Azokon a

csodálatos karácsonyi képeslapokon, amiket még Angliában vettem volt néhány éve az áll, hogy Season's Greetings. Mert a karácsony egy időszak. Nem egyetlen est, nem egyetlen éj, s nem veszik kárba minden csak azért, mert az az egy éj nem csendes, esetleg egyáltalán nem is szentséges.
Úgy szerettem egy egész hosszú időszakon át hajnalban kelni, a még sötét konyhában néhány sort leírni, látni a betűket, ahogy világítani kezdenek az ujjaim alatt. Szerettem olvasni mások szövegeit is, adventi ablak volt mindegyik. Szép volt feldíszíteni apránként az otthonunkat, sorban meggyújtani a gyertyákat. Szerettem volna minden adventi estén mesét olvasni, mint régen, a gyerekeknek, kicsit együtt lenni velük - ez körülbelül háromnegyed részben sikerült. Tanulom szeretni azt is, ami részleges, ami nem teljes.

Véget ért a szép karácsony. Lassan az új évet várom. Egy másik kezdetet.

Tény, új autót venni nem fogok. Nem iratkozom be fitness stúdióba, nem változtatok frizurát, nem keresek új munkát, nem nyitok új bankszámlát. Nem kezdek el másik hangszeren tanulni, nem keresek magamnak új hobbit.
Ehelyett előveszem a régi zongorakottákat. Jobban megbecsülöm a régi barátaimat. Gyakrabban felveszem a régi futócipőt, kimenni futni egyszerűen csak ide, a legközelebbi erdőbe. A kamrából elhasználom az összes régi befőttet, élelmiszert. Elolvasom a már meglévő, olvasatlan könyveket. Folytatom a blogot. Nem találok ki új álmokat, csak őrzöm a régieket. Kicsit komolyabban veszem őket.

Majdnem betelt a régi, aranypöttyös füzetem. Az utolsó lapokat üresen hagyom. Mintha a szavak lennének, amiket jó lett volna kimondani, de nem mondtam mégsem. Mintha a kéz lenne, amit nem fogtam meg, az összes jótett, amit nem tettem meg, mintha oda lenne írva minden, ami visszahozhatatlan, jóvátehetetlen.

Új füzetet kezdek.
Tisztát, szamárfül és kávéfolt nélkülit.
Mintha ez lenne életem felett a szép kegyelmi üzenet: újra újat kezdhetek.
Ha a régivel örökre adós maradok, akkor is.

24.

Szenteste reggelén is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng.
Felkapcsolom a karácsonyfa égőit, az összes fényfűzért, majd laptopom billyentyűzetén is világítani kezdenek kezem alatt a betűk.

Az utolsó adventi bejegyzést egy tortáról írom.
Egy szív alakú karácsonyi tortáról, amit én sütöttem, s ami kicsit olyan lett, mint az életem.
Mire elkészült, kissé összeesett, s ahogy kivettem a formából, nem vigyáztam rá eléggé, darabokra tört.
De a darabokat összeszedtem, újból szív alakúra rendeztem.
Csorgattam rá csokoládéból öntetet, majd ákombákom, fényes betűkkel ráírtam egy születésnapi üzenetet.
 

Köszönöm, hogy idén is útitársaim voltatok! Szép, jó, boldog karácsonyt kívánok, mindenkinek!

23.

Az egyik legszebb adventi énekkel, Paul Gerhardt egyszerű szavaival kérdezem én is: Hogyan fogadjalak? Hogyan találkozzam veled? Wie soll ich dich empfangen?

A tegnapi ebédet különleges gondossággal készítettem el. Volt többféle étel, szép terítés, gyertyafény, jó társaság. Az egyik gyermekem mégis alig tudott enni valamit. Mert nem várta meg, míg elkészülök, hanem megevett előtte egy egész zacskó chipset. Hiába volt finom az ebéd. Hiába volt leves, rizs, hús, gomba és saláta az asztalon. Már nem volt éhes.

