4.

Mikor novemberben - különböző okok miatt - telefont cseréltem valamelyik kisasszonnyal, egyetlen meggondolatlan mozdulattal, mert nem jutott eszembe lementeni őket, elveszítettem az összes telefonszámot s az összes whatsapp üzenetet is. Még a saját telefonszámom sem jutott eszembe. S ez kicsit olyan érzés volt, mintha egyedül maradtam volna hirtelen széles e világon, emlékek, kapcsolatok nélkül, az önmagamhoz valót is beleértve. Az évek alatt lefolytatott sok értékes üzenetváltás mind-mind eltűnt.
Ebben a mű-elhagyatottságban, amit - nem csak a telefoncsere miatt - akkor nagyon is valóságosnak éreztem, nem tehettem mást, mint várni, akad-e valaki, akinek eszébe jutok, aki ír, megszólít, hogy így újraindulhasson a kapcsolat.

Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet - s nem csak telefonkönyv törlődése esetén -, mint tudni: ha csak valami csoda nem történik, ha csak a másik félnek eszébe nem jutok, ha csak nem tesz egy lépést felém, akkor én nem tehetek semmit. Mert nincs erőm, mert feladtam, mert nem tudok, mert kimerítettem már minden szóba jöhető lehetőséget.

Advent van.
Valaki valahol majd megtöri a csendet. Utat épít, vagy hídat. Eljön. Találkozásra vágyik, velem.
Az adventi várakozás soha nem reménytelen.
Olyan szép, olyan bizalommal teljes, mint alkonyodó szürkeségben, egyedül, egy fénytelen szobában ülve biztosan tudni, majd hallani, ahogy egyszer csak felhangzik telefonomon az üzenet érkezését jelző halk csengőhang.