9.

A Kisasszonyok című film a következő mondatokkal kezdődik: Úgy emlékszünk vissza a testvéreimmel, az a tél volt gyermekkorunk leghidegebb tele. Évek óta küszködtünk a családunkat sújtotta átmeneti szegénységgel. A háború miatt csak szűkösen jutottunk fűtőanyaghoz és lámpába való olajhoz, de a szükség valóban a legnagyobb tanítómester: azokban a sötét időkben a March családnak sikerült valahogy megteremtenie a saját maga fényét...

Végignézek az otthonunkon, ezen a három helységen, amit közösen használunk: a konyhát és az ebédlőt az éjjel még úgy-ahogy rendbe tettem. Mindjárt tojást veszek elő, paprikát, fűszereket, sonkát. Megszokott mozdulatai ezek a szombat reggeleknek: rántottát sütök és kevés olajon ropogósra pirítom a sonkát, salátát készítek, majd, ha nem érezték volna meg az illatot, még mielőtt kihűl, lefotózom és elküldöm whatsappen a gyerekeknek. Ha még akkor sem jönnek, elzongorázom Edvard Grieg Morgenstimmungját. A nappali rendetlen, és ez egyáltalán nem zavar. Odakint havazik. Még csend van, a tizenévesek sokáig alszanak. A kisebb korukban kialakított adventi szokásokat már nem lehet betartani. Eleve nehéz bármit is betartani hatszemélyes háztartásunkban. Nehéz bármi olyasmit kigondolni, hogy abban örömét lelje a tizennégy évestől a nyolcvan évesig mindenki, legyen szó bár csak olyan banális dologról, hogy egy időben legyen nagyjából mindenki éhes vagy éber. Annyit tehetek, hogy figyelmes vagyok és rugalmas, s ami a legfontosabb: itt vagyok. Itt vagyok, ha szeretne valaki meginni egy csésze teát, vagy szeretné elmesélni a múlt éjjeli álmát, elénekelni ukulelével egy dalt, felolvasni egy történetet, elkészíteni egy melegszendvicset, egyszóval, őrizni a tüzet, s ha sötétek az idők, megteremteni valahogy magunknak a saját fényünket.