Ezért, ha arra gondolok, vajon hogyan fogadjalak, akkor én drága kincsként őrzöm a bennem levő mély éhséget. A vágyódást. Lelkem otthontalanságát, a mélyben mindig ott levő szomorúságot. Azt, amitől mindenki csak szabadulni akar - megettem már az életben én is épp elég zacskó chipset -, én arra vigyázok.
Így fogadlak. Így várlak. Így akarok találkozni veled.

22.

Tegnap délután vendégek érkeztek. Várva-várt vendégek, régi barátok. Olyanok, kiknek az érkezéséig, ha adventi kalendáriumon kicsi ajtókat éppen nem is nyitogattam, de a napokat mégiscsak számoltam.
Hogy aztán az utolsó órákban mégis úgy érezzem, nem vagyok még készen. Tiszta ágyneműhuzatot még nem húztam, a zongorán port még nem töröltem, reggel ottmaradt a kagylóban néhány mosatlan, s a leves sem sikerült olyan finomra készítenem, mint máskor. A munkában is sokáig kellett maradnom. Minél inkább igyekeztem, annál inkább nem voltam benne biztos, hazaérek-e addig, míg megérkeznek. S mert annyira siettem, hogy sajnáltam evésre, ivásra pazarolni az időt, végül megfájdult a fejem is.

Advent van. Közel van már a megérkezés. Nem tart már sokáig a várakozás.
De van olyan várakozás is, ami már rég nem arról szól, aki eljön - hanem csak saját magunkról.

Tegnap végül, ott ahol voltam, a fejfájás s a rohanás közepén megálltam, s a magam készületlenségétől, alkalmatlanságától elfordulva elkezdtem egyszerűen csak rájuk gondolni, a barátainkra. Hiszen ismerem őket. Tudom róluk, hogy a zongorán levő pornál sokkal jobban érdekeljük őket mi magunk. Hozzánk jönnek. Miattunk.

Így fordulok oda az adventi út végén rám váró egyetlen, drága vendéghez is.
Ajándékokat, karácsonyfát, süteményeket, készülődéseimet, önjobbítási igyekvéseimet felejtve, ha azt hallom majd, hogy "Az Úr közel!", annyit akarok csak mondani magyarázkodás nélkül, szívből: 
Jövel, Uram Jézus.*

* Jelenések könyve 22:20

21.

Minden emberben ott van valami fény.
Ma reggel rájuk gondolok, az életemben levő emberekre. A közeliekre és távoliakra. A családtagjaimra. A gyermekeimre, a mások gyermekeire. A barátaimra. Az ellenségeimre. A példaképeimre. Az ismerőseimre, a munkatársaimra, a főnökömre, a szomszédaimra, s a társakra a kórusban. A pénztárosra a boltban, ahova reggelenként betérünk perecet venni. A postásra.
Kivétel nélkül mindenkiben ott ragyog valami fény.
Egyik sem oltja ki a másikat, nem halványítja el, mindegyiknek joga van létezni.
Ha hibázott a hordozója, akkor is. Ha idős, ha fiatal, ha képzett, ha képzetlen, ha erős, ha gyenge, ha szomorú, ha boldog, s ha már nem tud gondoskodni magáról, akkor is.
Mindegyik értékes, mindegyikre szükség van. Utat mutatni, világítani, reményt adni, jelezni és visszajelezni.
Ha csak egy is kialszik, az pótolhatatlan veszteség.
 
Magam elé idézem sorban az arcokat, a szemeket, körülöttük az apró nevetőráncokat. A mosolyokat.
Ők az én gazdagságom, együtt és külön-külön is a legdrágább kincsem:
az emberek az életemben.

20.

