Tegnap felhívott

Sára osztálytársának édesanyja, (már meséltem róla, neki vannak Down szindrómás gyermekei, csak nem akarom mindig emlegetni, mert ez nem fontos, illetve bizonyos szempontból persze az, de amúgy meg nem kell állandóan hozzátenni.) Na, és meghívott ma reggelire, és végül náluk voltunk egész délelőtt. Valami irtó mulatságos német-angol keveréknyelven beszélünk, én igyekszem németül, de mikor nem megy, átváltunk angolra, sőt a mondatok is simán fele így, fele úgy...:) Ő is azt hazudta, hogy sokat fejlődtem nyelvileg mostanság...:) Szükségem volt már nagyon erre, hogy valakivel ne csak az időjárásról váltsak néhány szót. Itt azért a legtöbb ember nem nagyon nyitott, és hát én sem vagyok nagyon nyitott, de hát ilyen is kell legyen valaki. Fura az ember: ha nincs lehetősége, vagy nem tud kapcsolatot teremteni másokkal, egy idő után nem is csoda, ha lógatja az orrát. Végül is ezért mondják azt, hogy társas lények vagyunk. Ezt itt ezerrel tapasztalom. Szóval, hálás vagyok nagyon a mai napért, a barátságért is, amit Juttától kapok és a jó példáért, amit az életével mutat: hogy lehetséges, hogy nem tudsz semmit tenni egy nehéz helyzet ellen, de igenis tudsz tenni valamit vele.