lehet majd a csillagokat.
A csillagok említése eszembe juttatta: tényleg, ma nem is néztem még felfelé. Néztem hajnalban a friss havat, ahogy gyors lapátolással egy keskeny ösvényt vágtam magunknak a ház előtt, aztán néztem a számító- s számológépet órákon át, utána a bevásárlókosarat, a tűzhelyet, a telefont, s a mosogatókagylót. Nem túl izgalmas, de az én hétfőim kellékei mindenesetre így néznek ki.
Felvettem a kabátomat, és kimentem. A kertben térden felül ér a hó, hát belegázoltam a közepébe, s forogva lassan körbe-körbe felnéztem az égre. Valóban derüs volt, hideg és tiszta, s valóban ragyogtak a csillagok.
Ma sokat gondoltam az angyalokra. Nem a kicsi, édesekre, nem az aranyozottakra az áruházak polcain. Úgy tudom, héberül ugyanazt a szót - „mal’ach“ - használják az angyalra, mint a küldöttre. A feladatuk is hasonló. Üzenetet hoznak, jó hírt közölnek, készítik az utat. Olyasvalamire hívják fel a figyelmet, ami nem az övék, nem az ő dicsőségüket fényezi. Tulajdonképpen mellékszereplők. Postások. De nélkülük nem működne a világ, s elképzelhetetlen lenne az a régvolt legelső karácsony.
Nehezen vonszolta önmagát ez a nap. De volt benne legalább egy tiszta, igaz pillanat, mikor rövid időre bár, de túlláttam szűk kis életem keretein. Tényleg így volt, ahogy mondom. Bizonyíték rá a kert közepén egy igazi hóangyal.

17.

Gyakorlatok karácsonyra:

Elindulni úgy, ahogy vagyok, adni abból, amim van.
Íróműhelyben tenni-venni, régi történethez új szavakat keresni, miközben a busz ablakának támasztom fáradt fejem.
Hétköznapi életet rendkívüli módon élni, legalább időnként.
Ajándékot készíteni.
Örömet szerezni.
Fényt gyújtani,  világosságban járni.
A világ zajában néha csendesen megállni.
Menedéket nyújtani. Asztalt teríteni. Kibékülni.
Észrevenni és követni egy csillagot.
Nem félni.
Csodát remélni.
Továbbmesélni, csodálkozni, csatlakozni, újból és újból elindulni.

Meglepődni, megköszönni, térdre borulni.
Megérkezni...úgy, ahogy vagyok.

16.

Koncerten voltam az elmúlt kedd este, az egyik számomra legkedvesebb énekes,  Michael Patrick Kelly koncertjén. Egyszer csak leállította a dübörgést - én szeretem a dübörgést! - és arról kezdett el beszélni, hogy szükségünk van időnként megállni, csendben lenni, hogy ne csak sodródjunk a világ zajában. Arra kérte az ott levő többezer embert, legyünk egyszerűen csak csendben néhány percig. Váratlan volt, és hihetetlenül szép.
Ő régen világsztár volt. Aztán kolostorba vonult hat évre. Aztán visszatért, ezen a vidéken telepedett le, ahol mi is élünk, megnősült, és elkezdett másféle dalokat írni. Néhány éve újból lemezeket ad ki, újból turnékat szervez, tévéadásokban szerepel. Kérdezték tőle, hogyan éli meg a hitét a mindennapokban, otthon vagy a koncerteken...Azt válaszolta, megszokta, hogy bárhol is legyen, naponta többször is elcsendesedik, félrevonul, és előveszi a Szentírást vagy imádkozik. Mint a kolostorban. Csak ott mindig harang jelezte az időpontokat, most meg a telefonja.
Az elmúlt évre visszatekintve azt látom, sok hihetetlenül megerőltető időszakom volt. Van. Egyszer kaptam egy igazán jó tanácsot: ne arra várjak, hogy elvégezzem minden dolgomat, hogy egyszer csak végetér a nehéz időszak, közben is álljak meg néha, ha csak néhány percre is. Annyira egyszerű tanács volt, annyira egyértelmű, szinte banális. És mégis, ha ott és akkor nem mondja el konkrétan valaki nekem, eszembe sem jutott volna.
Ezért megállok, naponta többször is. Mint ahogy a kolostorokban szokták. Annyi, hogy az én életemben valamennyivel több a zűrzavar, a küszködés, valamennyivel több a rock'n'roll.