A tegnap estét avval töltöttük, hogy kibogoztuk és szétteregettük a nappaliban azt a karácsonyi égősort, amit még a múlt év nyarán kivágott szép, nagy fenyőfánkról szedtünk le. Hogy hogyan került fel az égősor a fenyőfára, azt egy hat évvel ezelőtti naplóbejegyzésből idézem: úgy, hogy két négyméteres létrából eszkábáltunk egy minden irányba imbolygó kétágú létrát, amit én egy hosszú kötél húzásával-engedésével megpróbáltam épp csak annyira egyensúlyban tartani, hogy el ne dőljön, míg gyermekeim apja a tetejéről nyújtózkodva fel nem díszíti a fa embermagasságon felüli ágait.

Idén karácsonyra nincs nagy fenyőfa már az udvaron. Az égősor sem működik. Mégis előszedtük, kibogoztuk, szétteregettük. Majd egy multiméterrel megmértük, folyamatos-e a kábelben az áram, s ha nem, akkor hol van megszakadva. Kicseréltünk néhány kis égőt. Nézegettük, tanácskoztunk. Majd megállapítottuk, idén már nincs időnk megjavítani. De jövő karácsonyig kitaláljuk, hogyan lehetne, talán valamilyen fémlemezkék beépítésével mégis újra működővé tenni. Nem dobjuk el. Még nem adjuk fel.

Egy olyan világban, ahol mintha a kétségbeesésé, a halálé lenne az utolsó szó, kis, működőképtelen égősort próbálunk megjavítani. Mintha számítana. Ha már más, ennél sokkal fontosabb dolgokat úgysem sikerül jóvá tenni.
Isten országa olyan távolinak tűnik, mint a messzeségben ragyogó, hideg csillagos ég!
Bennünk él mégis valami megmagyarázhatatlan vágyódás a hely után, hol minden megtalálja az értelmét, s a végső nagy képben a saját helyét.
Közben elveszlődünk pillanatnyi fájdalmakban, fulladozunk átmeneti sérelmekben, s mert elhisszük, a reménytelenségé az utolsó szó, feladjuk, rosszkor.

Pedig hajnalhasadás előtt legnagyobb a sötétség, karácsony előtt leghosszabbak az éjszakák, s egy gyermek mindig akkor születik meg, mikor az édesanyát annyira elönti már a fájdalom, hogy azt hiszi, nincs tovább.
Ha csak a keresztet néznénk, az volt a vég. Ha tovább is látunk, minden csak ott kezdődött el.

Az legutolsó szó nem a kétségbeesésé, nem a halálé. Hanem a reménységé. Az életé.
(Isten országában pedig az összes kivágott fenyőfán régi, tönkrement, de újra működő égősorok világítanak majd karácsony éjjelén.)

19.

Gyakran magamra ismerek egy mondatban, amit Henri Nouwen fogalmazott meg egy számomra kedves könyvében. Ezt arról a hét hónapról írta, amit egy trappista kolostorban töltött, ahol többek között arra próbált választ keresni, mi az, amitől mindig annyira kimerült és fáradt. Ott a csendben és nyugalomban, távol a mindennapi tanári munkájától rájött arra, hogy minden egyes találkozásba, beszélgetésbe, előadásba annyi energiát és időt fektet, mintha minden egyes alkalommal újra be kellene bizonyítania másoknak, méltó a rá fordított figyelemre és időre. A mentora azt mondta neki: Ön az egész identitását kockáztatja, és mindig nulláról indul. Ezért olyan fontos az imádság és a csend, mert legmélyebb identitását ezek segítségével találja meg, és ez meg fogja őrizni attól, hogy amikor másokkal együtt dolgozik, az egész lényét kockáztassa.

Gyakran magamra ismerek abban a divatos önmegvalósító mondatban is, miszerint ha elég keményen dolgozunk valamiért, akkor azt előbb-utóbb el fogjuk érni. De az ilyen és hasonló mondatok vezetnek el oda embereket, hogy teljesen kizsákmányolják saját magukat, és mégsem érik el, amit akarnak. Néha egyszerűen csak azért nem, mert szívünk mélyén mindannyian szeretetre, megbocsátásra vágyunk, és azt nem lehet kemény munkával elérni.

