24.

hadd idézzem egyszerűen csak tavalyi ilyenkori önmagam...

ha teszek egy lépést, lesz hozzá út is, ha van út, azon végig lehet menni, ha végig lehet menni, talán megérkezem, s ha megérkezem, tárt karokkal várnak majd rám

szép, jó és boldog karácsonyt,

szeretettel,

én
 

23.

A karácsonyi örömhírre útközben akadtam rá. Nincs mit hozzátenni, nincs mit elvenni.
Mert azért jött az Emberfia, hogy megkeresse az elveszetteket és megmentse őket.*

Néha olyan elveszett vagyok. Néha nem akarom, hogy megmentsen bárki is.
De legtöbbször egyszerűen csak elfáradok.

Ma délutánra már a saját kávém megfőzése is leküzdhetetlen akadálynak bizonyult.
Pedig van ám kávéfőző gépem, s csak egy gombot kell ám megnyomni rajta, mégis.
Egyszer elfelejtettem feltölteni vízzel, aztán elfelejtettem odatenni a csészét (ó, hát kifolyt az egész, persze), aztán elfelejtettem megnyomni magát a gombot.
Sokáig nevettem magamon.

Megpihenek a megtett utak békéjében. Megpihenek az elengedett lehetőségek szabadságában.
Olyan boldog vagyok, hogy szerettétek, amiket írtam. Köszönöm.
(Én nem szoktam visszaolvasni őket. Nem merem.)

* Lukács evangéliuma 19:10

22.

A zserbót pedig - mint egyetlen karácsonyi süteményt, mihez még ragaszkodnék is, de nem teszem - azért nem fogom megsütni, mert sose vagyok annyi időt egyhuzamban itthon, hogy legyen ideje a tésztának összeállítódni, megkelni, majd meg is sülni.
Nem mondom, hogy nem sodródtam egyszer sem a sírás határára az elmúlt hetekben.
Nem mondom, hogy nem voltam kicsit sem irigy a kolléganőm tízféle karácsonyi kekszére.
Nem mondom, hogy nem éreztem magam soha egyedül. Vagy kimerülten. Vagy bátortalanul.
Ma este viszont ott álltam az óriási terem legvégében, ülőhelyet már nem találva, s hallgathattam a kórust, melyben az én kislányom is ott énekelte valahol, hogy: "Gloria, gloria, in excelsis deeee...(itt az ujjaival számolva mutatta a karmester a gyerekeknek, milyen hosszan kell tartani a hangot az utolsó dicsőséges betű előtt: nyolcig számolt)...ooo!"
Eljön lassan az idő, mikor félreteszek mindent. Holnap még egy utolsó munkanap. Délután még a zeneórák. Még ez, még az. Sok mindenért aggódom, sok mindennel foglalkozom. Pedig kevésre van szükség, valójában csak egyre. S ez az egy annyira értékes, hogy érdemes minden mást félretenni érte.
Idén egyik legkedvesebb dalomat is énekeltük az adventi koncerten. Nem számít, hogy nem vagyok készen. Megtettem minden tőlem telhetőt, mégsem vagyok készen. Úgy jövök hát, ahogy vagyok. Just as I am.
"Come, now is the time to worship
Come, now is the time to give your heart
Come, just as you are to worship
Come, just as you are before your God"

21.

Nem ébredtünk sokkal későbben, mint máskor, csak hát.
Hajszolt volna az óramutató haladása, de hát.
Gyorsabban mozogni egyszerűen nem tudtunk. Csigalassúsággal mondogattam folyton és hiába, hogy
 j  a  a  a  j  j  j,   j  a  a  j  j  j,   s  i  e  s  s  e  t  e  k ,   m  e  r  t     e  l  k  é  s  ü  n  k  !
Nem volt idő se reggelizni, se tízórait pakolni.
Útközben betértünk a pékségbe perecért és zsemléért és fánkért és diós csigáért ésésés.
Végül levett a boltoshölgy a polcról egy akkora süteményt, mint amekkora udvarostul a Hold, azt is nekem adta, ráadásként.
Valamelyik kisasszony az autóban felejtette persze a perecét és zsemléjét és fánkját és diós csigáját ésésés.
Délután látom ám, nem halt közben éhen, mesélte, hogy kapott:
egy fél mandarint, néhány sós ropit, néhány szem bonbont, egy egész szendvicset plusz egy zsemlét is felajánlottak, de azt már nem tudta volna megenni.
Nem is tudom, mit szerettem volna mondani.
Talán, hogy az emberek jók. A gyerekek jók. Az élet jó. S ugyan nem fenékig tejföl, de egy kicsit azért tejföl.*

(* Így jegyeztem meg Esterházy mondatát, pedig egészen pontosan így szól: "Se az élet, se az irodalom nem kívánságkoncert. És persze nem is fenékig tejföl. Egy kicsit tejföl, de nem fenékig.")

