Az az igazság, hogy

időnként nagyon honvágyam van. Veszélyes dolog ez, mert ilyenkor hajlamos vagyok búsongani, morzsolgatni a könnyeimet, meg ilyenek. Sajnálni magam. Egy részem mindig is vágyni fog haza, ez van. Pedig nagyon szép itt, és nincs okom panaszra. Például csak hallomásból tudom, hogy máshol kánikula van. Itt nincs. Volt néhány melegebb nap, de nem annyira meleg, mint otthon szokott lenni. Tegnap egész délután szitált az eső, és mi elindultunk a kilátóhoz, és annyira gyönyörű volt a nedves erdő, a párás táj...Meg az újonnan felfedezett ösvények. Mint a gyerekek, úgy örültünk neki. Meg aztán, honvágy ellen az is jó, hogy egy meglehetősen szórakoztató családdal rendelkezem. Legalábbis mindig van valami. Mostanában például az, hogy Enikő folyamatosan nyekereg, nyafog, de tényleg. Én már minden szakirodalmat sorba vettem, hogy mit rontottunk el, de szerintem most ilyen időszaka van, nem lehetek mindenért én a hibás, nemdebár?:) Szóval, elhatároztuk Tibivel, hogy nem és nem kapunk miatta idegösszeroppanást, hanem kivárjuk türelemmel ezen időszak végét, mert biztos lesz vége, nyugtassatok meg, hogy lesz. Olyan nincs, hogy ne legyen. Lehet, hogy már vége is...Ez egy új nap, és ez jó alkalom új szokások felvételéhez, új elhatározások megtételéhez, és holnap elkezdem a rendszeres reggeli futást, de most már tényleg.