Az életem egyszerűen csak nem a saját kezemben van.
Ha a tőlem telhető maximumot is adnám mindig, az alakulása végső soron akkor sem tőlem függ.
A befektetett munka nem mindig fizetődik ki.
Nem tudom mindig a legjobb formámat hozni.
A lehető legjobb akaratomat és igyekezetemet is félre lehet érteni.
Nem tudom mindig betartani az ígéreteket. Se a szabályokat.
Nem hívom fel elég gyakran a szüleimet, nem vagyok elég türelmes az anyósomhoz, elég hűséges a barátaimhoz, elég kedves a férjemhez, elég következetes a gyerekeimmel szemben.

Ha az emberileg tőlem telhető legtöbbet is adom, akkor is adósa maradok, mindenkinek.
Erre jöttem rá, tehát megpihenhetek.
Reménykedhetek benne, hogy így is szeretnek.
S ha már itt tartunk, akkor ugye abban is:
nem kell minden adventi blogbejegyzés csillagos ötös legyen, hogy mégis örömet szerezzen...

18.

Nagy munkában vagyok.
Kincsesládákat töltök fel éppen, a lányaimnak. Karácsonyi ajándékként, életre szóló hozományként.
S mert mindennek, ami számomra érték ezen a világon, valamiképpen köze van a szavakhoz, a ládikókat is szó-kincsekkel töltöm meg.
Szókincsesláda. Wortschatzkiste. Ezt kapják tőlem ajándékba.
Hogy amikor nehéz az élet, és túl sok a tanulnivaló, vagy túl nehéz a szív, s a szülők is furcsák, akkor lehessen belenyúlni a ládába, kivenni belőle valami szépet.
Valamit, ami felemelő, ami vigasztaló, ami igaz.
Valamit, ami megmarad.

17.

Minden advent harmadik vasárnapján karácsonyi ünnepséget, jótékonysági koncertet tart a katolikus plébánia a házunk mögötti domb tetején levő templomban. Minden évben ugyanazokat az előadókat hívják meg - nagyjából mindenkit, aki a faluban szépen, vagy legalábbis elfogadhatóan tud énekelni vagy zenélni. Minden évben Afrikába küldik az összegyűjtött pénzt a szegény gyerekeknek. Minden évben éneklünk mi is a kórussal. Minden évben ugyanazt a fajta csokoládét kapjuk ajándékba, olyan óriási csomagolásban, hogy általában még márciusban is azt esszük a próbákon. Alle Jahre wieder.

Tegnap este kicsit később érkeztem, de még kezdés előtt, s egészen hihetetlen módon, a kórusunk számára fenntartott négy padon, az oltár mellett közvetlenül jobbra és balra pont nekem nem jutott ülőhely. Ténylegesen nem lehetett, bármennyire is összehúzódtak volna, még egy személynek helyet szorítani. Így én álltam. És bármennyire is felfogtam az eszemmel, hogy ezért senki sem hibás, attól még a szívem hirtelen kívülállónak, kiközösítettnek érezte magát.

A karácsonyi történethez ez is hozzátartozik. Az érzés, ha már nem jut számodra hely.

Helyet készíteni sokféleképpen lehet. Egészen hétköznapi módon, a határidőnaplóban, egy fontos személynek. Vagy a pénztárcában, ha elmegyünk egy koldus mellett, s nem nézünk zavartan félre, nem teszünk úgy, mintha minket nem érintene. Autópályán araszló dugóban a másik sávból elénk átsorolni akarónak. Helyet készíteni egy másik szempontnak, egy másik akaratnak a sajátunkén kívül. A megbocsátásnak, a megértésnek, az elengedésnek. Helyet a könnyeknek akár advent harmadik vasárnapján is, bár pont hogy öröm a neve. Helyet a békének. A betlehemi gyermeknek. Minden adventben, alle Jahre wieder.

A jótékonysági koncerten tegnap este egy idő után odajött egy társam, és - ellentmondást nem tűrve - átadta a helyét, majd egy idő után egy másik társam átadta neki az övét, s így álltunk felváltva másfél órán át, mindig valaki más.
Mert a helykészítés nem elegendő ülőhely kérdése, nem logisztika, nem térgyakorlat.
Szívgyakorlat.