20.

az egész múlófélben lévő december nem más, mint folyamatos meghívás az örömre.
én készültem. figyeltem a jeleket. észrevettem minden apróságot, s már advent legelején beírtam kék füzetembe az ezredik ajándékom, de hát ki is számolja már, elég nekem a tudat, hogy ennyi éves koromra pont az a figyelmes és derűs személy vagyok, aki mindig is szerettem volna lenni.
tudom, hogy minden ajándék.
ez nem zárja ki, hogy ma különösképpen is elszomorodjak, különösképpen is érezzem, mennyire kevés vagyok barátnak, mennyire kevés anyának.
ez nem zárja ki, hogy tudjam: lehetséges az öröm a bánatban, lehetséges a fény a sötétben.
a karácsony ünnepére meghívást nem azok kapnak, akiknél minden oké.
a meghívást mi kapjuk, mert nekünk van a legnagyobb szükségünk rá, nekünk, kik
valóságos emberek vagyunk, retusálatlan karikákkal a szemeink alatt, kik
valóságos problémákkal küszködünk, és
valóságos embereket próbálunk szeretni, el-elfogyó szeretettel, kik
mégis mindig a fényt keressük és adjuk tovább,
ahogy lehet, ahogy sikerül.

19.

Az idei karácsonyfánk tegnap estére díszítődött fel.
Tulajdonképpen magától.
Egy hete valaki beállította a talpába,
két napra rá valaki feltette rá az égőket - ez lehet, hogy én voltam -
tegnap estére, mire nagy fáradtan hazaértem, valakik felaggatták rá az évek alatt összegyűjtögetett díszeket.
Néhány ajándék is volt alatta már, gyönyörű csomagolásban.
A ház összes többi része tele papírdarabkákkal, szalagokkal, ragasztóval, az asztalon még ugyanott az ebédről megmaradt tányérok, fogalmam nincs, ki mit vacsorázott, közben a nem túl tiszta ablakokon át halványan hatol be a ködbe burkolódzott utcai lámpák fénye.
Szép. Így ahogy van, így mindenestül. Betelni alig tudok ennyi szépséggel.
A gyerekek örülnek, hogy örülök,  hogy szóba sem hozom a káoszt, s hogy egész este eszembe sem jut tenni-venni.
Nem lehetek soha túl szegény, túl fáradt vagy nyúzott ahhoz, hogy semmit se hozzak.
Magammal hozom azt, hogy biztonságban hazaértem.
Magammal hozom, hogy vagyok, hogy tulajdonképpen jól vagyok, s hogy hagyok mindenki mást is lenni.
Hamarosan véget ér az adventi út, s még egyik évben sem volt ilyen csodaszép a karácsonyfánk, mint idén.

18.

Ahogy kinézek így írás közben az ablakon, látok az esőben egy dombot, a dombon egy nagy fát, a nagy fa majd' minden ághegyén egy-egy rendíthetetlenül üldögélő hallgatag madarat. Képeskönyv az élet.

A karácsonyi ajándékok beszerzéséhez idén semmi, de semmi kedvem. Gyermekeim apjának szerencsére igen. Remélem, én is kapok azért valamit. Tegnap bevittem a kisasszonyokat a városba, ajándékokat beszerzendő, s majd' két órán át vártam rájuk egy padon a bevásárlóközpont közepén. Nem csináltam semmit. Nem olvastam, nem írtam, nem vásároltam. Nem és nem. Az jó lesz, ha idén én magam leszek az ajándék?

Mindenütt mennyi meghívás az örömre! Megszokott kis útjaim mentén, véges szókincsem, időm, lehetőségeim, erőm közepette mégis mennyi gazdagság!  Megrepedt nád voltam és nem törtek teljesen ketté. Füstölgő mécses, mit nem oltottak teljesen ki.

Reggeli imáim mind rövidebbek, mind nehezebben megy az ébredés, olyasmik, mint telefonomban a gyerekek üzenetei. A maira jól emlékszem még: 
Köszönöm a fényeket, 
nagyon szeretlek.

17.

