Sorban állás.

 

A kis falusi pékségnek, ahol hétvégén a friss zsemlét és perecet veszem magunknak, kissé lepattogzott vakolatú homlokzata van, az előtte álló táblán pedig kézzel írott szerény menü díszeleg. Olyan apró az alapterülete, hogy csak egyetlen vásárló léphet be egyszerre, így aztán néha az előtte álló sor elér egészen a másik utca végéig. Ha valamit, akkor ezt jól megtanuljuk: várni. Van, aki türelmetlenül toporog,  mintha attól gyorsabban haladna a sor. Van, aki belemerül a telefonjába. És van, aki a nap felé fordítja az arcát, szól egy-két jó szót az előtte levő várakozóhoz, előre engedi azt, aki kisgyerekkel érkezett.

Mikor néhány hete a legkisebb gyermekem is megkapta a jogosítványát, tettünk egy próbautat a közeli városban. S ha már ott voltunk, sétáltunk egy kicsit a központban. Egy parfüméria előtt megálltam, és közöltem vele, a családi hagyomány jegyében ideje neki is kapnia egy kis üveg saját, hozzá illő, igazi parfümöt. Természetesen a parfüméria előtt is sor volt, s mivel a választás időigényes dolog, nagyon lassan is haladt. Menjünk máshova, nem kell neki drága illat, jó lesz valami egészen olcsó is - mondta. De én ragaszkodtam hozzá, egyrészt mert nem siettünk sehova, másrészt, mert ott volt előttünk egy élmény, egy kaland, amit csak rajtunk állt megragadni, széppé tenni: együtt sorban állni, várni, majd hosszasan válogatni, másokat várakoztatni, a legfinomabb illatot megtalálni, felejthetetlen emlékké tenni ezt az egyszerű hétköznap délutánt.