Minden advent harmadik vasárnapján karácsonyi ünnepséget, jótékonysági koncertet tart a katolikus plébánia a házunk mögötti domb tetején levő templomban. Minden évben ugyanazokat az előadókat hívják meg - nagyjából mindenkit, aki a faluban szépen, vagy legalábbis elfogadhatóan tud énekelni vagy zenélni. Minden évben Afrikába küldik az összegyűjtött pénzt a szegény gyerekeknek. Minden évben éneklünk mi is a kórussal. Minden évben ugyanazt a fajta csokoládét kapjuk ajándékba, olyan óriási csomagolásban, hogy általában még márciusban is azt esszük a próbákon. Alle Jahre wieder.
Tegnap este kicsit később érkeztem, de még kezdés előtt, s egészen hihetetlen módon, a kórusunk számára fenntartott négy padon, az oltár mellett közvetlenül jobbra és balra pont nekem nem jutott ülőhely. Ténylegesen nem lehetett, bármennyire is összehúzódtak volna, még egy személynek helyet szorítani. Így én álltam. És bármennyire is felfogtam az eszemmel, hogy ezért senki sem hibás, attól még a szívem hirtelen kívülállónak, kiközösítettnek érezte magát.
A karácsonyi történethez ez is hozzátartozik. Az érzés, ha már nem jut számodra hely.
Helyet készíteni sokféleképpen lehet. Egészen hétköznapi módon, a határidőnaplóban, egy fontos személynek. Vagy a pénztárcában, ha elmegyünk egy koldus mellett, s nem nézünk zavartan félre, nem teszünk úgy, mintha minket nem érintene. Autópályán araszló dugóban a másik sávból elénk átsorolni akarónak. Helyet készíteni egy másik szempontnak, egy másik akaratnak a sajátunkén kívül. A megbocsátásnak, a megértésnek, az elengedésnek. Helyet a könnyeknek akár advent harmadik vasárnapján is, bár pont hogy öröm a neve. Helyet a békének. A betlehemi gyermeknek. Minden adventben, alle Jahre wieder.
A jótékonysági koncerten tegnap este egy idő után odajött egy társam, és - ellentmondást nem tűrve - átadta a helyét, majd egy idő után egy másik társam átadta neki az övét, s így álltunk felváltva másfél órán át, mindig valaki más.
Mert a helykészítés nem elegendő ülőhely kérdése, nem logisztika, nem térgyakorlat.
Szívgyakorlat.
4 comments:
Köszönöm!
♥
az jutott eszembe, a "kívülállóság" egy érzés, egy saját érzés,
tehetek ellene, pl. más szemszögből nézem, sőt, még az is lehet, hogy valami elhívása, külön ajándéka van valami meglátására (pl. a többiek csak ülő szemmagasságban láttak, én meg fölöttük, messzibbre))), sőt elgondolkodtathat: miért akarok beolvadni, és "ugyanolyan" lenni, mint a többi,
nyilván helyzetfüggő
és nyilván szívmelengető (és tanít elfogadni) mások kiegyenlítő gesztusát, mert arra tanít, hogy meglátjuk-e egymás szükségleteit, de arra is, hogy nem miértünk vannak mások, a társak sem (csak) a mi igényeinket lesik, a gyerekeink sem (csak) a mi életünk büszkeségeinek és vigaszainak születtek,
de ilyenkor Advent idején a leginkább az, hogy több helyzet adódik, ELFOGADNI a többiek gesztusát, hogy mindenki érezhesse: "adni tudott" ♥
Szívmelengető volt ezt a posztodat is olvasni Márta! Köszönöm! :)
Nagyon egyetértek az előttem szólóval is... ha lenne like-olási lehetőség, megtettem volna!
Gyönyörű! Köszönöm��
Bogi
Post a Comment