Ahogy ezeket a sorokat írom, a számítógép mellett egy tálcán van egy csésze tea és egy kis tányérban néhány adventi keksz. A csészéből narancsillat gőzölög, kis fahéjjal meghintve. A tányéron van egy fenyőfa alakú mézeskalács, egy csokoládés-karamelles keksz, egy málnalekváros és egy birsalmasajtos, valamint egy szerecsendiós-szegfűszeges ízesítésű. És mivel mindegyiket én sütöttem, tudom, hogy láthatatlanul is mennyi-mennyi finomság van magában a tésztákban, amikből készültek: mandula, zabkása, méz, reszelt citromhéj, tönkölyliszt, vaj és tojás, a környékbeli gazdák baromfiudvarából. Mennyi jó dolog elfér egyetlen kis tányéron! Mennyi íz, szín, illat és forma! A nyár napsütése, amely megérlelte a búzát. Az eső. A méhész, a gazda szorgalma, munkától kérges, áldott kezének nyoma. A gyümölcsök zamata. A világ egész gazdagsága, mélysége, szépsége, melyekhez egyetlen kis süteményben is közöm van, mély hálára indít, megbecsülésre, imára, köszönetre, csendes adventi örömre.
5 comments:
Tényleg! Még sohasem gondoltam így süteményre.. Köszönöm.
💛
Csodálatos❤
És az erőd IS benne van, míg órákon át készítetted őket!
(Én csak kétfélét, de elfáradtam estére... ráadásul, most, hogy olvaslak jut eszembe, hogy a szerecsendió kimaradt...)
Hangulatos írás és kép. Köszönöm.
Post a Comment