16.

"Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag." (Jelenések könyve 22:16)

A teremtéstörténetben, mikor Isten nekifogott, hogy a kietlen pusztaságból valami szépet hozzon létre, minden egyes nap így fejeződik be: Így lett este, és lett reggel: első nap. Második nap. Harmadik nap.

Az én napjaim általában este fejeződnek be. Lett reggel, és lett este: megint eltelt egy nap. Visszatekintve néha nem találok benne különösebb értelmet. Esténként általában fáradt vagyok. Álmos. A fény eltűnik, besötétedik. Néha nem tudok kibékülni, bár már rég lement a Nap, valakivel, aki haragszik rám.

Ezért arra gondolok, érjenek az én napjaim is másnap reggel véget. Amikor már csak attól is más fényben látom a dolgokat, hogy kialudtam magam. Amikor, bár magát a napfelkeltét nem látom, de azt igen, ha a dombon levő templom ablakán megcsillan az első fénysugár. Amikor eltűnnek az árnyak. Amikor elhalványulnak a rémálmok. Amikor már nincs jelentősége, kinek volt igaza. Csak annak, hogy nem lehet a haragé, a bánaté, a halálé az utolsó szó. Mert a nap majd csak akkor ér véget, ha a fény újból feltűnik és legyőzte a sötétséget, a legrettegettebbet is, a legvégsőt is.

Van egy csillag az égen, minden este látom feltűnni a nappali ablakából a völgyben, a dombok fölött. Igazából nem is csillag, hanem bolygó. Két neve is van, bár egy és ugyanaz: Esti csillag és Hajnalcsillag. Ő az Esthajnalcsillag. Elsőként ragyog fel esténként, utoljára halványul el reggelenként. Emlékeztet rá, hogy a legátmenetibb időszakban sem vagyunk teljesen fény nélkül. S arra, ha még mindig sötét van, akkor még nincs vége a napnak. A legszebb része még hátravan.