15.

Talán csak aki állt már reményvesztetten bezárt arcok, szemek, szívek előtt tudja igazán értékelni az akár csak résnyire nyitott ajtókat is.
Advent van, ideje a megbocsátásnak, a továbblépésnek, ideje a nyitogatásnak.
S nyílnak is, nemcsak csokoládés kalendáriumokon az apró kartonablakok, nemcsak ablakpárkányon a karácsonyi kaktuszok, de otthonaink ajtajai, s arcunkon a mosoly is, fellazul talán egy-egy ökölbe szorított kéz, lágyabb lesz talán egy-egy kővé dermedt szív.  Most asztalt terítünk. Csörömpölünk a tányérokkal, elővesszük a legszebb abroszt, a felső polcról a talpas poharakat is - s koccintunk mindenkire, ki újból odaszánja magát arra, hogy szívből szeressen.

14.

Nem panasz, csupán csak ténymegállapítás: vannak napok, mikor egyetlen csésze teányi saját idő sincs. Nincs, mert szüksége van rá valahol máshol valaki másnak, vagy mert lemondok róla, vagy mert önként adom oda. Hallottam egy zsidó szokásról, mely szerint jó mindig készenlétben tartani egy üres széket, legyen hova leülnie a Messiásnak, ha megérkezik. Szép gondolat. Élem az életet, s mert jelen körülmények közt nincs túl sok idő megállni, hosszasan, áhítattal figyelni, ezért - míg teszem a dolgom - odateszek gondolatban egy üres széket, az autómban fenntartok egy szabad helyet, az asztalnál készenlétben egy plusz terítéket: ne érezze nálam magát egyetlen vendég sem váratlannak, ha átlépi szívem küszöbét.

13.

Az egyik legkedvesebb német szó szerintem a Vorfreude. Magyarul annyit jelent, mint előre örülni valaminek. Nem vagyok nyelvész, csak a mindennapi életből s az emberekkel való beszélgetésekből  gondolom, olyankor kell használni, amikor az, aminek örülünk, biztosan bekövetkezik.
Vorfreude. Szép szó, jól illik az adventhez.
Kicsit olyan, mint amikor könyvet rendelek, majd várom a postást, mikor csönget be vele. Vagy mint amikor vendégeket hívok, és tudom, hogy el is jönnek. Vagy koncerten a karmester jeladására várok, megélve azt a néhány örömmel és feszültséggel teli pillanatot, mielőtt szárnya kel a dal. Vagy álmatlan éjszakán az ablakot nézem, s ott a reggeli derengés legelső jelét figyelem. Vagy a kávéfőző sistergő hangjára várok, s a készülő sütemény illatára. Vettem nemrég aprópénzért egy amarillys gyökeret, s odatettem a konyhaablak párkányára. Annyi örömet szerzett ahogy figyeltem, mennyit nőtt, mennyit változott, hogyan nyújtózott minden nap egy kicsit, akárcsak a gondolataim, az ég felé. Egy reggel aztán egyszer csak ott pompázott gyönyörűen, fehéren.
Annyi hiábavaló reménykedés után, közben és mellett van ilyen várakozás is. S az élethez nem is kell néha más, nem kell dobpergés, virágnyílás, csillaghullás, semmi, néha elég csak a gondolat, hogy a csoda létezik. S míg hozzám is elérkezik, addig is előre örülök. Vagy ha még nem tartok ott, akkor előre örülök annak, hogy majd előre örülhetek annak, hogy majd egyszer örülni fogok.

