Adventi reggelek.

 

Az idei advent legkedvesebb hagyománya egy olyan tevékenység, amit többnyire az év összes többi napján is gyakorlok. Ébredés után meggyújtom a gyertyákat és naplót írok. Ezt akkor is betartom, ha nagyon korán kell kelnem, akkor is, ha nagyon zsúfolt a nap. Leírom a szép és a kusza gondolatokat, jó reggelt kívánok az egész világnak, s úgy próbálom rendben tartani a káosz felé törekvő érzelmeket, hogy feljegyzem, megnevezem, szeretettel szemügyre veszem őket. Hol fáj, mi fáj? - kérdezgetem a szívemet.  A naplómban sok ima is olvasható, másokért. Azokért, akiket a legjobban szeretek, de azokért is, akiket nem értek, vagy akik engem nem értenek. Leírom, mi az, amitől félek, amire vágyok, s hogy miben szeretnék változni. Másnak mindez unalmas lenne olvasni - én sem teszem utólag -, de minden este örömmel nézek a másnap reggel elébe, egy ilyen szokásos, rutinszerű gyakorlat miatt. Ez az öröm több, mint hangulat. Sokkal inkább önfegyelem és figyelmesség, egy-egy kis lépés az úton, mindig ugyanabba az irányba. Ünneplőbe öltöztetem a lelkemet, csak az előttem álló napra. Olyan személyes hagyomány ez, amit nem veszíthetek el. Akkor sem, ha leáll a világ, ha bezárnak a boltok, ha elmaradnak a találkozások, a karácsonyi vásárok s a koncertek, ha akadozik a posta, ha elfelejtenek, ha egyszer megöregszem, ha esetleg valamikor egyedül maradok, vagy beteg leszek. Akkor sem, ha elmúlik az ünnep, akkor is, ha kevésbé lesz hangulatos, mint szeretném. Remélem, mindig lesz az éjjeliszekrényemen egy füzet, egy toll, az asztalomon egy gyertya. Remélem, az egyszerűség és öröm igénye mindvégig megmarad. Mert minden reggel szép, amikor felébredek és előttem van az egész élet - de a legszebbek, a legfényesebbek, a legvigasztalóbbak mindig is az adventi reggelek.