Saturday, December 22, 2018

22.


Tegnap délután vendégek érkeztek. Várva-várt vendégek, régi barátok. Olyanok, kiknek az érkezéséig, ha adventi kalendáriumon kicsi ajtókat éppen nem is nyitogattam, de a napokat mégiscsak számoltam.
Hogy aztán az utolsó órákban mégis úgy érezzem, nem vagyok még készen. Tiszta ágyneműhuzatot még nem húztam, a zongorán port még nem töröltem, reggel ottmaradt a kagylóban néhány mosatlan, s a leves sem sikerült olyan finomra készítenem, mint máskor. A munkában is sokáig kellett maradnom. Minél inkább igyekeztem, annál inkább nem voltam benne biztos, hazaérek-e addig, míg megérkeznek. S mert annyira siettem, hogy sajnáltam evésre, ivásra pazarolni az időt, végül megfájdult a fejem is.

Advent van. Közel van már a megérkezés. Nem tart már sokáig a várakozás.
De van olyan várakozás is, ami már rég nem arról szól, aki eljön - hanem csak saját magunkról.

Tegnap végül, ott ahol voltam, a fejfájás s a rohanás közepén megálltam, s a magam készületlenségétől, alkalmatlanságától elfordulva elkezdtem egyszerűen csak rájuk gondolni, a barátainkra. Hiszen ismerem őket. Tudom róluk, hogy a zongorán levő pornál sokkal jobban érdekeljük őket mi magunk. Hozzánk jönnek. Miattunk.

Így fordulok oda az adventi út végén rám váró egyetlen, drága vendéghez is.
Ajándékokat, karácsonyfát, süteményeket, készülődéseimet, önjobbítási igyekvéseimet felejtve, ha azt hallom majd, hogy "Az Úr közel!", annyit akarok csak mondani magyarázkodás nélkül, szívből: 
Jövel, Uram Jézus.*

* Jelenések könyve 22:20

2 comments:

Anonyma said...

Nagyon tetszik ez a fotód Márta! Ahogyan az erdő sötétjén át felragyog a templom fénye, annyira kifejező! Szinte érezni, hogy már csak két lépés és ott vagy ahová igyekeztél, a fényben! És szinte hallani a hívást, hogy : Jövel, gyermekem! :) Áldott estét Nektek!

Anonymous said...

Nagyon szép! Őrizni az éhséget, s vágyódást... Hédi