Bonhoeffertől, azt hiszem, mindent elolvastam, amit csak találtam.
Az adventi hajnalok évek óta kávéval indulnak, és csenddel. Előveszem tíz percnyire a kötetet, miben a börtönben írt levelei, versei vannak összegyűjtve, odahúzódom egy gyertya vagy karácsonyi égősor fényéhez.
Ünnep van. Nem azért számolom a napokat, hogy mikor érek már a végére, hanem mert szeretném legalább ilyenkor megállítani a sietést, legalább annyi időre, míg kimondom a számot, hogy tizenhét.
Szóval Bonhoeffer. Nem ír ilyen leveleket ma senki már. Olvasom az övéit, hogy ne gondolattalanul induljak neki egy-egy újabb napnak.
Ma sokáig azt hittem, péntek van már. Bíztattam magam munka közben, hogy na még két órán át, na még egy órán át adjak bele mindent, aztán. Aztán rájöttem, még nincs vége a hétnek. Nem lesz még szabadság, jövő héten is utolsó percig menni kell, s nehezebb, mint valaha. Elfáradtam. S folyton csak esik az eső.
Mégis ünnep van. Fények tükröződnek a tócsákban, miken átugrálok vagy belelépek, könyveket cipelek a piros táskámban, sosincs időm olvasni, de a barátait nem hagyja csak úgy otthon az ember, s az adventi út idén is, pont mint minden évben, számomra szebb, mint valaha. 

16.

Hol volt, hol nem volt.
Jelentem, idén még nem érintett meg a karácsonyi neurózis szele, de minek is, ha egy átlagos szerdától ugyanúgy simán az összeomlás szélére tudok sodródni.
A kisasszonyok szerint egyszerűen azért, mert control freak vagyok.
Bármi is lett légyen az igazság:
odakint már rég leszállt az éj, s én magamra maradtam itt a konyhában, nem tudva, mit és hogyan tegyek jóvá. Ma már inkább csak semmit.
Lisztet veszek elő, cukrot, tojást, vajat, néhány túlérett banánt. Sütök reggelire egy banánkenyeret.
Aztán boldogan élünk, míg világ a világ, vagy míg indulni nem kell holnap reggel is iskolába, munkába, iskolába, munkába, iskolába, munkába, jaj.

15.

Nem vagyok túl jó barát. Néha túl sok vagyok, néha meg túl kevés. A lehető legritkább esetben vagyok pont annyi, amennyi.
Múlt tavasszal, egy erősen túlórázós időszakban írtam egy körlevelet drága jó imacsoportomnak, hogy - saját túlélésem érdekében - nem tudom, tudok-e menni még valaha. (Hát, azóta sem... )
Olyan kedves, hogy most mégis, engem is meghívtak a hagyományos karácsonyi vacsorára. 
Mintha hazamentem volna, olyan volt.
Az otthon az egy olyan hely, ahol elfogadnak így, ahogy vagyok. Visszavárnak, érdek nélkül. Jót feltételeznek rólam - mert ismerik a szívem - ha rosszul is fejezném ki magam. Agyonölelgetnek, mikor megérkezem. Kacagnak a tréfáimon. Érdekli őket, hogy mondják magyarul, hogy guten appetit. Itt van hely néhány, a világ másik végéről idemenekült barát számára is, kiktől megtanulható a padlizsánsaláta arab neve például. Babaganush. 
Mindannyian vándorok vagyunk itt legbelül, messziről jövünk, messzire tartunk. Hazafelé. Útjaink java része tulajdonképpen magányos, azt hiszem. De csak azért, hogy megtanuljuk:
az otthon nem hely, hanem ünnep.
Ünnepe a barátságnak, bátorságnak, kedvességnek - ünnepe a vidám karácsonyi vacsoráknak! -
s nem tudom, tényleg nem tudom, hogyan másképpen lehetne (túl)élni egy félelemtől ennyire megterhelt világban, mint amilyenben mi itt
élünk, halunk, szeretünk...

14.

Ha a karácsonyra való készülődés alatt folyamatban lévő nagytakarítás, csomagolásra váró ajándékok és megírt, postára adható képeslapok értendőek, nem leszek én akkor készen soha többé már. 
Beleolvad az új hét a régibe, mintha nem is lett volna - mert hogy nem is volt - megállás.
Van: koránkelés, a tudat, hogy csak este látjuk egymást újra, év végi hajrá az irodában, beteg kisasszony az ágyban, titkárnő hangja a vonal túloldalán, időpont az autószerelőnél.
És van még: forró kávé, hajnali vers az adventi kalendáriumban, hosszú-hosszú ölelés a fürdőszoba ajtaja előtt, termosz tea és keksz ágy mellé odakészítve a kisasszonynak, összeterelt gondolatok, mire odaérek az íróasztalomhoz.
A gyerekek fülében zene s külön kis világok, míg beérünk a városba. Nem kell úgy tennie senkinek, mintha boldog lenne, hogy hétfő van, hogy szürke az ég, szürke a táj, szürke a kedv.
Odaérve megállok egy pillanatra. Azt figyelem, hogyan tükröznek vissza a szürkeségnek karácsonyi fényeket a néptelen, nedves utak.
Ez itt egy kicsi város.
Kicsi vagyok benne én is, jelentéktelen.
Nem látta senki, ahogy ott álltam, nem tudta senki, mi szépre gondoltam.

13.