16.

Van egy gyermekkórház Providence-ben (USA), a Hasbro-Children-Hospital, ahol minden este fél kilenckor egy nagy ablak elé gyűlnek a kis páciensek. Jó-éjt-fényekre várnak. Minden este fél kilenckor az éttermek, hotelek, a közeli egyetem, a rendőrség, a tűzoltóság fel-le-fel-le kapcsolják a fényeiket. Ezen kívül az autósok is, a biciklisek, s mindenki más is, aki ilyenkor egy zseblámpával éppen úton van a környéken. A beteg gyerekeknek szól a fényjáték, apró gesztusként és emlékeztetőként, hogy nincsenek elfelejtve, hogy gyógyuljanak meg hamar.
Az ötlet gazdája egy Steve Brosnihan nevű grafikus, aki esténként rajzokat készít a gyerekeknek a kórházban. Egyik este, amint hazafelé tartott a biciklijén, visszanézett a kórházra és látta, hogy égnek még a lámpák a szobákban. Fel-le-fel-le kapcsolta a fejlámpáját, abban reménykedve, hátha pont akkor néz ki az ablakon egy kisgyerek, s észreveszi a jó-éjt-fényjelzést.
Már évek óta él ez a szép hagyomány. A város jelez a gyerekeknek, ők pedig visszajeleznek.

Nem mindenkinek felhőtlenül boldog a karácsonya. Még a legmosolygósabbak is hordozhatnak embert próbáló terheket, bűntudatot, törést, betegséget. Kimondhatatlan veszteséget.
Mégis. Legyen bármennyire is kétségbeejtő a helyzet, egy zseblámpája mindenkinek van. Világítani, apró fényt gyújtani, fel-le kapcsolni, jelzést küldeni, egymásnak a sötétségben egy kis reményt adni.

Köszönöm a tegnapi játékra adott választ, a sok jó szót. Ajándéknak tekintem őket, mint megannyi visszajelzést a saját zseblámpám jelzésére.
(Vivien Vincze nevét sorsoltuk ki, kérlek írd meg a prodan.martakukacgmail.com címre, hova postázhatom a nyereményt. Hátha karácsonyra még pont odaér!)

15.

Azt akarom, hogy a lányaim legyenek gyönyörűek, műveltek és jók, hogy csodálják, szeressék, tiszteljék őket, hogy derűs ifjúság után jól és bölcsen válasszanak társat, hogy hasznos és örömteli életet éljenek, olyan kevés gonddal és bánattal, amennyit Isten jónak lát rájuk mérni...
Hozz örömet ebbe a házba, hogy megtanuld, milyen légy a saját otthonodban; és ha nem kínálkozik ilyen, akkor is megtanulod, hogy itthon legyél elégedett. Egy dolgot ne feledjetek, lányaim: anya mindig a bizalmasotok, apa a barátotok lesz, és mindketten abban bizakodunk, és azt reméljük, hogy a lányaink, akár férjhez mennek, akár nem, életünk büszkeségei és vigaszai lesznek.
- Azok leszünk, édesanya, azok leszünk! - kiáltották tiszta szívből, majd pedig jó éjszakát kívántak egymásnak.
( részlet Louisa May Alcott 'Kisasszonyok' c. könyvéből)

A mi adventünkből nem hiányozhat a Kisasszonyok c. könyv, a filmet is minden egyes évben megnézzük, s hiába zokogtunk Beth halálán a múlt évben is, és azelőtt is, egészen biztos vagyok benne, idén sem marad szem szárazon. Múlt évben megvettem a könyvet angolul is, s a legkisebb kisasszony - aki mellesleg épp teljesen rövidre vágatta a haját, s minden nap megkérdezi, tehet-e piercinget az orrába, de nem, nem tehet -, éppen ezt olvassa. Mert hiába a kicsit régimódi stílus, van valami időtálló ebben a könyvben, s a mondatok, amiket annyiszor felolvastam nekik, olyanok, mint a kicsi magvak. Egy idő után kikelnek, szárba szökkennek, virágot hoznak, s örömet, nem valahol máshol, nem valaki mással, nem valamikor máskor, hanem itt és most, ahol éppen vagyunk, nekünk. Nekem legalábbis ez jutott eszeben, mikor egy fáradt adventi délutánon munkából hazaérve ünnepien megterített asztalhoz, finom ebédhez ülhettem le.