12.

Angolul úgy mondják a boldog karácsonynak, hogy merry Christmas, de a merry nem egészen azt jelenti, hogy boldog, hanem inkább valami olyasmit, hogy vidám, derűs, jókedvű, kedves. Gondolom én. Mindenesetre tegnap este a gyerekek mindenáron fel akarták díszíteni a karácsonyfát. Hát jó. Szinte magától lett kedves az este. Zabkását főztem és teát, zenét hallgattunk a telefonomról, a nagymama énekelt is hozzá, és bárki használhatta a fényképezőgépemet. Készült is sok vicces, crazy fotó. Amikhez - egy esetleges pinterest- vagy instagramkompatibilitást szem előtt tartandó - mégsem fésülködtünk meg, nem vettünk fel oly öltözéket, miben kicsit szebbnek nézünk ki annál, mint amilyenek ténylegesen vagyunk, nem tettük helyére az összehajtogatott ruhákat, s a lim-lomot sem pakoltuk el a kanapéról. Legyünk azok, akik tényleg vagyunk. Legyen vidám, derűs, jókedvű és kedves a karácsony. Let it be, let it be, let it be.

11.

Az első díjat, ha lehetne, én a világ összes versenyén az apáknak adnám, kik hajnalonként felkelnek és dolgozni indulnak előteremteni családjuk asztalára a mindennapi kenyeret. Adnám még a reggeli buszon az álmos utazóknak, a nehéz táskát cipelő iskolásoknak, az orvosi rendelőben várakozóknak, s az egyedülálló anyáknak. Adnám az irodai dolgozónak, ki munkáját unja, de álmodni, változtatni, biztosat bizonytalanért feladni mégsem mer. Péküzletben a perec mellé mosolyt is csomagoló eladónak, az összes válságban toporgó alkotónak, s az énekesnek, ki betegség miatt kénytelen lemondani az aznapi koncertet. Adnám a veszteseknek. A fiatal fiúnak, kinek kitartó szerelme viszonzatlan. A tizenévesnek, kinek ajtócsapkodása kibírhatatlan. A hibásnak, kiben többé nem bíznak meg, s a könnyes szemmel elalvónak, ki veszekedés után nem találja a békesség szavait. Azoknak, akik szégyellik magukat. Az átlagosoknak, a kissé túlsúlyosoknak,  a folyton eltévedőknek, a lényeget félreértőknek, a valamitől mindig félőknek. Adnám mindenkinek, ki azt hiszi magáról, őbenne nincs semmi különös. Az anyáknak, kik ételt tesznek az asztalra minden reggel, minden délben, minden este. Adnám azoknak, kik mennének, de maradnak, s azoknak is, kik maradnának, de mennek. Azoknak, kik elszállítják a szemetet, s azoknak is, kik eltakarítják az utakról a havat. A vörös szőnyeget, ha lehetne, én eléjük göngyölíteném.
Ma reggel, mint mindig, még sötétben autóztunk végig a behavazott falvakon át a városba. Az út két oldalán itt-ott kivilágított ablakok, s utcalámpák, mik úgy világítják meg az aszfaltot, mint valami színpadot. A főszereplők ma mi vagyunk. A díj ma nekük jár, a dal ma csakis nekük szól, mindannyiunknak.

10.

Még mindig a Magnificat. 
Olvasom, hogy a szívük szándékában felfuvalkodottak szétszóratnak, a hatalmasak a trónjukról ledöntetnek, a bővelkedők pedig üres kézzel küldetnek el.

Az ember olyan vak, már ami saját magát illeti. Beszélgettem nemrég valakivel, mondja, őt egész életében mindenki csak bántotta. Lehetséges, hogy tényleg így van. De én tudok olyan esetről is, amikor ő volt az, aki - talán nem szándékosan, de - nagyon is megbántott másokat.

