egyszer csak

elkezdett nyílni a konyhaablak párkányán az amaryllis, s én azóta nézem, ahányszor elmegyek előtte, meg-megállva, csodálva, hogyan bontja, teríti ki szirmait egyenként, fehéren, kedvesen, amolyan lassan ideérő karácsonyi ajándékként nekem, mintha azért a pár szeretetből odaszánt, ráadás óráért a tűzhely mellett ráadás szépség is járna, virág és öröm, extra luxus, titkos remény - nem is vette észre senki más, egyedül csak én

plusz egy meghívás...

...ha szeretnétek szép dalokat hallgatni jó emberek előadásában, s valami egészen gyönyörű felolvasásban az adventi hajnalok csendjében fogant gondolatokat, szeretnélek karácsonyi koncertre hívni titeket...
én sajnos nem lehetek ott, de akinek távolságilag elérhető...
ó, menjetek!
menjetek imádni az Úr Krisztust!

24.

Hallottam valahol, hogy minden szöveg csak ötven százalékban azé, aki írta. A másik ötven százalékot az olvasó teszi hozzá. Úgy gondolom, igaz ez minden beszédre is, igehirdetésre, festményre, versre, mindenre, ami kapcsolat.
Köszönöm szépen a másik ötven százalékot!
Szívemből kívánom, legyen mindenkinek szép és jó a karácsony.
Legyen békesség a szívekben, nagyvonalúság, megbocsátás, ragyogás, jóság és öröm. Talán lehetséges mindez. Én mindenesetre hiszek benne. A saját ötven százalékomért pedig még tehetek is.

Boldog karácsonyt!

Szeretettel: Márta

23.

A sötétség tettei előtt a világban, a sötétség előtt saját magamban nincsenek szavaim.
A szomorúság mindig kicsit inkább hallgatag, azt hiszem.
Elfogynak lassan az adventi hajnalok. Meggyújtok ma is minden gyertyát, melegszem egy kicsit fényüknél, aztán elkezdem a napot.
Szembenézek a sötétség realitásával. Hogy itt van, hogy itt marad, a világban is, bennem is.
De itt van a világosság is. Fénylik a sötétségben, és a sötétség nem győzheti őt le.
Csak nézem a majdnem csonkig égett, fehér gyertyák fénye által teremtett kedves kis világokat a konyhaasztalon, és megvigasztalódom.
Az élet nem mesebeli. Az enyém legalábbis nem. De élhető.
S ha élhető, akkor én élni fogok ma is.
Szeretettel, örömmel, valami csendes, legyőzhetetlen adventi reménységgel.

22.

van egy hosszú asztal, melynél mindenkinek jut hely
mellette áll a létező legkedvesebb vendéglátó
a házigazdák gyöngye, s hivogat:

jöjjetek - mondja - egyetek, igyatok
ingyen kenyeret, vizet, bort és tejet

tudja, a lelket, hogy élni tudjon, táplálni kell
jó szóval, szépséggel, hittel, reménnyel
s hasonlatok, metaforák, történetek útján fedi fel
hogy mi is megértsük, saját gyönyörűszép szívét

nem fenyeget - hivogat
nem követel - elfogad
nem veszik el tőle - szívesen odaadja
végül önmagát is odaadja 
a  szó, mely alapja minden tápláló történetnek
a búzaszem, mely része a mennyei kenyérnek

időtlen idők óta hivogat,
asztalt terít az egész világnak

( íródott ma hajnalban az Ézsaiás 55:1-2 és a János evangéliuma 1 szépséges szövegei alapján)

21.

mint megállóban várakozó, ki addig is, míg meg nem érkezik a busz, szóba áll egy utassal, megtanul néhány új spanyol szót, ír egy verset, vagy csak úgy magában gondol valami szépre
mint angyalra váró kisgyerek, ki számolja a napokat, s hogy hányat kell aludni még addig, míg előre örülhet annak, hogy elkezdhet előre örülni a karácsonynak
mint az a néhány elszánt ember, ki egy Sarajevo-i repülőtér melletti ház pincéjétől kiindulva 800 méteres alagútat épített a háború ideje alatt, hogy élelmiszert, gyógyszert, információt juttassanak a megszállt városba, s kihozhassák onnan a sebesülteket - Tunnel of Hope, így hívják, a Reménység alagútja, jelképe annak, hogy mindig lehet tenni valamit, ha mást nem - láttam egy fotón - megállni, mint az idős bosnyák hölgy, s friss vízzel kínálni az alagúton át érkezőket
mint Ábrahám, Izsák és Jákób, mint József, mint Mózes, mint Erzsébet és Mária
mint Martin Luther King, Dietrich Bonhoeffer, mint Nelson Mandela

valami nagy belső tartással, kitartással,
de daccal is, kis lázadással,
figyelmesen és udvariasan,
pazarlóan és találékonyan,
törékenyen, esendően, emberien,
mindennapian, időnként ünnepien,
imádsággá formálva veszteséget, fájdalmat,
leülni néha, átbeszélni Istennel az álmokat,
tervezni, rajzolni, jegyzetelni,
papírt-tollat mindig kéznél tartani,
mint a reménység hétköznapi harcosai, kik megváltoztatják maguk körül a világot, s ha mégsem, a saját szívüket legalább

talán így érdemes várni
- örökös adventben -
arra, aki eljön, aki már itt is van, aki soha el sem ment,
s ki nem ígért olyat, hogy nem ér minket bánat,
csak azt, hogy velünk marad,
míg világ a világ, s még két nap

20.

