2.

Tegnap - gondolom, a karácsonyi ajándékvásárlást felpezsdítendő - két órás adventi éneklésre hívták kórusunkat a közeli kisváros bevásárlóközpontjába. A cipősbolt, a pékség és az újságárus közötti tér közepére állítottuk fel a mikrofonokat, a mozgólépcsővel szemben, közvetlenül a nagy, csillogó karácsonyfa mellé. Mi egy német hegyi falu gospel kórusa vagyunk, többnyire angolul énekelünk. Ennyi év után már egyáltalán nem tartom furcsának, hogy énekestársaim többsége tulajdonképpen nem is tud angolul. Az emberek lelassítottak, mikor minket megláttak, meg-megálltak, mosolyogtak, videóztak a telefonjaikkal. Volt, aki hamar továbbment, volt, aki végig maradt.
A klasszikus karácsonyi dalok mellett elénekeltük azokat is, melyeket ennél talán sokkal méltóbb helyeken szoktunk amúgy előadni...templomokban, istentiszteleteken. Come, now is the time to worship...Open the eyes of my heart Lord...You raise me up...ilyen, és hasonló számok szövegei szálltak kedves dallamok szárnyán a vásárló emberek feje fölé.
A "gospel" amúgy azt jelenti, hogy "jó hír". Az evangéliumot jelenti.
És ahogy ott álltam, arra gondoltam, nem számít, ha nem is értjük teljesen, amit énekelünk. Nem számít, hogy akik hallgatják sem értik. A jó hírt akkor sem tarthatjuk meg magunknak. Mondjuk és énekeljük, kottából és kotta nélkül, szavakkal és szavak nélkül, jól-rosszul, szomorúan és boldogan, hitelesen és hiteltelenül, az életünkkel, a halálunkkal.
Mondani, írni és énekelni akarom, akár méltatlanul is, még ha - Pilinszky szavaival élve - rossz ügyvédje is lennék féltett ügyemnek. Még akkor is.