Olvasom a Magnificatot, és annyira, de annyira csodálatosnak látom minden egyes szavát!
Egészen addig, míg egyszer csak belém fájdul a gondolat: ott, ahol a felfuvalkodottakról, a hatalmas(kodók)ról, a magukat gazdagnak tartókról, tehát senkire sem szorulókról ír - nos, ott valószínüleg  rólam van szó.

9.

A Kisasszonyok című film a következő mondatokkal kezdődik: Úgy emlékszünk vissza a testvéreimmel, az a tél volt gyermekkorunk leghidegebb tele. Évek óta küszködtünk a családunkat sújtotta átmeneti szegénységgel. A háború miatt csak szűkösen jutottunk fűtőanyaghoz és lámpába való olajhoz, de a szükség valóban a legnagyobb tanítómester: azokban a sötét időkben a March családnak sikerült valahogy megteremtenie a saját maga fényét...

Végignézek az otthonunkon, ezen a három helységen, amit közösen használunk: a konyhát és az ebédlőt az éjjel még úgy-ahogy rendbe tettem. Mindjárt tojást veszek elő, paprikát, fűszereket, sonkát. Megszokott mozdulatai ezek a szombat reggeleknek: rántottát sütök és kevés olajon ropogósra pirítom a sonkát, salátát készítek, majd, ha nem érezték volna meg az illatot, még mielőtt kihűl, lefotózom és elküldöm whatsappen a gyerekeknek. Ha még akkor sem jönnek, elzongorázom Edvard Grieg Morgenstimmungját. A nappali rendetlen, és ez egyáltalán nem zavar. Odakint havazik. Még csend van, a tizenévesek sokáig alszanak. A kisebb korukban kialakított adventi szokásokat már nem lehet betartani. Eleve nehéz bármit is betartani hatszemélyes háztartásunkban. Nehéz bármi olyasmit kigondolni, hogy abban örömét lelje a tizennégy évestől a nyolcvan évesig mindenki, legyen szó bár csak olyan banális dologról, hogy egy időben legyen nagyjából mindenki éhes vagy éber. Annyit tehetek, hogy figyelmes vagyok és rugalmas, s ami a legfontosabb: itt vagyok. Itt vagyok, ha szeretne valaki meginni egy csésze teát, vagy szeretné elmesélni a múlt éjjeli álmát, elénekelni ukulelével egy dalt, felolvasni egy történetet, elkészíteni egy melegszendvicset, egyszóval, őrizni a tüzet, s ha sötétek az idők, megteremteni valahogy magunknak a saját fényünket.

8.

Az adventi várakozásban benne van a lehetőség. A meglepetés lehetősége, a meglepődésé, hogy évszázadok csendje után Isten mégis megszólal és oly módon ajándékozza meg a világot, ahogyan arra senki sem gondolt. Egy egészen hétköznapi, fiatal lány pedig egyszer csak felemeli a hangját, és elénekel egy utánozhatatlan szépségű, évezredeken átívelő dalt.

Egy jóbarátunk - alacsony, gátlásos, kicsit túlsúlyos, több dioptriás szemüveget viselő, középkorú férfi - fiatalkorában lelkész szeretett volna lenni. El is végezte a teológiát, megnősült, majd elfoglalta szolgálati helyét egy kis gyülekezet élén. Tönkrement bele. Én akkor ismertem meg, mikor a burnout szindróma kiváltotta testi-lelki válság legmélyebb bugyrában volt. Évekig volt munkanélküli. Aztán barátok segítségével talált egy pénztárgépeket áruló cégnél állást, és lassan-lassan meggyógyult.
Múlt vasárnap ő hirdette az Igét a templomban. Senki sem tudott róla előre. Csodálatos volt. Erőteljes, magabiztos, okos, szívhez szóló. Mintha egy másik ember állt volna ott. Amit mondott és ahogyan mondta, arról eszembe jutott - amolyan mai időkre hangolt magnificatként - Mária dala.