Megteszem, amit tudok.

Ha írok valamit, azt nagyon lassan, nagyon gondosan teszem. Megválogatom a szavakat. Írok, törlök, újraírok, kihúzom a felesleges szavakat, kitörlöm az egészet, újraírom, ahányszor csak kell, végül elengedem. 
Ha elengedtem, már nem olvasom vissza. Nem javítom. Nem bánkódom, hogy most sem lett tökéletes. Kis papírrepülőként hagyom, hadd fújja a szél, tegye hozzá mindazt, amit én nem tudok: lelket, értelmet, befogadó szíveket.

Ha vendégeket hívok, elkezdek lapozgatni a receptjeim között, majd bevásárlólistát írni, bevásárolni, főzni, asztalt teríteni, tányérokat, poharakat szépen elrendezni, poharakba citromkarikát tenni, a tányérok mellé egy-egy diót, vagy mandarint, kis vázába virágot, fenyőágat, s gyertyát is gyújtok mindig.
Ha megérkeznek, akkor leülök. Hagyom, hadd fújjon a szél, tegye hozzá igyekezetemhez mindazt, amit én nem tudok: barátságot, megértést, vidám beszélgetést.

Ha karácsonyra készülök, előtte mézeskalácsot sütök, kekszet, gyümölcskenyeret és zserbót. Ablakot pucolok, kalendáriumot készítek, adakozok, jótékonysági koncerten énekelek, ajándékot csomagolok, képeslapot írok, kottákat nyomtatok, és felolvasásra váró történeteket.
Ha ideér az ünnep, leteszek mindent: kötényt, tollat, fakanalat. Hagyom, hadd fújjon a szél, hozza el azt, amit én nem tudok: örömet, jóakaratot, békességet.
Rábízom magam arra, ami kiszámíthatatlan. Engedem magam meglepni, apró dolgoktól is lenyűgöződni, s nem elkeseredni, ha valami mégsem úgy sikerül.
A kegyelem szépségre talál mindenben. 

Csak azt teszem meg, amit tudok.
Minden mást, a ragyogást, áldást - valahonnan egészen máshonnan várom.

19.

soha ily irgalmatlan időket nem éltünk
nem őrzik már az álmokat
ilyen sötét még nem volt az éjszaka
valahol valaki rója az utcákat

lépései tartják egyben a világot
nem kiált, nem lármáz, csak megy csendesen
ő látja jövőjét a megrepedt nádszálnak
lát valami jót a füstölgő mécsesben

grace finds beauty in everything - énekli Bono 
a kegyelem szépségre talál mindenben 

s én keresem-keresem egy életen át
végül mégis ő az, ki megtalál engem

( íródott ma hajnalban, az Ézsaiás 42:2-3 gyönyörűszép, kegyelemmel teljes szövege alapján)

18.

Bemondta a rádió, hogy baleset miatt torlódás és húsz perccel hosszabb utazási idő várható az A3-as autópálya Passau felé vezető oldalán. A húsz percből el is telt már majdnem ötven, de én még mindig ott araszoltam centiméterenként a sötétben. Éhes voltam, kissé elgyötört, s egy hosszú nap végén egyszerűen csak haza akartam érni valahogy.

Lehúztam kissé az ablakot, s felnéztem az égre. Odafent egyetlen csillag ragyogott, de fénye elég volt, hogy eszembe juttassa, nem vagyok egyedül.
Karácsonyi zenét kerestem a telefonomon, s elkezdtem dúdolni, halkan, csak magamnak.
Az elém besorolni akaró autókat mind beengedtem, oly udvariasan és szívesen, amennyire csak adott körülmények között az tőlem telt.
Táskám mélyén összelapult müzliszeletre találtam, szívemben váratlanul felbukkanó örömre, lelkemet elárasztó vigasztalásra:
Dicsőség a magasságban Istennek, és a földön békesség, és az emberekhez jóakarat!

Az ünnep nem válogat. Apró, szinte említésre sem méltó történetek szárnyán érkezik, s percek alatt érzi magát otthon bárhol, hol bár résnyire, de megnyitják a szívet és az ablakot.
A karácsony ajándék, s csak úgy megtörténhet, bárkivel, bármikor, bárhol.
Lehet, hogy épp velem, lehet, hogy egy fárasztó munkanap végén, s ha épp zsúfolt autópályán várakozom egy végeláthatatlan sorban, akkor hát, azt hiszem, pontosan ott.

17.