Végeláthatatlan tennivalós listáim gyűjteménye, olvasatlan könyveim halmaza, íratlan irományaim, félbemaradt kis kézimunkáim sora mind-mind arról tanúskodik, hogy igyekvő, tervekkel teli, jóindulatú lány lennék én amúgy.
Mindkét lábam a földön, fejem sem a fellegekben.
Listáimról már az elején kihúzom, amiről úgyis tudom, hogy úgysem.
Könyvekből ébresztőóratartót tornyozok, fonál sem  horgolódik e házban s ez évben tovább már.
Drága jó, régi, nyugalmas adventek, ó.
Mégsem sírlak vissza titeket. 
Az idei, így ahogy van, s benne én magam is: elég szép, elég jó.
Előttünk még az év legsötétebb napjai. Nem biztos, hogy túlélném őket nélkületek s némi gyertyaláng nélkül...

12.

A havas fotók nem aktuálisak már vagy egy hete, de hálás vagyok, hogy láttunk egyáltalán havat idén.
Most inkább csak esik naphosszat. Nem tereli el fehér szépség figyelmünket a lényegről.
Rájövök, mi hiányzik. Az erdő.
Ezért most félreteszek mindent, gumicsizmát húzok és elindulok. Nincs kedve velem jönni senkinek. Egyedül megyek végig a jól ismert, hűvös, nedves ösvényeken. Közben téli csokrot szedek a földön heverő ágakból, tobozokból, száraz levelekből.
S nincs is ma szükségem semmi másra,
csak erre az egyszerű díszre,
csak néhány tiszta mondatra,
csak egyetlen gyertya fényére ebben a ránk telepedő óriási szürkeségben.

11.

Őszintén meglep, milyen könnyedén virrad fel ma a hajnal. Felkelek, mint akinek van kedve felkelni. Vizet eresztek teát főzendő, mint akinek van kedve vizet ereszteni teát főzendő. Magamhoz ölelem a szoba közepén tanácstalanul pislogó nagy, fehér macskát, mint akinek...na jó, macskát ölelgetni kedvem, bármennyire is utálja, mindig van.
Olyasfajta könnyedség ez, amiért keményen kell megdolgozni.
Mert minden nap tele van útelágazással.
Nem tud róla senki. Fraktálokat rajzolnak ki lépteink, amerre járunk, s nem látszik a minta, csak messziről, leginkább csak a végtelenből.
Én pedig itt lent a végességben csak azt tudom, - s közben meg csak azt nem tudom, mindez miért olyan nehéz - sohasem szabad arra menni, amerre kemény lesz a szív.
Tulajdonképpen egyszerű.
Onnan tudni, szép lesz végül a fraktál, hogy másnap könnyedén virrad a hajnal.
Felkelek, mint akinek van kedve felkelni.
Élek, mint akinek van kedve élni.

10.

ez a test, ez a lélek, ez az idegrendszer, ez az önbecsülés, ez a magamról kialakított kép sokkal, de sokkal törékenyebb, mint bármely cserépedény

hogyan köszönjem meg, hogy mikor a legmélyebben vagyok,
mondjuk kialvatlanul, vagy elgyötörten, vagy veszekedés után, vagy úgy, ahogy,
s mondjuk épp csak elkezdődött a munkaidő, s kellene nagyon gyorsan, nagyon hibátlanul dolgozni,
s mondjuk tudom, hosszú órákig még nem lehet se aludni, se sírni, se kibékülni...
hogyan köszönjem meg a pont akkor eszembe jutott gondolatot is, mely megtart,
most is, mint annyiszor már:
ez a kincsünk pedig cserépedényekben van
bármily törékenyen - s ennél szebb adventi gondolat a világon nincs -
ott van bennünk mégis mindörökre a kincs

9.

Miután tegnap majdnem feladtam, gondolván, hiba volt idén is, immár hatodik éve elkezdeni ezt a kalendáriumot, ha egyszer nincs időm, fáradt vagyok, ide kell menjek, oda kell menjek - ma reggel új kedvvel indulok tovább.
Ha csak holnapig, akkor hát holnapig.
Mert ilyen az élet, pont ilyen. A gondviselés napról-napra történik, nem egy hónapra előre.
Talán soha ennyire még szétesetten nem ért az advent s introvertált lényem minden darabkája csak úgy áhítozik, hiába, némi csendre, némi saját időre.
Mégis. Pont ez lenne a lényeg.
Hogy a kegyelem nem kiemel a helyzetből, miben vagyok, de megerősít benne, megtöltve értelemmel, csodával.
A karácsonyi öröm néha nem több annál, hogy felkelek még korábban, mint szoktam, forró csokit főzni a családnak, különösebb ok nélkül, egy egészen hétköznapi reggelen. Tejszínhabbal, piros, fehér pöttyös bögrében, természetesen.
Néha ennyi is elég. S ha ennyi is elég, akkor én ezt még mindig meg tudom tenni.