Adventben ez is benne van. A megajándékozottság, a meglepetés és meglepődés lehetősége. Megtörténhet, hogy valaki - talán éppen mi magunk? -, akiről elképzelni sem tudtuk volna, akiből egyáltalán ki sem néztük volna egyszer csak feláll, felemeli a hangját, és elénekel egy utánozhatatlan szépségű dalt.

7.

Nyolcadik éve írom az adventi bejegyzéseket, de úgy, hogy minden egyes évben elhatározom, ez volt az utolsó. Kicsit visszaolvasva látom is, mennyire tele vannak önismétléssel, önidézgetéssel, továbbá egy mondatban összefoglalva mennyire csak arról szólnak, hogy ugyan nagyon fáradt vagyok, de mégis keresem az életemben a szépet, a fényt, a reményt. Körülbelül hat éve ezt írtam:

A készülő kávé illatára várva a bennem élő kíváncsi azon tűnődik, vajon miről fogok írni ma.
A bennem élő felnőtt azon aggódik, nyugtalankodik, emésztődik, szorong, töpreng: vajon hogyan fogunk eztán a hegyről bárhová is biztonságosan eljutni, ha továbbra is ennyire fog havazni.
Na de a bennem élő gyermek!
Viháncolva indul hajnalban havat lapátolni, szívből örül a Mikulás hozta csokoládénak és kineveti Micit, aki elképedve nézi apró cicaélete első havazását. (2011.12.06)

A kávé, a kíváncsi, a felnőtt, a Mikulás (ugyan idén nem hozott csokoládét), a Mici (sem annyira apró már), a szív, az aggódás, az öröm, a vidámság, a gyermeki lelkület: mind-mind megvan még. Sőt. Egyikük segítségével megépítettem ma a világ legbájosabb mosolyú hóemberét.

6.

Ma is nagyon korán keltem, s mert aranyra ma sem leltem, úgy döntöttem, megkeresem a nap folyamán.
Nagyon figyeltem. Aranynak minősítettem egy mécses fényét, a csokimikuláson a csomagolást, aranynak a hallgatást, s a füzeten, mibe folyton írni szoktam, aranynak a lassan lekopó, itt-ott még azért csillogó pöttyöket.
Aranyból volt ma is ujjamon a gyűrű, aranyból egy régi emlék, s némely nehezen elviselhető viselkedés mögött én néha már látom, aranyból van a szív.
Földre szegezett tekintettel siettek el mellettem az utcán az emberek, s én megláttam hirtelen egy ághegyen függő, városi szürkeségbe fényt csempésző, ittfelejtett aranylevelet.
Az irodában heten dolgozunk, mindannyian nők. Ebből ketten gyermeket várnak. Néha eszembe jut róluk Mária, s eszembe jutok én magam is, ahogy tizennyolc évvel ezelőtt nagyon fiatalon s nagyon bizonytalanul az első gyermekem születésére vártam. Van valami titkos, valami igazi, valami mélységesen adventi minden leendő édesanya várakozásában - hiszen olyasvalakire várunk, aki reményünk szerint biztosan megérkezik. Szóval az irodában ketten is gyermeket várnak, s ma egyikük megmutatta nekem telefonján a legutóbbi ultrahangon készült háromdimenziós fotót. Könny szökött a szemembe, s ha nem a főnöknőmről lett volna szó, minden bizonnyal át is öleltem volna. Mosolygott! Az a kicsi, még csak két hónap múlva megszületendő kislány mosolygott! S ez a mosoly olyan szép, olyan kedves, olyan bizalommal teljes - előre is bearanyozta az egész napomat.

5.

