1.

Egy reggel arra ébredtem, hogy az éjszaka folyamán fehérbe borult a táj. Vastag hótakaró alatt ébredeztek odakint a dombok, én pedig idebent, mint egy gyerek, szaladgáltam lelkesen a nappali és a konyha ablaka között ide-oda. Végül megálltam, s meggyújtottam a háromágú gyertyatartóban a fehér gyertyákat. Fényük bevilágította a kávédaráló zúgását, a teáscsészék csörömpölését, a kenyérpirító kattanását, a reggeli mozdulatok egész megszokott sorát.
Talán akkor kezdtem el sejteni, lesz idén is advent a hegyen.
Idén is megnyugszunk, békére lelünk.
Ahogy a kertet, a földet, úgy borítja be szíveinket is valami puha, fehér takaró. Vétkeinket elfedi. Hibáinkat betakarja. A múltat többé nem hánytorgatja. Elrontott dolgaink nem szakadnak most már tovább.
Talán akkor, az idei tél első havazásának reggelén gondoltam rá először, lesz még folytatás. A kis hagymák hosszú téli álma után lesz majd tavasszal szép, új virág.
S hogy egyszer mindenről, mi most egyszerűen csak elszomorít és értelmetlennek tűnik, kiderül, nem volt hiábavaló, mégsem.