Advent harmadik vasárnapján az öröm gyertyáját gyújtjuk meg, a hagyományos adventi koszorún ennek a színe rózsaszín. Nekem apró, majdnem teljesen leégett, fehér gyertyáim vannak kéznél, az íróasztalomon gyűjtöm őket egy kis türkíz tálkában. Nincs szívem eldobni őket, miután annyira leégnek, hogy ki kell venni őket a gyertyatartóból.
Néha a saját életemre emlékeztetnek, főleg egy olyan időszakban, mint a mostani, amikor úgy érzem, két végén is égetem azt a bizonyos gyertyát. Minden feladatot, munkát, amely rám vár, kiváltságnak érzem, ha elvégezhetem, talán, mert tudom, milyen érzés, ha nincs rá lehetőség és erő. Sok terhet hordozni csak örömmel lehet.
Azért is őrzöm őket, mert egy ígéretre emlékeztetnek: "Megrepedt nádat nem tör el, a pislogó gyertyabelet nem oltja ki..." * Mikor úgy érzem, elégtem, elfogytam, valaki mégis tenyerében tartja az életem.
A karácsonyi gyertyák a legkedvesebb dolgok, úgy egyáltalán. Szelíden, önzetlenül adják magukat, míg egészen kicsivé nem nőnek.
*(Ézsaiás 42:3)
4 comments:
Kb csak adventben használok gyertyát, nem szeretem, veszélyes. Viszont akkor sportot űzök abból, hogy teljesen elégetem, annyira sajnálom kidobni.
Nagyon szép a második idézet! Köszönöm.
Ahogy kezd besötétedni gyertyát gyújtok.
A megrepedt nádszál - nálunk katolikusoknál is éppen ez volt az örömvasárnapi ige... végtelenül vigasztaló.
Post a Comment