Hogyan ragyogjon?
Néha, mikor szemmel láthatóan ragyogok, ha jókedvem van és kreatív vagyok, szárnyaló és bátor, vicces és hatékony - mindig akad valaki, aki félreérti. Aki azt hiszi, magamat mutogatom. Ez fájó.
Néha, amikor ragyogok, valóban összekeveredik bennem a létezés egyszerű öröme s az elismerés utáni mély emberi vágy. Szeretném, hogy mindenki szeressen. De ez lehetetlen.
Néha annyira fárasztó a megfelelő okból és célból ragyogni, hogy inkább elbújok. Nagyokat hallgatok. Titokban adakozok, imádkozok, írok, feladó nélküli meglepetéseket küldök postán. Ez békét ad, s mély örömet, belső fényt.
Úgy ragyogjon a világosságotok, hogy az látható legyen, olvasom. Úgy, mint sötétedő erdőből megpillantva a falu első házának fényes ablaka. Mint hajnalban az adventi gyertya. Mindenütt, ahol megfordulunk, ahova az érdeklődésünk, a lelkesedésünk elvezet, színpadon, szószék mögött, íróasztal, betegágy mellett, a konyhában a fazekak között - ragyogni mindenütt lehet. Szabad. Nem szerénytelenség. Nem nevetséges, még ha egészen apró is az a fény a másokéhoz képest.
A ragyogás nem valami emberfeletti erőfeszítéssel létrehozott önfeláldozás. Hozzátartozik az eredeti dizájnhoz, a megálmodó szándékához, emberi mivoltunkhoz. S mint ilyen, minden ragyogó mondat, mosoly és tett nem más, mint egy-egy véget ért várakozás, egy-egy valóra vált álom.
(Máté evangéliuma 5:13-16 alapján)
8 comments:
Az olvasóid szeretnek, és nem hiszik, hogy mutogatod magad. Sokat adsz, és mi örömmel elfogadjuk.
Köszönöm a mai gondolatokat!❤️
Áldott várakozást!
Tudod, Márta, Te akkor is ragyogsz, ha nem érzed!
A ragyogásnak nem is az az értelme, célja, hogy te érezd, hanem hogy világíts másoknak. (Ott van Teréz anya, aki évtizedeken át mély depresszióban volt, teljes sötétségben, mégis, a fénye bevilágította a világot - tudott jó vezeték lenni.)
Akinek van világossága, az látható - még hanem is mindig érzi ő maga - mert a ragyogást Isten csinálja, nem mi. Csak ne álljunk a fény és a világ közé...
Az egész blogod így fénylik.
Fény vagy te,Márta nekünk. Nemcsak most, adventben, hanem egész évben. Örökkön örökké... Hála van bennem ezért mindig, amikor olvasom vagy vissza olvasom soraidat...
Szeretném érthetően leírni, ami eszembejutott amikor elolvastam ezt az írásodat. Nem biztos, hogy sikerül, de újra és újra megpróbálom. Szvsz Te nem azért ragyogsz, hogy mindenki, mindig, és mindig-egyformán szeressenek, se nem azért ragyogsz, hogy minden mondatodra felzúgjon az elismerő-kórus, hogy azt kiabálnák, „jaj csak ki ne aludjon a fényed”... Te úgy ragyogsz, ahogy az „eredeti dizájn” ezt írja elő. Belülről. Egy belső kényszer, egy kód. És ez nagyon nem kívülről jön, nem a külső bizonygatásoktól, a dicsérgetésktől fénylik fel. Hisz akkor állandóan azt kéne méricskélned, hogy egyenként kinek mikor mennyire világíthatsz, kihez képest mennyire milyen, és elég jó-e, és nem nevetséges-e... Az erdőszéli ház ablaka, vagy a hajnali adventi gyertya sosem kérdezi, mennyire ragyogjon, és nem kéri számon, kinek mekkora képessége van éppen abban az adott pillanatban megtapsolni a ragyogását, nem méricskéli, vajon megfelelő okból és célból ragyog-e, és ettől lenne mindig rendben a világ(ítás)a......
Senki ember nem képes folyamatosan egyformán érezni, történéseket érteni, mindennapi eseményeket megélni, hanem napi feladataink vannak, amikkel foglalkoznia kell, az adott pillanatban képes erőinkkel (sőt azon felül). Tudod, hogy „mindenki annyit ért meg a másikból egy adott helyzetben, ahol ő tart”...és senki nincs mindíg minden pillanatban olyan állapotban, hogy mindenkor minden szavadra lazán odavessen eléd egy könnyed dicséretet, ha épp arra lenne szükséged se, ...de szeretném, ha tudnád (mert úgy érzem, néha mintha elfelejtenéd): az is szeret, aki épp nem tud kulturáltan aggódni, vagy nem akarja ugyanazt mondani, amit mindenki más vagy amit elvárna a netikett úgy általában...Van, aki – mint én is – nyakig megéli az eseményeit (főleg amikor a beteg gyerekét félti), ilyenkor nem tud tapsolni a neked épp aktuális világításodnak, mert épp megvakította a saját sötétsége, átmenetileg nem lát nem hall semmi mást, ...de ez nem a fényednek és nem neked szól (talán kicsit a halo-effektusodnak), hanem a saját félelme miatt kiabál, és amikor enyhülnek a bajok, és visszatér a jobbik esze, akkor képes lesz párbeszédre is. Szeretném nyomatékosítani: a szeretet nem csak automatikus mondogatásból áll, hanem, visszatérésből, és megbocsájtásból és hűségből (is) és van, aki akkor is szeret, amikor ezt nem tudja neked tetsző módon előadni, és akkor is érzi (érti) a fényességet amit közvetítesz, amikor te magadról épp azt hiszed, hogy nem sugárzol...Szóval annyit szerettem volna üzenni, erről a „mindig akad valaki, aki félreérti, és önfényezésnek hiszi”-féle szemléletről, hogy ez nagyon becsapós hit, és arról szól, hogy itt az ideje nem megijedni mások átmeneti sötétségétől, és nem az aktuális elismerés mértékéhez mérni magad „mindig”, hanem megerősödni abban, hogy ami BELÜLRŐL fénylik, azt sosem tudja elhalványítani (sem felerősíteni) semmi külső hatás, bármit is gondolsz magadtól magadról akkor éppen. ♥
Igyekszem nem elfelejteni. 💛
"Nem megijedni mások átmeneti sötétségétől"...ezt megjegyzem...
Post a Comment