Tegnap leesett az idei első nagy hó, alig tudtam hazaautózni a dombokon át. Az utolsóra, amelyiken lakunk, nem is jutottunk fel, az autóm és én. Inkább lassan visszacsúsztattam, majd hazacipeltem a csomagjaimat gyalog.
Átéltem már itt hat telet, ebből hármat úgy, hogy a munkám miatt valóban minden hétköznap megtettem az utat a városig és vissza. Azt az egyetlen esetet leszámítva, amikor a behavazott hajnali úton összeütköztettük a tükreinket egy szembe közlekedő autóval, soha semmi bajom nem esett.
Elvileg minden okom megvan rá, hogy reménykedjek benne, túl fogom élni a hetedik telet is.
Mégis. Egy adott pillanatban, mikor ide-oda csúszott alattam az út, amit amúgy sem láttam, inkább csak sejtettem, hogy ott lehet valahol a hójelző oszlopok között - majdhogynem pánikba estem. Ha nem tudtam volna, semmi értelme sírva fakadni, hiszen úgysem látja senki, akkor ott állítottam volna le a motort, ahol voltam, ott vártam volna meg a tavaszt.
Hányszor megmondták pedig, hányszor írták, üzenték már, hogy ne félj!
De én csak félek, hol ettől, hol attól.
Néha szembejön egy-egy másik autó, s - feltéve, hogy nem ütközünk össze - annak mindig úgy örülök. Jó jel. Azt jelenti, az út járható. A megérkezés lehetséges. Ez ugyan nem olyan nagy dolog, de az elinduláshoz elég. És az úton való megmaradáshoz is elég.

4.

Hazaérve a munkából kinéztem a behavazott tájra, s arra gondoltam, túl szép a délután ahhoz, hogy idebent töltsem el azt a sötétedésig még hátralevő egy-két órát. De aztán meggondoltam magam. Kipakoltam a konyhapultra a zöldségeket, a húst, a kenyeret, a mandarint, gyertyát gyújtottam, majd elkezdtem főzni, szép lassú főzéssel. Levest, tarhonyát, rántott húst, rántott sajtot. Mire besötétedett, s mire az utolsó családtag is hazaérkezett, ott sorakoztak a fazekak, ott gőzölögtek vidáman az ételek. A bepárásodott ablakra valami szépet írtam, majd - mi ez, ha nem konyha-művészet? - mielőtt bárki elolvashatta volna, letöröltem.

Van Alice Walkernek egy csodaszép verse, pont erről szól. A kegyelemről, a gazdagságról, s a szabadságról, hogy úgy tölthetjük el a napunkat, ahogy azt mi akarjuk. Néha a kegyelem, a gazdagság úgy néz ki, hogy bár mennénk, mégis maradunk. Elmossuk az edényeket, megigazítjuk a falon a polcokat, kidobjuk az összeszáradt hagymákat, s egy gyors spagetti elkészítése helyett órákat töltünk avval, hogy vacsorát főzzünk a családnak.

Alice Walker: Grace
Grace/ Gives me a day/ Too beautiful/ I had thought/ To stay indoors/ & yet/ Washing my dishes/Straightening/ My shelves/ Finally/ Throwing out/ The wilted/ Onions/ Shrunken garlic/ Cloves/ I discover/ I am happy/ To be inside/ Looking out./ This, I think/ Is wealth./ Just this choosing/ Of how/ A beautiful day/ Is spent.
 

3.

Ma mi főztük a templomban a kávét. Mert a kávé - kis túlzással mondom persze - majdhogynem ugyanolyan fontos része az istentiszteletnek, mint az igehirdetés, olyan, mint szavak nélküli meghívás az emberek felé, hogy szívesen látjuk őket, ne siessenek annyira haza, maradjanak még kicsit beszélgetni.
Az utóbbi időben több kritikus hangot megütő társalgásba is belekeveredtem egyébként, miszerint ez a közösség már nem olyan jó, mint régen volt, már nem olyan sokszínű, már nem ilyen, már nem olyan. Ez amúgy mind igaz, szerintem is. Mégis. Én szeretem. A közösség mi magunk vagyunk, ezért pont olyan, mint mi. A változást pedig nem követelhetjük mástól, inkább mindig csak saját magunktól.
Ha már változás, kezdhetem csupán annyival, hogy mikor újból rám kerül a sor a takarításnál, a tőlem telhető legnagyobb gondossággal súrolom ki a mosdókagylókat.
S ha újból rám kerül a sor a kávéfőzésnél, igyekszem szeretettel, időt és fáradtságot nem sajnálva a tőlem telhető legfinomabb süteményeket elkészíteni, s ezeket a tőlem telhető legnagyobb kedvességgel felszolgálni.
Hogy mi a különbség a kötelességből s a szívből végzett munka között, az nem mindig fejezhető ki számokban, nem mindig mérhető le mérlegen.
Én csak azt tudom, minden szeretettel végzett dolog önmaga jutalma. Nem szükséges, hogy bárki más is észrevegye. (De attól még észreveszik.)

