Nevetőgörcs

   Ma délután részt vettem Sárával és Annával egy kis koncerten a zeneiskolában, ahova Sára jár. A szolfézstanár hívta meg a Sára csoportját, hogy hadd ismerkedjenek a gyerekek a zenével és a hangszerekkel. A végzős növendékek zenéltek. Eddig minden szép és jó, csakhogy közben néhány kisgyerekre rájött a nevethetnék, és állandóan kirobbant belőlük a kacaj. Teljesen pirosak voltak, és szó szerint szenvedtek a visszafojtani kívánt nevetéstől. Mit mondjak, örültem, hogy nem az én gyermekeim voltak...
  Erről eszembe jutott, hogy gyerekkoromban és nem csak akkor hányszor kerültem én is ilyen helyzetbe, főleg a gyüliben. Nem tudom miért van az, hogy pont akkor jön rá az emberre a nevetés, amikor nagyon komolynak kellene lenni. Sokszor majd' megpukkadtunk ima vagy
bibliaórán a nevetéstől. És amikor már szétharapdáltuk a nyelvünket, és 
minden szomorút
elgondoltunk, akkor éreztük, ahogy rázkódik a pad a melletünk ülő nevetésétől. Hát azt alig lehetett kibírni. Én minden áldott vasárnap fenyítésben részesültem emiatt annak idején.
  Hú, egyszer egy temetésen történt ugyanez. Nem is temetésen, hanem virrasztáson. Hát akkor nagyon szégyelltem magam, de mint a ragályos betegség terjedt el köztünk a nevetőgörcs. Nem tudom, hogy bírtuk ki.
  Az én gyerkőceim még nem nagyon voltak ilyen helyzetben, mert az itteni gyüliben nincsenek merev szabályok. Van néhány matrac tele játékokkal a terem végében, istentisztelet alatt ott játszhatnak a gyerekek, és egy kis zajtól még senki sem botránkozik meg.
  Hát ezt is hozzáírhatjuk az élet furcsaságaihoz: hogy a bárányhimlőnél és influenzánál csak a most-nem-lenne-szabad-nevetés és az ásítás ragályosabb.