Szemüveget hordanak, kapucnis kardigánt, miniszoknyát, fülhallgatót, szakadt farmert, magassarkú cipőt, némelyikük  42-es bakancsot.
Megnevettetnek, elgondolkodtatnak, s szemembe mondják az igazat, amikor az szükséges.
Képeslapot küldenek Párizsból, postán csokoládét, könyvet, emailben receptet, szép idézetet, aktuális kedvenc dalt.
Egyikük rendszeresen kis szívet karcol hajnalban az autóm szélvédőjén nyíló jégvirágmező szélére.
Manapság már ritkábban énekelnek betlehemi mezők felett, ily modern időkben inkább csak kihangosított telefonba a messzi távolból, miközben rendbe rakom még nap végén a konyhát.
Jó hírt hoznak, óvnak, intenek, féltenek. Őrzik az álmokat, a verseket, lehetőnek látják azt is, amiről úgy vélem, nem lehet.
Otthon vannak itt is, ott is, összeér a szívben a lent és a fönt, a menny és föld egyszerűen csak attól, hogy léteznek.
Nincs nekik szárnyuk, fejük fölött glória nem ragyog.
Én mégis tudom:
köztünk járnak-kelnek ma is a karácsonyi angyalok.

16.

ó, jöjjetek.

- ti boldogok és boldogtalanok, talpraesettek és ügyetlenek, fiatalok és idősek, kezdők és haladók,
bátrak és gyávák, bűnösök és szentek, komolyak és komolytalanok,
szerencsések és szerencsétlenek,
kedvesek és kedvetlenek,
szépségkirálynők és szépségkirályok,
depressziósok, allergiások, kolerikusok, romantikusok,
optimisták, pesszimisták, ateisták, humanisták,
presbiteriánusok, republikánusok, vegetáriánusok,
művészek, erdészek, rendészek, lelkészek,
anarchisták, hedonisták, elitisták, zongoristák,
demokraták, autokraták, bürokraták, akrobaták,
teológusok, archeológusok, filológusok,
fűzfapoéták, házisárkányok, nebáncsvirágok,
zöldfülűek, bőgőmasinák, okostojások,
rongyrázók, aktatologatók, anyaszomorítók,
mákvirágok, balfácánok, tollforgatók,
egyszóval mindannyian,
jöjjetek.

ó, jöjjetek, imádjuk,
ó, jöjjetek, imádjuk,
ó, jöjjetek, imádjuk az Úr Krisztust.*

*az Ó, jöjjetek, hívek avagy Adeste fideles avagy O come all ye faithful című, John Francis Wade által 1743-ban íródott karácsonyi dalra hangolva

15.

Egy régi, bolhapiacon centekért beszerzett King James fordítású angol Bibliát olvasgatok egy ideje.
Nem igazán értem, of course.
Nem is azért olvasom.
Engem egyszerűen csak magával ragad a régies nyelvezet érthetetlensége és költőisége.

Te érted ezt? - kérdezte valamelyik nap az uram, miután pár percig figyelemmel kísérte a beszélgetést, mit a tévében néztem épp.
Á, dehogy... - mondtam. De olyan érdekes!
János evangéliumának első fejezetét próbálták értelmezni különböző szakterületek képviselői: természettudósok, irodalmárok, teológusok...Csodálatosan szép volt. Csak nem tudnám elmondani, ha az életem múlna rajta, akkor sem, hogy pontosan miről is volt szó.

Mert ki érti az életet, és ki érti a halált?
Ki érti azt, hogy kezdetben volt a Szó, s hogy testté lett, hogy szemlélhettük dicsőségét, kegyelmét és igazságát - mindezeket egészen pontosan ki érti?

Engem egyszerűen csak lenyűgöz a titok szépsége, s mécsesnyi világosság a következő lépéshez épp elég.
Ha nem is értem: csak megpróbálok elindulni, megtenni mindig a következő egyetlenegy lépést.

A King James Version-nél valamivel modernebb és kevésbé költői fordítás talán így fogalmazna: 
Csak olvasd. Csak szeresd. Just do it. 

14.

Itt van velünk mindig.
Nem csak a tündöklő szépségben. Nem csak a távoli csillagok ragyogásában, gyertyafényes vacsorákban, szívbéli megbocsátásban, mosolyban, virágnyílásban, naplementében, hegedűszóban. Nem csak ott, hol jelenlétét nem észrevenni szinte lehetetlen.
De itt van Ő minden elejtett tányérban is, felborított pohárban, csonkig égett gyertyában, túlórában, szakadt pulóverben, elfelejtett jelszóban, a kevéske vízben, melyben feloldom a fájdalomcsillapítót. Itt van, mikor megpróbálom késő este még begyömöszölni a krumplihéjat a túlcsordult szemeteskukába.
Velem van, mikor rosszat mondok másokról, mikor haragszom, mikor tisztességtelen vagyok és gyáva. Velem, mikor lazán bezárom magam mögött a fürdőszoba ajtaját, majd megtanulok sírni nagyon-nagyon csendesen.
Immánuel. Velünk az Isten.
Gyönyörűszép, átfogó karácsonyi üzenetet próbálok meg lebontani egészen apró, rám méretezett gondolatokra, s életemben talán először kezdek el úgy tekinteni Rá, mint aki tényleg itt van velem, mint aki itt akar lenni velem, mint akinek ténylegesen köze van az én hétköznapi, tényleges életemhez.

13.

Olyan az adventi öröm, mint alászálló hópelyhek tánca az erdőben. Olyan, mint mikor állok a fenyők között, s csak nézem a sok apró, lassú zuhanást.
Nem lehet kikövetelni, megvenni, rabul ejteni, magamnak megtartani.
Az örömöt csak elfogadni lehet, és továbbadni.

