21.

Minden emberben ott van valami fény.
Ma reggel rájuk gondolok, az életemben levő emberekre. A közeliekre és távoliakra. A családtagjaimra. A gyermekeimre, a mások gyermekeire. A barátaimra. Az ellenségeimre. A példaképeimre. Az ismerőseimre, a munkatársaimra, a főnökömre, a szomszédaimra, s a társakra a kórusban. A pénztárosra a boltban, ahova reggelenként betérünk perecet venni. A postásra.
Kivétel nélkül mindenkiben ott ragyog valami fény.
Egyik sem oltja ki a másikat, nem halványítja el, mindegyiknek joga van létezni.
Ha hibázott a hordozója, akkor is. Ha idős, ha fiatal, ha képzett, ha képzetlen, ha erős, ha gyenge, ha szomorú, ha boldog, s ha már nem tud gondoskodni magáról, akkor is.
Mindegyik értékes, mindegyikre szükség van. Utat mutatni, világítani, reményt adni, jelezni és visszajelezni.
Ha csak egy is kialszik, az pótolhatatlan veszteség.
 
Magam elé idézem sorban az arcokat, a szemeket, körülöttük az apró nevetőráncokat. A mosolyokat.
Ők az én gazdagságom, együtt és külön-külön is a legdrágább kincsem:
az emberek az életemben.