A mai nap annyiban különleges itt a blogon, hogy ma lesz ajándék is.
Ennek az a története, hogy valamelyik kisasszony addig kérlelt, míg beleegyeztem, hogy ideadja előre a nekem szánt karácsonyi ajándékát. Mert annyira örült neki, hogy nem bírt vele várni. Az ajándék egy frissen megjelent dvd volt, s egy olyan film van rajta, amit mi ketten néztünk meg moziban a múlt nyáron, s utána még sokáig beszéltünk róla. Mikor megláttam az ajándékomat, én is elővettem azt, amit neki szántam: ugyanazt a dvd-t. S mivel ő saját magának is megvette, most van egy plusz példányunk. Gondoltam rá, hogy megajándékozok vele egy személyes jóbarátot, vagy egy olyan blogolvasót, akiről úgy érzem, mindig törődik velem. De a gyerekek inkább azt szeretnék, ha kisorsolnánk itt a blogon, mert biztosak benne, ha számunkra ismeretlen személyhez is kerülne, az azt jelentené, hogy annak a személynek éppen szüksége van egy ilyen szép ajándékra.
A film Ferenc pápáról szól, az egyik legjobb német filmrendező, Wim Wenders rendezte, van rajta magyar, angol és német felirat is, és csodálatosan szép.
Kisorsolni azok között fogjuk, akik ma éjfélig egy jó szót hagynak ennél a bejegyzésnél. Mert biztosak vagyunk benne: olyan személyhez fog kerülni, akinek ezen a karácsonyon különösen is szüksége van valami szépre, valami jóra.

14.

Ma reggel azokat a gyertyadarabkákat gyújtom meg, melyek azért váltak használhatatlanná, mert már annyira leégtek, hogy nem látszottak ki a gyertyatartókból. A bal oldali konyhapulton néhány mosatlan edény, a jobb oldalin a termosz, már ott gőzölög benne a mai teám. Középen a sötét téli ablak, előtte a párkány. Ma reggel itt ünneplem a karácsonyt, még mielőtt elindulok a csúszós utakon.
Nincs arany, nincs tömjén, se mirha. Hozom a fáradtságot, a csendet, s valami rám telepedni akaró, végtelen reménytelenséget. Azt hozom, szépítgetés nélkül, ami van.
Amikor nem olyan a házam, s nem olyan az életem, hogy az méltó lenne a mutogatásra, akkor, még mielőtt elindulok a mai utakon, mégis karácsonyt ünneplek a párkányon.
Mert van, akinek a pislogó mécses is értékes.
Mert a karácsonyban nem az a fontos, hogy tökéletes legyek, hanem az, hogy bármilyen is lennék, nem vagyok mégsem egyedül.

13.

Miközben a háttérben Joan Osborne One of us * c. száma megy halkan a telefonomon, arra gondolok, tényleg, milyen lenne, ha Isten valóban egy lenne közülünk?

Talán úgy nézne ki, mint az a végtelenül szomorú nő, akit még ősszel láttam Bécsben az ablakon át, s egyenesen a szemembe nézett, amint a zsúfolt villamos, amin ült, elhaladt mellettem. Vagy úgy, mint az az olasz utcazenész, aki becsukott szemmel énekelt szívből, nagyon-nagyon szépen, miközben az emberek elsiettek mellette, s alig állt meg valaki hosszabb ideig is hallgatni őt. Vagy úgy, mint a megállóban didergő kamasz gyerekek közül az egyik, amint hajnalonként hallgatagon várják, hogy beforduljon a sarkon a korai iskolabusz.