2.

A bizalom - ami a hozzám hasonló falusi, félős lányokat illeti legalábbis - olyan banális dolgoknál kezdődik, mint hogy akkor is beautózom a nagyvárosba a gyerekekkel részt venni a Nacht der Lichter nevezetű, Taizé-dalokat éneklős misén, ha amúgy teljesen meg vagyok rémülve egy sor, mások számára talán aprónak, nevetségesnek tetsző dolog miatt. Például hogy sötétben kell autózni, hogy nem a saját autómmal - már megint szerelőre szorul - , zsúfolt lesz az autópálya, talán köd is lesz, eltévedhetek, s nem találok parkolóhelyet, nem találok parkolóhelyet, nem találok parkolóhelyet. Az már csak ott, a kétezres tömeg közepén jutott eszembe, íme, egy ideális hely valamilyen terrorista színezetű cselekményhez. De igazából a parkolóhely miatt rettegtem a legjobban, és valóban: a belváros összes nagy parkolóháza tele volt, s én csak keringtem-keringtem a zsúfolt utcákon, míg végül jóval később és jóval távolabb találtam helyet, de aztán véletlenül pont onnan és akkor indult egy busz is, amivel beutazhattunk a dómhoz. A bizalom valahol itt kezdődik, ilyen dolgoknál, amit egyesek becsukott szemmel is abszolválnak, én pedig majdnem belehalok. De attól még elindulok, mert a vágy, hogy együtt énekeljek másokkal például, a félelemnél sokkal, de sokkal nagyobb.

A Nacht der Lichter attól a fények éjszakája, hogy ilyenkor mindenki kap egy gyertyát, és ahogy sorban meggyújtjuk az egymásét, lassan leoltják a villanyokat. Majd énekelünk, hallgatjuk az Igét és imádkozunk. Vagy egyszerűen csak hosszasan csendben vagyunk. A legvégén pedig előre lehet vinni a gyertyánkat s letenni az oltár elé. A lángját itt őrzöm továbbra is a szívemben, a sajátomat viszont én is otthagytam, hadd égjen a többi között. Senkinek sem tűnne fel, ha egy gyertyával kevesebb lenne. De én tudok róla, s ez elég, ez egyáltalán nem jelentéktelen, mert Isten országában semmi és senki sem jelentéktelen.

1.

A világnak ezen elrejtett, csendes sarkában, ahol én élek, ebben az évben is mindenféle különösebb felhajtás nélkül érkezett meg hozzánk az Advent. Az utóbbi napokban feltették ugyanazokat az égősorokat a fákra, mint amiket minden évben szoktak, és a mai napig, amíg el nem jött az ideje, most sem kapcsolták fel őket. Saját magamról még ennyit sem mondhatok el. Én csak ma hajnalban, valahol a konyha s az ebédlő között félúton, álmosan és összekuszált hajjal, kezemben a margarinos dobozzal gondoltam rá először, hadd legyen idén is ünnep. Legyenek fények s hajnali várakozás, hosszú séták a behavazott erdőben, csend a zajban, szó a csendben, s legyen üzenet, idén is, századjára is ugyanaz, ami helyett mást kitalálni nem tudok és nem is akarok, amit elmondani itt, a térnek s időnek eme pontján, ahol én élek, nekem adatott.