Volt egyszer, hogy sötétség borult a hősnő szívére.
Fején félrecsúszott a korona.
Nem kiabált, nem sírt, nem csapta be maga mögött az ajtókat. Hallgatott.
Ő csak szomorú volt, mert nem tudta, mit főzzön ebédre. De igazából nem ezért volt szomorú, hanem azért, mert végtelenül elfáradt. De igazából nem ezért, hanem mert magára hagyottnak érezte magát. De igazából nem is ezért. S míg megpróbálta kitalálni, mitől fáj a szíve annyira, hogy majd' megszakad, egyszer csak megérintette karját egy kéz, s egy kedves hang annyit mondott csak:
Én szeretlek téged, Anya.

Olyan az adventi öröm, mint nyitott tenyérre leszálló kismadár. Mint a hópehely. Mint a pillangó. Mint a csók. Mint a mosoly, mint a könnycsepp, mint a vers, mint a meglebbenő függöny, mint az emlék, mint az álom.
Nem lehet kikövetelni, megvenni, rabul ejteni, magamnak megtartani.
Az örömöt csak elfogadni lehet, és továbbadni.

12.

Szeretek valami finomat sütni akkor, mikor senki sem számít rá.
Mondjuk csokis kuglófot, mondjuk valamelyik teljesen átlagos hétköznap délután. Valamelyik kedden. Mert mindegyik hétköznap hétköznap, de a keddi napoknál hétköznapabb a világon nincs, szerintem.
Szóval a kuglóf. Megsütöm, bevonom csokiöntettel, körberakom mandarinszeletekkel, tejszínből kemény habot is verek hozzá, majd lefotózom a telefonommal.
A fotót whatsapp-en szétküldöm a ház minden táján leledző gyerekeknek - nem fűzök hozzá semmiféle kommentárt.
A becsukott ajtókat kinyitom, hadd szálljon az illat - nem szólok mellé egyetlen szót sem.
De mire meggyújtom a gyertyákat, s elrendezem a tányérokat az asztalon, már ott is van mindenki, s el sem hiszik, hogy tudtam ilyen szépet sütni, hogy lehetséges az ünnep egy kedd estén is - de hát tudok szépet és lehetséges, minden lehetséges.
Mert olyan az Isten országa néha, mint a szelíd hivogatás, mint a váratlan meglepetés, s a világnak ezen elrejtett sarkában, ahol én élek, néha pontosan úgy néz ki, mint a hideg lépcsőházban terjengő kuglófillat.

11.

Szerény véleményem szerint az életben a legegyszerűbb dolgokhoz szükségeltetik néha a legnagyobb bátorság.
Reggel felkelni, és elmenni dolgozni.
Megkérdezni a szigorú főnöknőt, mintha csak ő is egy hozzám hasonló esendő ember lenne, miért olyan szomorú.
Elmondani az igazat.
Bocsánatot kérni.
Elviselni, hogy nem bocsátanak meg.
Boldognak lenni. Mégis.
Hinni. Remélni. Búcsúzni.
A bennem  túláradni akaró szeretetet továbbadni: hát ez a legnehezebb.
Mert akinek így rakták össze a lelkét, mint az enyémet, az folyton azt hiszi, hogy zavar, hogy butaságot talált ki, hogy túl kevés, mint ahogy ténylegesen túl kevés vagyok, vagy túl sok, mint ahogy ténylegesen és egészen biztosan volt már, hogy zavaróan és kétségbeejtően túl sok voltam.
S nagy bátorság kell néha egyszerűen csak a létezéshez is.
Lenni, és nem szégyenkezni miatta.
Lenni, pontosan olyannak, amilyen vagyok.
Továbbra is kitalálni, elkészíteni kis ajándékaimat.
Ezerszer is megfogalmazni ugyanazt az egyetlen üzenetet, s bevallani: kreativításom kimerül a szavak mindig más sorrendbe való rendezésében.
Ezerszer is piros masnit kötni rá s átnyújtani azoknak, kiket nagyon szeretek.
Például nektek.
Boldog adventet!

10.

Adventi kalendárium a lelkem, s Ég felé néz az összes ablaka.
Minden hajnalban kinyitok egyet, majd piros takarómba burkolózva kikönyöklök: nézem a csillagokat, a falu fölött őrködő utcalámpákat, a távolban a hegyeket.
Értéknek látom minden beteljesületlen, lehetetlen, elengedett álmom, mindent, mire mindhiába vágyódom e homályos ég alatt.
Értéknek látom, mert oly módon teszi bennem élővé a várakozás szépségét, akár a hiábavaló várakozásét is, ahogy a siker vagy a beteljesülés sohasem tehetné.
Semmi sem vész kárba.
Minden, mi megőriz attól, hogy keménnyé, engesztelhetetlenné, közömbössé vagy reménytelenné váljon a szívem, az ajándék.
Soha, de soha, és semmi, de semmi sem vész kárba.
Addig nem, míg minden reggel fel tudok kelni, és ki tudok nyitni lelkemen az Ég felé egyetlen kicsi ablakot.

9.

- Mutti, az összes barátnőm azt mondja, hogy te elképesztően édes és kedves vagy.
- Ne túlozz. Tényleg ezt mondják?
- Igen, de csak azért, mert nem ismernek közelebbről.

