12.

Mikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, elõfordult, hogy így karácsony környékén elutaztunk két napra valahova csak mi ketten. Egyszerûen csak karácsonyi fényeket nézegetni, nyugodtan beszélgetni, vagy csak egy jót aludni. Ilyenkor elôre fôztem, mindent elôkészítettem, és megkértük a Mamát, vigyázzon rájuk.

Most a repülôtéren írok. Hazafelé tartunk. Idén is elutaztunk két napra csak mi ketten, karácsonyi fényeket nézni, nyugodtan beszélgetni, jót aludni. Semmi sem változott, csak az, hogy most a gyerekeket kértük meg, vigyázzanak a Mamára.

Még mielôtt eljutunk oda, hogy már ránk kell vigyázni, idõnként meg-megpihenünk.
A nap mint nap hordozott terheket, mikor lehetséges, néha letesszük.
S bár repülni, felhõk fölött szállni hamarosan mi fogunk, az angyalok most mégsem mi vagyunk.
Hanem õk, akik biztattak, nyugodtan jöjjünk el. Akik beadták a gyógyszert, elõkészítették az ebédet, odafigyeltek rá, hogy ne maradjon nyitva az ajtó, s akik megkeresték ahányszor csak kellett, az elveszett szemüveget.
Akik vigyáznak másokra, õk az igazi angyalok. Õrangyalok.