Karácsony után.

Rég vettem elő amiatt a naplómat - ezt a kutyarágta, kávéfoltos, egyszerű kockás füzetet - ami miatt egyáltalán létezik s amire tulajdonképpen az év nagy részében valóban használom: írni bele. Magam miatt. Nem másnak. Adventkor szünetel ez a szokás, helyette bejegyzés-vázlatokat gyűjtök s listákat írok, s menüt tervezek, s ajándékokat. Ma reggel folytatom a füzetet. Úgy ébredtem, hogy nagyon hiányzik. Mint egy régi barát, akinek sok mondanivalóm lenne.
S új menüt is írok, s bevásárlólistát. A hűtőszekrény megint üres. Nem tudom és nem is akarom gyorsan megoldani, letudni. Mert nincs eleje és nincs vége. Az élet egyszerűen csak van, és én egyszerűen csak jelen akarok lenni benne. Itt, ahol vagyok, azokkal, akikkel, azokban a naponta milliószor is változó helyzetekben és hangulatokban, amiket egy nagy család együttlétezése elkerülhetetlenül magával hoz.
Ha csak egy hétre is tekintek vissza - de így év végén jó lenne az egész évre -, akkor is látom: egyetlen ember is rengeteget tehet. A békéért, a szépségért, hogy valami létrejöjjön, hogy valami megmaradjon. Sok mindent el lehet érni bátorsággal, kiállással, a békülésre való készséggel, kitartással, elszántsággal, az örömhöz való hűséggel. Szolgálatkészséggel. Gondolkodással. Felszólalással, hallgatással, jelenléttel.
Idehúzom a fotelt az ablak mellé, s nézem az odakint szállingózó, alig látható, pici hópelyheket. Talán beindul a havazás. Szép lenne. S mielőtt elkezdődik a nap, elmondok egy egyszerű imát: Minden erőm, minden örömem, minden feladatom, legyen az kicsi vagy nagy, tőled jön. Nem vagyok egyedül. Ámen.