- Mutti, van még egy kis csokoládé valahol?
- Nincs. Különben is, tegnapelőtt kaptál tőlem ajándékba egy adventi kalendáriumot, abban minden nap találsz egyet.
- Igen, de én már tegnap kinyitottam az összes kis ajtót és megettem az összes kis csokoládét is.

Ilyen és ehhez hasonló félperces szösszenetek gondoskodnak arról, hogy emberi, esendő, vidám, és úgy egyáltalán, normális maradjak az adventi várakozás közepette, lett légyen az bár akármilyen elmélyült is.
És még az idei betlehemünk is elkészült. Ott lakik a konyhaablak párkányán, a fehér amaryllis mellett. Jómagam a helyesírási hiba kijavításával járultam hozzá.
Nekem tetszik.

8.

nekem tetszik a hajnalok csendje s a nyitott ablakon át hátam mögé lopakodó hóillat és
tetszik a kis gyufaszálak sercegő hangja, amint meggyújtom szép sorban az összes gyertyát a konyhaasztalon és
tetszik a szomszéd lépcsőjén üldögélő giccses kőangyalka mosolya és
tetszik a piros takaróm, a piros bakancsom, a piros táskám s a piros karácsonyi pulóverem és
tetszik a forralt bor, pörkölt mandula, mézeskalács, narancs és sült gesztenye illata és
tetszik a mikulásvirág, amaryllis, fekete hunyor és karácsonyi kaktusz virágzása, s a jégvirágé is reggelre virradva autóm ablakán és
tetszenek a zsoltárok és dalok, versek és blogbejegyzések, ahogy mind csak azt próbáljuk megfogalmazni, amit úgysem lehet és
tetszik, ahogy minden igazán jó szövegtől hevesebben kezd el dobogni a szívem,
s minden kis szépségtől úgy olvadok el, mint déli napsütésben a csokimikulás

7.

Korán sötétedik, nagyon korán.
Mire összekészítem a salátát, a répát, s kimegyek megetetni a kert végében telelő nyulakat, már a köd is leszáll a hegyre, nem csak a sötét.
Aztán kilépek a hátsó kapun, s elindulok felfelé a dombon, mintha csak a lelkem köré folyton felépülő szűk, kicsi világokból lépnék ki egyetlen nagy elhatározással.
Odakint fúj a szél, csizmám alatt ropog a hó, a köd felett tündökölnek a csillagok, s a csillagok felett is valahol ott ragyog a hideg végtelen.
Nagyon fázom, de nem akarok még visszamenni. Addig nem, míg szabaddá nem válok, s itt legbelül másokat is fel nem szabadítok.
Ne legyen több harag, ne több elvárás, szemrehányás, önmarcangolás, kérlelhetetlenség, keménység. Egyszerűen csak ne legyen.
Gondolataim nekivágnak a hegyeknek. Tekintetem útra kel a ködön át, s ha nem is látom éppen, az égbolt szépsége akkor is megvigasztal.
Nem érzem, csak tudom:
mi innen, közelről megélve elviselhetetlen kudarc, az onnan, a végtelenből nézve talán nem más, mint Isten hozzám hajló szigorú, lélegzetelállító, ragyogó szeretete.

6.

Oly korán van még, s a sötétség is annyira sűrű odakint, mint amennyire a szokásos kora hajnali ébredések előtti órában ez csak lehetséges.
Nincs is ébren a világon senki más, csak a Mikulás és én.
Sietés nélkül bújok bele a mai napba, összeborzolja hajam, míg áthúzom, mint egy pulóvert, a fejemen.
Hideg van. Fekete póló, fehér kardigán, egy csepp parfüm, örömeim, bánataim, sorsom, arcom, a mai munkám az irodában, s a töprengés, mit főzzek ebédre, testem és lelkem, az élethez való rendíthetetlen kedvem - egyszóval mindent, mi vagyok és még lehetek, egyenként veszem magamra, mint hozzám tartozót.
Ja, és a piros bakancsom. Piros bakancsomtól messzire futnak az utamba keveredő hétfejű sárkányok.
Tükör mellett véletlenül ha elmegyek, pici mosoly saját magamnak is jár, meg sok kedves gondolat, mintha én nem is én lennék, hanem valaki más, akit nagyon szeretek.
Mintha én nem is én lennék, hanem valaki más, akit Isten ma azért ébresztett kicsit korábban mindenki másnál, hogy nyugodtan meg tudjon inni velem egy csésze kávét idefent a hegyen, a konyhaasztalnál.

5.

Hallottam a rádióban, régen szokás volt az adventi időszakban böjtöt tartani, ami azért érdekes, mert én magam is úgy éreztem, félretenném most kissé - egy-két-három, na jó, négy kivétellel - kedves könyveimet, hogy ezzel is üressé tegyem magam, ezzel is helyet készítsek, utat építsek, utat saját magamhoz.
Nem akarok folyton elfoglalt elmét és szívet, s azt is tudom, egész biztosan sokkal többet olvastam már egész évben, mint amennyi időt és pénzt erre egyáltalán rászánhattam volna, többet, mint amennyit befogadni képes lettem volna.
Versek és mesék, novellák és regények s mindenféle írások nyitotta csodálatos világok fényessége helyett egyetlen kis mécses lángja hivogat, roskadozásig terített asztalok helyett egyetlen szelet kenyér: a világ világossága, az élet kenyere.
Csak aki félt már sötétben tudja, mit jelent egy mécses fénye.
S csak aki volt már nagyon éhes tudja, mit jelent egyetlen falat kenyér.

