6.

Az idei advent annyiban hasonlít a tizenkilenc évvel ezelőttihez, hogy akkor is őt vártam.
Akkor főleg úgy, hogy kiságyról, ruhácskákról gondoskodtunk a számára. Emlékszem, magamhoz öleltem azt az apró, lila csíkos nadrágot, s boldog voltam már csak attól is, hogy elképzeltem, milyen érzés lesz, ha végre ott lesz és ráadhatom. Másodéves egyetemista voltam, s mivel vizsgaidőszak közepén kellett volna megszületnie, kérelmeztem a vizsgáim előrehozását. Az utolsóra végül még így sem jutottam el. Kicsit hamarabb érkezett, mint gondoltuk. Szinte kétségbeejtően fiatal voltam, és tapasztalatlan, mégis, készen álltam a fogadására.
Most másképp várakozok. Számolom a napokat. Friss huzatot húztam az ágyneműjére. Készítettem neki s felragasztottam a falra egy köszöntő feliratot. Főztem tökkrémlevest, és már sütőben van kedvenc étele is, a zöldséges lasagne. Kiraktam a nappaliba az ő adventi kalendáriumát, az ő Mikulás csomagját is. Attól még, hogy hónapokig nem volt itthon, én még mindenből ugyanúgy mindig hármat vettem. Az asztalt is alig tudtam megszokni, hogy kevesebb személyre terítsem meg. Várom az otthon melegével, a szívből ki-kicsorduló szeretettel. Úgy várom, hogy reménykedem, időben felkel ma reggel, s eléri a repülőgépet, de nem kérdezek rá, megbízom benne, hogy elboldogul az oktatásom nélkül is. Úgy várom, hogy reménykedem, biztonságos lesz az útja, de nem terhelem az aggódásommal. Készülődöm én is. Nézem a térképen, merre visz az út az itteni repülőtérre, hol kell majd parkolni, számolgatom, mikor kell elindulni, hogy biztosan ott legyek akkor már, amikor megérkezik.
Mert valóban megérkezik, s addig is, míg ideér, mindenen, még az út széli tócsából felcsapódó sáros cseppeken is felragyog itt-ott az advent utánozhatatlan szépsége.