8.

A mai napomról az az évekkel ezelőtti eset jut eszembe, mikor váratlanul toppant be valaki hozzám, s annyira leírhatatlan káosz uralkodott éppen a kicsiny lakásban, ahol akkor laktunk, hogy úgy kellett elmosnom két csészét a teához, s úgy kellett letakarítanom zsebkendőnyi területet az asztalon, hova lerakjuk a bögréket.  
Tessék, ez vagyok, így vagyok, Isten hozott a világomban... - mondtam.
Miután elment, ragyogóan kitakarítottam, de hiába vártam-vártam, nem toppant be akkor már váratlanul senki.
Könnyű akkor írni, beszélni, vendéget fogadni, mikor minden a legnagyobb rendben. Mikor jó a kedv, okos a gondolat, ragyog az ablak s vállra száll az ihlet madara.
De hát, de hát... Nem tudok ma adni semmi mást, csak két éppen elmosott csészét s egy zsebkendőnyi sebtiben letakarított területet az asztalon.
Tessék, ez vagyok, így vagyok. Isten hozott a világomban.

7.

Úgysem fogom elárulni, mitől tört darabokra egyik földszinti ajtónk üvege így, az adventi csend, gyertyafény s várakozás kellős közepén, de tény, hogy darabokra tört.
A szemmel egészen jól látható káron túl - mit némi zsebpénzlevonás árán tulajdonképpen jóvá lehet tenni - jobban érdekel a szívek mélyén levő, s hogy ki fogja a becsapkodott ajtók után szétrepkedő láthatatlan szilánkokat összeszedegetni mégiscsak.
Hát mi. Mi szedjük össze. Ajándék mivoltunk nem szűnik meg csupán attól, mert összetörünk néha ezt-azt.  Belefér. Passt schon.
Én akkor is csak téged akarlak.
Mint ahogy van ez a nyuszi, kivel tényleg csak a baj van, már évek óta. Beteges, harapós, barátságtalan.
Mégis. Az enyém.
S mert az enyém, szeretem.

6.

A világ rohanása ellen úgy lázadok, ahogy tudok. Meg ahogy sikerül.
Asztalunkon adventi koszorú, gyertyák, alma. Ha máshol nem is, ezen kicsi felületen igyekszek megtartani valami folyamatos rendfélét. Lehessen leülni, meginni egy teát, olvasni valamit, megbeszélni napi kis gondjainkat.
Munkahelyemen nem vagyok sem a legokosabb, sem a leggyorsabb, s ezen az sem segít tán, hogy kicsit mindig tovább maradok, kicsit mindig többet adok magamból annál, mi számonkérhető. Elég egyébként az is, ha csak én tudok róla.
A kisasszonyok ide-odafuvarozása nem teher, lehetőség: kettesben töltött időre, fáradt fejem behunyt szemmel való pihentetésére várakozás közben, utcai lámpa fényénél tovább olvasni a evangéliumokat.
A meghívás arra szól, hogy elinduljunk és menjünk az úton, függetlenül attól, ki milyen gyorsan hagy le maga mögött minket.
A meghívás arra szól, hogy ragyogjunk, rendületlen ragyogással. Nem visszahúzódva, ha valakin erősebben szikrázik a csillámpor, nem előretörve, ha nincs nálunk különb éppen, közel s távol, senki.
Mint csillagok az égen, pontosan, szépen, nappal is, éjjel is - de nem elfelejteni:
fényük csak akkor látszik majd, ha leszáll az éj, s teljes sötétségbe borul odakint a világ.

5.

Vannak fárasztó emberek. A minap oly klienshez volt szerencsénk, - nagyon hangosan beszélt, pont azon a frekvencián, hogy kezd az ember apránként megbolondulni tőle, parancsoló, ellentmondást nem tűrő hangon, mindezt órákig - kitől mindannyiunknak megfájdult a feje az irodában. Hazajőve csak végigdőltem az ágyon, a kolléga pedig, aki személyesen foglalkozott vele, másnapra szabadnapot vett ki. Komolyan.
Ilyen napokon tudom igazán értékelni
az itthon békéjét
a gyorsan elkészíthető, egyszerű, anyabarát ételeket: legyen áldott a spagetti s a paradicsomleves receptjének feltalálója
a gyertyák fellobbanó lángját a konyhaasztalon: ne kelljen még villanyt felkapcsolni a gyorsan sötétedő délutánban
az egyszerű darab papírt, ceruzát, vízfestéket
a kedves barátot, ki majd postaládáját - melybe folyton csak számlákat és reklámújságokat dobálnak be - kinyitván, egyszer majd talál egy régimódi, szívvel-kézzel írt karácsonyi levelet, tőlem, még nem tudom, mit írok bele, de a végére egészen biztosan azt, hogy
szeretettel a messzi távolból:
márta

4.