4.

Azt, ami nem sikerült, azt, amit elrontottam, amitől néha könnyes lesz reggelre virradva a párnám, amire hiába várok, amire már nem is várok, ami fáj, ami miatt szégyellem magam, amiről nem beszélek: ezeket hozom ma.
A hiányaimat hozom, miket nem is akarok már betölteni semmivel...semmivel, ami megvehető és olcsó és szórakoztató.
Legyen inkább minden szomorúság lehetőség, építőkövei az útnak, melyen - mint annyiszor máskor - ma is eljöhetsz hozzám. Találkozhatunk, mint annyiszor ebben az elmúló évben, a hegyen, ott, hol egy kiálló sziklára állva látni lehet az egész csodaszép tájat, s a távolban néha még a Dunát is.
Váljon minden üresség jászollá bennem, minden visszautasítás megértéssé, minden kudarc a vigasztalás puha takarójává.
Nagy gonddal, hosszasan keresgélem ma a szavakat. Megírom, majd kitörlöm őket, százszor is, ezerszer is. A szavak csak úgy vannak és csak úgy szépek. Más-más sorrendbe teszem őket, de minél inkább igyekszem, annál inkább bizonytalanná válok, s annál inkább nem tudom, nem tudom, nem tudom...ezért egyszerűen csak abbahagyom. Legyenek szavaim így, ebben a sorrendben is, az összes többi hiányosságommal együtt is, otthon és menedék. Lépj be. Isten hozott.

3.

A reggeleink már előző este elkezdődnek.
Igyekszem rendbetenni a konyhát, megteríteni reggelihez az asztalt, termoszba előre megfőzni a teát, előkészíteni a gyertyákat.
Adventkor gyertyafényes reggelek vannak - kis békés világokat megteremtendő ebben a valószínűtlenül korán kelő, siettető, minket folyton hajszolni igyekvő világban.
De én ellenállok és lázadok ahogy csak tudok, s még az sem billent ki (túlzottan) az évek alatt magamban oly nehezen felépített könnyedségből, ha egyetlen reggel leforgása alatt a gyertyalángtól meggyullad kissé valamelyik kisasszony gyönyörűszép, lobogó haja, vagy álmosságom folytán csak a végén veszem észre, mosatlanok voltak az edények, miket - a mosogatógépet kiürítendő - éppen elpakoltam, vagy ahogy kitöltöm a csészékbe a teát, közben fel is borogatom őket, egyiket a másik után, mintha ez lenne a dolgok természetes rendje.
Nem baj.
Ezután egyszerűen csak az asztal túlsó végére teszem a gyertyákat, és feltörlöm a mindenhová alácsordogáló teát, és újrakezdem a terítést, a pakolgatást, újrakezdem az egész újrakezdést, ahogy a konyhámban, úgy a szívemben, ahogy az Égben, ugyanúgy a Földön.

2.

November közepén elkezdik feldíszíteni az utcákat, tereket, dombok közt kanyargó utak mentén a kis falukat ünnepi égősorokkal.
Minden évben ugyanazon utcák és terek, ugyanazon kanyargások, ugyanazon régi égősorok.
Advent előtt egy-két nappal aztán fel is kapcsolják őket.
Nem karácsonyi ajándékvásárlás késztetésére hivatottak, nem csillogásra, nem villogásra.
Egyszerűen csak mutatják az utat így az év legsötétebb időszakában.
Hogy könnyebb legyen sötétben elindulni és sötétben hazaérni, álmos gyerekeknek útközben valami szépet mesélni, reggeli ködben vacogó szívemet mosolyra hangolni.
Én mindig is ilyen fényeket kerestem, utcákon, tereken, emberi lélekben, Isten szép szívében, melyek ilyen biztosan és ilyen szelíden, ahogy a karácsonyi fények a hegyi utak mentén - botladozásaim végére majd ha elértem - végül nekem is utat mutatnak, végül engem is hazavezetnek.

1.

Kitekintve a továbbképzési terem óriási ablakán úgy örültem, mint egy kisgyerek, hogy még mindig havazik egy egészen kicsit.
Örültem, hogy a mindenféle adó- s munkaügyi változásokat felvázoló előadó szerint jövő évben még nagyobb védelmet kapnak majd az anyák, több ellátást a gondozásra szoruló - főleg szellemi visszamaradottsággal küszködő - embertársaink, több lehetőséget munkát kereső menekültjeink.
Néha egészen apró, nüansznyi változások ezek...egy-egy eljárási protokoll leegyszerűsítése, egy-egy utolsó utáni esély lehetősége, számok és százalékok kreatív ide-odatologatása, hogy jusson is, maradjon is.
Az emberség és szépség túlélésének reménye még egy ilyen szürke és fárasztó délelőttön is át tud ragyogni. Megkapaszkodik egy rövid fejmozdulatban, meghintáztatja magát egy ablakon kitekintő tekintet sugarán, lenyűgözi a figyelmesen jegyzetelő könyvelőlány álarca mögé elrejtőző nagy, gyenge szívet. Az enyémet.
Még nem tudom, pontosan milyen lesz idén a karácsony itt a hegyen. Csak azt tudom, hogy lesz, és hogy csodaszép lesz.

