Visszatérve

  a tegnap megnézett filmre, a legszebb jelenet szerintem az volt, amikor a templomban vannak és énekel a kórus. Főleg szegény, szerencsétlen emberek ülnek a padokban, és mindenkit nagyon megérint a ének. Chrisnek is könnybelábad a szeme és átöleli egyetlen megmaradt kincsét, a kisfiát. Erről eszembe jutnak a volt lelkészünk szavai. Néhány hónapja meglátogatta a gyülinket, és láttam rajta, hogy csalódott, mert amikor imára és hálaadásra buzdított minket, csak hallgatást és megszokott szavakat hallhatott. Elmondta, hogy előtte való héten egy hajléktalanoknak fenntartott kápolnában prédikált, ahol az emberek valóban hálásak voltak és tiszta szívből tudtak énekelni és imádkozni, megköszönve azt a keveset, amijük volt. Erre mi akkor nem voltunk képesek, és minél inkább buzdított, annál inkább bezárkóztunk, legalábbis én igen.
  Mostanában ilyen vagyok :
      "Egy ember állt a nyitott peronon,
      és szomorú volt mérhetetlenül,
      mint őszi fák a dérütött mezőn.
      A ködbe nézett - sűrű volt a köd,
      fakó szemében harmat csillogott.

     Álltam mellette, némán, jeltelen,
     szomorú voltam mérhetetlenül
     mert életemben eltévedt a fény,
     és nem volt hozzá
                 fényt vivő szavam."
        (Füle Lajos, Egy ember állt)