Két dolgot is elfelejtettem az utóbbi tizenkét órában (kettőről tudok, a többiről bizonyára még azt is elfelejtem, hogy elfelejtettem):
kivenni a papírzacskóból a zsemléket (kőkemények lettek így reggelre), és
elmenni tegnap este egy eléggé fontos szülői értekezletre. Majdnem éjfél volt már, mikor megérkezett a szomszéd szobából valamelyik kisasszony üzenete a telefonomra: Anyaaaaa, nem mentél el és m  i  n  d  e  n  k  i ott volt... Hát én nem. Megnyugtatom, ettől még nincs itt a világvége, merem remélni, csatolok egy csomó szivecskét, ő is küld egy csomó szivecskét, elmegyünk aludni.
S mert feledékeny vagyok, kétbalkezes, érzékeny, van három gyerekem, két nyulam, egy macskám:
nem mondhat tán nekem senki semmi olyast, mit ne éltem volna át valamely formában, olyast, mit ne tudnék megérteni vagy elképzelni.
Jó vagyok magamhoz. Irgalmas.
Már csak azért is, mert ez az egyetlen útja-módja annak, hogy jó tudjak lenni, s irgalmas, másokhoz is.

3.

Soha semmi miatt annyit panaszkodni, sóhajtozni, szemet forgatni, időt húzni mint a zeneórák miatt, nem lehet. Szerintem.
Azon heti fél órák miatt, igen.
Plusz az itthoni gyakorlások.  Plusz a zenekari próbák. Plusz a Christkindlmarktok.
Hosszú évek óta hallgatom, valamelyik reggel is az autóban, hol türelmesen, hol türelmetlenül, hisz nekem majd' két órát kell dolgoznom, hogy egyetlen kisasszony heti zeneóráját kifizethessem, de ennyi év után úgy tűnik, végre eszembe jutott a tökéletes válasz
- nem mintha lenne remény rá, hogy megértik végre, vagy remény rá, megértem végre, az életet sújtó nehézségek mibenlétét, okát, célját lehetséges esetleg kicsit más szemmel, szívvel, lélekkel is szemlélni, mint általában szokás  -
szóval egyszer csak eszembe jutott kora reggel, vezetés közben, hogy:

és arra gondoltatok-e már, hogy mindezt, ami miatt ti annyit jajongtok, mi igazából ajándéknak szánjuk, semmiképpen sem büntetésnek?

2.

- Hát te, Anya, mit csináltál itthon egész nap? - kérdezte valamelyik kisasszony valamelyik nap, mikor nem kellett bemennem dolgozni.
- Én kérlek, nem csináltam ma semmi mást, csak ezt a lasagnet, amit most éppen esztek. És tényleg. Mert megérzi a testem mindig, ha szabad kissé elesettnek lennie. Mert a lasagnenál időigényesebb étel nincs is. Mert mindjárt háromfélét is szoktam készíteni: egy zöldségeset, egy sima paradicsomosat, egy húsosat. Mindenkinek olyat, amilyet szeret.
De még mielőtt belegondolhatnék napjam múlékonyságába, lassúságába s hiábavalóságába, kapok ajándékba még egy mondatot: 
- Az jó, mert én meg egész nap ennek örültem az iskolában. Hogy hazajövünk, és rend lesz, az asztal megterítve, s te éppen kiveszed a sütőből a kedvenc ételemet.
Mert néha elég annyi is, hogy étel van az asztalon.
Vagy annyi is, hogy ki-belélegeztem egész nap.
Elég annyi is - nekem nem, mert én mindig mindenáron hasznos, okos és jó akarok lenni, -
de aki szeret, annak elég annyi is, hogy vagyok.

1.

Megpróbálni lejutni a hegyről így télvíz idején, így friss havazás után, vagy közben, eléggé bátor vállalkozás. Hétköznapokon muszáj. Vasárnap nem kötelező istentiszteletre menni, mégis elindulok. Nem vagyok teljesen ura a helyzetnek, egy útkereszteződésben át is csúszom teljesen az út másik oldalára. Oly manővereket, autóvezetési praktikákat tanulok meg hirtelen a saját bőrömön, mit nem tanít amúgy sehol senki. Odalent a síkságon ömlik az eső. Biztonságban megérkezünk.