este a hegyen

meg-megdobbansz halkan szívem peremén
vers kanyarog lassan a ceruzám hegyén
forrástól tengerig szavaim elérnek
nincs már kire aggassa önmagát a lélek

fel-fellobbansz bennem mint egy titkos lámpás
szemem ragyogásán láthat meg csak más
köntösöd szegélye elsuhant mellettem
fátyolba rejtőzik a templom a hegyen

2016.11.19

reggelenként

néha csak állok, egy csésze kávéval a kezemben, nekidőlve szótlanul az előszoba falának
állok, és várom az erőt, a kedvet, a csodát
várom, hátha mindez csak úgy elém pottyan, majd egyszer, egy szép napon, talán csak úgy, ahogy a tenyeremre, ha kinyújtom, a legelső alászállingózó hópelyhek
én finomról és puháról és fehérről álmodom, de csak kedvetlen és fáradt és kemény helyzetek sora takarja el felettem folyton az eget, a kedvet, a csodát
hogy aztán rájöjjek, milliomodjára is rájöjjek ugyanarra az egyetlen üzenetre, amit rámbízott az Ég: hogy minden ajándék...
a csoda pedig, amire mástól és máshol és máskor várok, az itt van bennem, sőt, én magam vagyok az, pont itt és pont most
a mosolyom, a türelmem kis darabkái a csoda, s hogy néha marad még némi erő összeszedni őket innen-onnan, s aztán csak figyelni, hogyan kezd el ragyogni a gyermekem szeme, hogyan válik egy hiábavalónak bizonyuló autózás bölcsőjévé egy meghitt beszélgetésnek, hogyan válnak dadogó szavaim vigasszá egy szomorú szívben
ha mindez nem csoda, akkor én tényleg nem tudom, mi más lehetne az

mert íme, az Isten országa nem itt van, és íme, nem ott van, hanem az Isten országa közöttünk van
(Lukács evangéliuma 17:20-21)

Míg e sorokat írom,

kitekintek az ablakon, s látom, havazik. Végignézek a nappalin, s látom, kicsomagolatlan bőröndök hevernek itt-ott. Szétnézek a konyhában, s látom, nincs itthon kenyér. Valamelyik kisasszony hosszas keresgélés után épp megtalálja az iskolástáskáját. Szemem láttára ér véget az egyhetes szabadság, s nem értem, mitől vagyok ennyire fáradt.
Hozzáöltözöm a novemberhez. Színeim a fehér, a kék, a szürke s a barna legkülönbözőbb árnyalatai.
Én szeretek is utazni, meg nem is. Percek alatt teremtek magamnak otthont a világ legzsúfoltabb várótermében is akár, ha van nálam egy könyv, egy füzet, egy toll. Mindig van. A kávé csak kedves ráadás.
A gyerekeim unatkoznak, ha várni kell - olvassatok, mondom, írjatok naplót, mondom - de ők nem olyan filozofikusak, mint én, mondják. Jó gyerekek. Elfogadnak ilyennek, amilyen vagyok.
Időnként összecsomagolunk és elutazunk, hogy különbözőségeink ilyenkor még szembetűnőbb talaján mégiscsak meglássuk a templom szépségét, mi belőlünk épül. Teljesen hétköznapi pillanatok miatt megyünk el akár ésszerűtlenül messzire. Autózunk az esőben, a gyerekek alszanak, mi csendben vagyunk, közben klasszikus zene szól a rádióban. Ilyesmik. És sok szép különleges látnivaló is, persze. És várótermek, eltévedés, egymás félreértése, egymás idegeire való menés, természetesen. És sok nevetés, nagyvonalúság, viccelődés, és csokoládé, és tea, és képeslapok, és mindenféle.
Minden utazás ott kezdődik, ahol éppen vagyunk, de én már rájöttem, csak titkolom:
az emberek azért járják be a világot, hogy végül hazaérkezzenek oda, ahova tartoznak, hogy végül hazaérkezzenek saját magukhoz. 

Istentisztelet.

