Összeesküvés.

Összeesküvés-elméletekből mostanában nincs hiány. Kialakulásuk és szárnyra kelésük eredete ugyanabban a természetes, emberi sóvárgásban keresendő, gondolom én, amely az összes karácsonyi Netflix és Hallmark filmek sajátja is egyben. Egy olyan világ utáni vágyódást fejeznek ki, amelyikben minden miértre van egy válasz, még az sem baj, ha nincs köze a valósághoz egyébként, s az sem, ha a saját életünk tökéletlenségei köszönő viszonyban sincsenek a filmvásznon megelevendő történetek előrelátható, garantáltan jól végződő eseménysorával. 

De az igazság az, hogy a kötődés, amit azon emberek iránt érzünk, akikhez közünk van, a szeretetnek és a kötelességérzetnek olyan bonyolult, szabadon választott hálóját fonja körénk, amelyben helye van mindennek, és minden ellenkezőjének is. Van benne öröm és gyász, nosztalgia és aggódás, szolgálatkészség és kimerültség, közösség és magány. S van szeretet, mely mélyebb, szélesebb és magasabb annál, hogy mindez ne férne bele, akár egyszerre is. Apró, felszínre kerülő jelei ilyenkor, adventben gyakran észrevehetőek, a legmeglepőbb helyeken: postaládában, az ajtó elé vagy az íróasztalra letett csomagban, a bakancsomban, egy-egy a telefonomon képernyőjén felvillanó üzenetben. Az egész világ konspirál titokban.

S őszintén, ez az egyetlen összeesküvés-elmélet, amire most igazán szükség van.