Őszintén, attól félek, nem tudok mi újat, szépet mondani. Nincsenek jegyzeteim, terveim, időm, kedvem, erőm. Hosszasan fényesített mondataim, merre vagytok, ó?
Az én lámpásom is megkopott az évek folyamán.
Csak azt tudom, nem tehetem meg, hogy itthon maradok.
Össze is törne a szívem, ha nem lenne számomra idén adventi út és öröm.
A megérkezést még nem tudom, csak az elindulás enyém, és ez is ajándék.
Minden ajándék.
A köd, a hó, a szél, az eső, a munka, a fáradtság, az ünnep, a fények.
Hogy itt vagyunk, s mindezt átélhetjük - néha kimegyek csak azért, hogy érezzem a bőrömön, milyen érzés a szél, az eső, a hó - szóval, hogy itt lehetünk, egyszerűen csak ezt,
köszönöm.

Igen, tudok róla,

hogy legfeljebb egy (elnéző ) mosolyra érdemes ez a lelkesedés, mivel örülni vagyok képes a telefonomnak, köszönöm az elnézést és a mosolyt is. A fotók persze rossz minőségűek, de ez meg kit zavar. Engem nem. Én azért csak kattintgatok, ha kell, ha nem.
Tegnap este, valamelyik kisasszonyra várakozván, -  mostani életem felét folyton valamelyik kisasszony fuvarozásával töltöm éppen - szóval bekeveredtem egy adventi vásárba.
Fáradt voltam. Nem tetszett a tömeg, nem tetszett a túl hangos zene, nem tetszett a mű-örülés a mikrofon körül a színpadon.
A fények viszont, s ahogy sugaruk át-áttörte a városra ereszkedő sűrű ködréteget, szépek voltak.
Úgy járkáltam lassan körbe-körbe, nem vásárolván semmit, mint ki ezen a világon van ugyan, de azért mégsem. Végül, a még hátralevő fél órát valahogy eltöltendő, beültem a zsúfolt, de meleg gyorsétterembe, rendeltem egy teát, s belemerültem a könyvembe, mit máskor olvasni úgysincs időm. Mint ki a Holdról pottyant oda, nem?
Mindig arra jövök rá, hogy nem számít. Nem számít a világ zaja, a felszínesség, a gonoszság és rosszindulat, változékony élethelyzetünk, semmi sem számít.
Akkor is van remény, mélység, szépség, mindenütt, mindenkiben.
(Na jó, nem mindenütt és nem mindenkiben, de azért engedtessék meg, hadd higgyek benne mégis, jó? Jó.)

Mint űzött vadé,

olyasmi az életem.
Úgy osztogatom szét minden nap mindenem, mint még soha.
Mert ha mindent vagy semmit, akkor egyérteműen mindent, ha igen vagy nem, akkor egyértelműen igen, őszintén, teljes szívből, hogy máshogy.
A ki tudja mióta első szabad hétfőn aztán csak végignézek csendesen a leírhatatlan káoszon. Csodálatos hétvégénk volt.
Mielőtt nekiállnék rendet rakni, még kipróbálom, mely szögben kell tartanom a fejem, - ha ablakhoz nyomom az orrom mondjuk, akkor működik leginkább - hogy ne lássak mást, csak a rendíthetetlen, megállíthatatlan, rettenetes, gyönyörű havazást odakint.
Idén is lesz Advent. Minden bizonnyal én is elkészülök, mire ideér.
Vagy nem készülök el, és így fogok akkor ünnepelni, ahogy éppen vagyok, ilyen szétesetten, ilyen fáradtan,
ilyen mindenképpen boldogan.

Még akkor lementem

a tó partjára, épp csak magamra húzva a legvastagabb kötött pulóvert, mit a bőröndben találtam, mikor elkezdett derengeni odakint. Szerettem volna látni, érezni, átélni a Napnak a keltét. Nem számít, hogy majd' megfagytam, nem számít, hogy rajtam s a kacsákon kívül mindenki más aludt még a környéken.
Ennek a boldog órának az emléke beragyogja kicsit az azóta már rég beköszöntött mindennapokat. A koránkeléseket, a stresszt a munkahelyen, a tényt, hogy mire megfőzöm az ebédet, már be is sötétedik, s hogy az emberek, kikkel találkozom, egytől-egyig olyan rosszkedvűek valahogy.
Néha úgy érzem, akkor vagyok a legboldogabb, ha egyedül lehetek. Hogy minden erő, életöröm úgy száll el belőlem, mint pára a felkelő Nap fényében, ha rám zúdulnak mások elvárásai, követelései, panaszai, a mélységesebbnél mélységesebb szomorú történetek, mikkel nem nagyon tudok mihez kezdeni.
Az ember itt kevés a szeretetre.
S mégis. Csak ennek van értelme. Otthagyni a boldog helyeket, s elindulni oda, hova az elhívás szól. Minden bizonnyal, legalábbis ami engem illet, nem egy gyönyörű tó partjára, hol örökösen épp felragyog a felkelő Nap fénye a dombok mögül.
Kezembe akadt a(z egyik, mert legalább millió van) félbehagyott barna kötésű naplóm, mit életem egyik legsötétebb, leggyümölcstelenebb időszakában írtam. Nem is mondatokat írtam, csak szavakat, töredékeket, kesergéseket. Semmi értelmét nem láttam akkor, sem az életemnek, sem a naplómnak. Most újraolvasva már tudom:
kincs volt minden perc, kincs minden betű.