Ma majdhogynem nem késtünk el.
Szinte odaértünk kezdésre.
Útközben odafelé, átautózva egy apró városkán, láttam egy templomba igyekvő idős házaspárt: néhány méternyire voltak már a kaputól, és centiméterenként haladtak előre, irdatlan lassúsággal. Nagyon hajlott volt a hátuk, arcukon a ránc nagyon sok, a hölgy járókerettel. Az úr nevetve, a korlátba kapaszkodva mutat neki valamit botjával fejünk fölött az út túloldalán, ahogy elsuhanunk mellettük.
Útközben hazafelé pedig, éppen kinyitva a párhuzamos utcában parkoló autónkat látom, érkezik biciklijén David, az álnéven itt élő menekültfiú. Hát te, David, mondom. Kicsit később értél ma ide, mint máskor szoktál. Igen, igen, mondja, eltévedtem, másfelé vezetett el a GPS. Mutatja telefonján a térképet, nézem, mintha tudnék tájékozódni. Kérdem, hogy van a kismacska, hív, menjünk el egyszer megnézni. Aztán nem is tartom fenn tovább, de lelkére kötöm, menjen csak, úgy láttam, van még sütemény és kávé, egyen, igyon, pihenjen egy kicsit, mielőtt hazaindul.
Van, aki elmegy a templomba, s megáll legelől, hálát adva, hogy ő nem olyan bűnös, mint más.
Van, aki elmegy, megáll leghátul, nem mervén felemelni tekintetét a bűnei miatt érzett szégyenkezéstől.
Van, aki csak úgy elvan.
Van, akinek egyáltalán nincs is bátorsága elmenni.
Van, aki egyáltalán nem is akar elmenni.
Van, aki nem tud elmenni.
Van, aki elindul, de olyan messze lakik, vagy olyan lassan tud menni, vagy olyan peches, vagy úgy eltéved, hogy jó, a végére ha odaér.
Ilyenek vagyunk. Ilyen mindenféle népségek.
Csak az számít, hogy szólnak még a harangok. Van még meghívás. Csak az számít, hogy - ahogy tudunk, ahogy vagyunk - elinduljunk végre...

hétvégén is

korán, nagyon korán csörög az óra, mellőlem munkába indul valaki ma is.
megsimogatom és megcsókolom a kezét, tisztelettel és köszönettel...úgy mindenért.
elkészítem a reggelijét, s miközben visszabújok még kicsit az ágyba, megemlítem az eldugult vécét.
hallom, amint indulás előtt még megjavítja.
az élet, a szeretet olyan reális.
néha kilépek ebből a realitásból. egyedül. nem jöhet velem senki. könyvekbe merülök, szavakba, miket senki sem olvas el, irdatlan hosszú sétákba a magányos, ébredő erdőben, ücsörgésbe a kis rejtett tó partján.
de mindig visszajövök. nem csak a lábam, a kezem, a lelkem is visszajön. melegszendvicset és mézes teát viszek ágyba az ébredő kamaszoknak, bevásárlólistát írok, szennyeskosarat kiürítek, nem túl lelkesen, de nem is sietve, és egyáltalán nem rosszkedvűen.
csak úgy, reálisan.
minden perc megáll kicsit, pontosan egy percnyi időre, felragyog és tovatűnik, igen, pont itt, ebben a szombat reggelenként szokásos szétesettségben is.
néha megállok egy tisztás közepén vagy megállok a konyhám közepén vagy megállok egy számolás közepén, s hallgatom a levelek hullását, hallgatom a percek múlását.
hallgatom, milyen ritmusra dobog bennem, milyen ritmusra dobog a világban Isten szerető, fájdalmas, gyönyörűszép szíve.

A mosoly.

Én már el is felejtkeztem róla.
Azt hittem, már rég elhagyott, már rég elveszítettem, mint annyi minden mást is, útközben valahol.
Apróság, nincs is szinte semmi jelentősége, de én szerettem. Hozzám tartozott.
Gyakran mosolyogtak rám az emberek az utcán, a boltban, köszöntek is kis tétovasággal, mert azt hitték, ismerem őket.
S én visszaköszöntem, gondolván, biztos ők ismernek engem.
Pedig nem. Csak az a pici mosoly tévesztett meg folyton-folyvást mindenkit.
Viseltem az arcomon, akaratlanul, tudattalanul, szinte észrevétlenül. Az enyém volt, csak úgy.
Mert minden, ami ajándék, az csak úgy van.
Mert minden emberi arc olyan gyönyörű, s visszatükrözzük az egymásét, akkor is, ha mi magunk már tükörbe sem merünk nézni reggelenként, vagy ha mégis, mosolyogni már nem is nagyon tudunk.
S akkor egy esős, ködös, közönséges kedd este, ahogy járkálok a boltban a polcok között, azon tűnődve, mit is főzzek holnapra, három ismeretlen is egyszer csak mosolyog, biccent, köszön...s én innen tudom:
Nem hagyott el. Nem veszítettem el.
A mosoly még mindig megvan!
Még hordozom, csak úgy. Ajándék.

fel a dombon,

majd végig a templom melletti erdei úton, a kereszt és a kis kápolna közötti tisztásról az új ösvényen át, azon, ami a fák kivágása után képződött még múlt évben, majd egy nagy kört téve eljutni a házikóig, s onnan ugyanígy vissza, a kápolna, a tisztás, a kereszt, a templom, a domb...- bárcsak így ismerném saját magamat is, ahogy ezt a helyet, ezt az erdőt, s benne minden fűszálat
az erdő fölött szürke az ég, szürkületben szürkék az utak is, a fenyőfák meg amúgy sem színesednek
csak mennék és mennék, a végtelenségbe, úgy tekerem többszörösen is szorosra magam körül a hallgatást, mint egy piros takarót
sose térek haza üres kézzel, ma sárga virágokat szedtem: kis lámpások ők az út mentén
a domb tetején megállok még kicsit, akkor indulok csak tovább, mikor látom felragyogni a fényeket a távoli tanyákon
fölöttem végtelen az ég, nem jutok most eszébe éppen senkinek, nem félek most éppen semmitől, csak a fák ölelnek bátortalanul ideiglenes menedéket az út fölé, amelyen megyek hazafelé