Inkább ne firtassuk,

mekkora erőfesztítés és harc oly helyet találni az utolsó utáni pillanatban,
(de még mielőtt rájönnénk, üres a hitelkártya s újfent beteg a nyúl s nem elérhető átmenetileg az állatorvos, szóval oly helyet, ahol legyen wlan, de ne kelljen túl nagy hegyet mászni, ne legyen túl közel, de se túl messze, tehát, oly helyet) 
ahol eltölthetünk két egész napot együtt, így, ilyen gyönyörűen, amilyenek külön-külön s együtt is vagyunk, ilyen hajszoltan, ilyen elkényeztetetten, ilyen kamaszodóan...
Hadd legyen még két napunk, mielőtt beállít a tél ide fel a hegyre, lapátolhatjuk aztán tavaszig a havat egész álló nap.

Van, amiért érdemes harcolni.
Feladva már sok hiábavaló harcot is van, amiért érdemes.
Az együttlétért. Néhány újabb szép emlékért. Néhány közös szelfiért a tó partján. Reggeli napfény csillanásáért a zsemlémre kent lekváron. Hogy, akármily apró időre, de kiderülhet, milyen vagyok igazából: vicces, okos, nevetős, cool s úgy süvít szerteszét álló hajszálaim közt a szél - miközben dicsőségesen száguldozom kölcsön-kerékpáron a gyerekek mögött - mintha húsz éves lennék, vagy annyi sem.

Aranyló homokszemek peregnek át kis edénykét formálni igyekvő ujjaink közt akaratlanul, megállíthatatlanul.
S még ha csak ennyink is lenne - de ennél sokkal-sokkal több és szebb - s ha mégis, akkor is, ez is, bizony, egyáltalán
n  e  m     l  e  n  n  e    k  e  v  é  s  .

Tizenhat

- megszámoltatott! - különböző nemzetiség képviselteti magát a vasárnapi istentiszteleteken, melyeken részt veszünk. Német, kanadai, lengyel, magyar, osztrák, kongói, szíriai, afganisztáni, eritreai, nigériai, kazahsztáni, iráni, s ki tudja még miféle.  Az utóbbi időben minden alakult, nőtt, változott, a világ maga, s benne mi sem maradhatunk ugyanazok.

A lelkész maga holland, nem beszél túl helyesen németül. 

De úgy igazából mindenkinek megvan a maga személyreszabott kis defektje.

 Mégis, innen élek, egyik hétről a másikra. Innen tudom, hogy van remény s hogy szeretve vagyunk, örökkévaló szeretettel. 

Hogy eme kétségbeejtően törékeny cserépedényben valami elképzelhetetlenül értékes kincset hordozunk. 

S hogy van hely az asztalnál, mindenkinek. 

Ahogy tegnap is elhangzott az Úrvacsora előtt töredezett, de szívből jövő német és angol nyelvtudással, hogy mindenki értse, még én is: 

Ihr seid alle willkommen! Welcome! Please, join us for the Lord's Supper...

 

De rég írtam ide!

Magamhoz képest mármint. Még csak fel sem tűnt. Persze, átmeneti jelleggel épp belehabarodtam az instagram szép világába, ahol tiszteletemet teszem napi egy-két szó erejéig. Ott azért még nem tartunk, hogy ennyire se fussa.
Megengedem a világnak, s benne végtelen nagylelkűséggel magamnak is, hogy változzon.
A munkahelyemen az egy évvel ezelőtti csapatból csak egy személy dolgozik még mindig ott.
Én kicsit belehalok minden egyes búcsúba. S az összes közeli s távoli, inboxból és postaládából már jó ideje hiányzó barátom hiányába is belehalok, igen. Mert nehezen változom, s nehezen engedem az elmúlást.
De aztán.
Egyszer csak aztán, talán hosszú évek után, de akkor is, eljön az a pont, amikor már nem mennék vissza.
Mert itt, így ahogy, ezekkel a karikákkal a szemeim alatt, ezzel a bölcsességgel, ezzel az ütött-kopott szívvel:
így jó nekem.
(Vagy csak túl sokat hallgatom a kedvenc énekeseimet.

...Been talkin' 'bout the way things change
And my family lives in a different state
If you don't know what to make of this
Then we will not relate
So if you don't know what to make of this
Then we will not relate

Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you
Rivers and roads
Rivers and roads
Rivers till I reach you...)