Nem tudom, hogyan nézne ki, ha tényleg egy lenne közülünk.
Eddig még, ahányszor csak várták az érkezését, az elképzeléseknek nem felelt meg.
Ha keresték erős szélben, földrengésben, tűzben - Ő halk és szelíd hang formáját vette fel, hogy megérkezzen.**
Várták Messiásként. Győzelmes harcosként. De én el tudnám képzelni brilliáns tudású bölcsként is, aki aztán a legintelligensebbekkel közülünk valamilyen szemináriumon osztaná meg végtelen tudását, a megváltás titkos kulcsinformációját.

Ehelyett adott egy történetet.
Egy egészen egyszerűt, hogy mindenki megértse, s egy annyira aprót, hogy elfér még a tenyeremben is.
A legváratlanabb formában jött el, mint kicsi, védtelen, másokra szoruló gyermek.
Úgy jött világra, ahogy mindannyian jöttünk.
Pont úgy, mintha egy lenne közülünk.

* What if God was one of us?
   Just a slob like one of us?
   Just a stranger in the bus
   Trying to make his way home?

** 1 Kiralyok 19:11-13

12.

Mikor a gyerekek még egészen kicsik voltak, elõfordult, hogy így karácsony környékén elutaztunk két napra valahova csak mi ketten. Egyszerûen csak karácsonyi fényeket nézegetni, nyugodtan beszélgetni, vagy csak egy jót aludni. Ilyenkor elôre fôztem, mindent elôkészítettem, és megkértük a Mamát, vigyázzon rájuk.

Most a repülôtéren írok. Hazafelé tartunk. Idén is elutaztunk két napra csak mi ketten, karácsonyi fényeket nézni, nyugodtan beszélgetni, jót aludni. Semmi sem változott, csak az, hogy most a gyerekeket kértük meg, vigyázzanak a Mamára.

Még mielôtt eljutunk oda, hogy már ránk kell vigyázni, idõnként meg-megpihenünk.
A nap mint nap hordozott terheket, mikor lehetséges, néha letesszük.
S bár repülni, felhõk fölött szállni hamarosan mi fogunk, az angyalok most mégsem mi vagyunk.
Hanem õk, akik biztattak, nyugodtan jöjjünk el. Akik beadták a gyógyszert, elõkészítették az ebédet, odafigyeltek rá, hogy ne maradjon nyitva az ajtó, s akik megkeresték ahányszor csak kellett, az elveszett szemüveget.
Akik vigyáznak másokra, õk az igazi angyalok. Õrangyalok.

11.

Soha nem olyan hosszúak az éjszakák, mint adventben. Már délután elkezdõdnek és másnap reggelig tartanak. Az én adventi estéim többnyire csendesek, gyertyafényesek. Ha mégis beutazok valamelyik közelebbi vagy távolabbi városba, úgy állok néha az utcák s a bevásárlóközpontok csillogó fényei között, mint valami sziget. Néha eszembe jut, mi lenne, ha hirtelen elvennék az áramot? Ha kialudna az összes karácsonyi fény s elhallgatna az összes karácsonyi zene s leállna az összes mozgólépcsõ, akkor mi lenne?
Talán szembenéznénk végre a bennünk s a világban jelenlévõ csenddel és sötétséggel.
Talán megfognánk a mellettünk levõ ember kezét.
Talán felnéznénk az égre, s észrevennénk a csillagok fényét.
Talán eszünkbe jutna, miért is ünnepeljük a karácsonyt.

10.

Az őszi hónapok számomra leginkább magával ragadó olvasmánya Dallas Willard The Divine Conspiracy c. könyve volt. Nagyon szívesen olvasok, bár nem mindig értem őket, aprólékos teológiai fejtegetéseket, egy-egy jól ismert szöveg minden szempontból való megvilágítását. Ebben a könyvben főleg a Hegyi Beszéd boldogmondásairól van szó. Eddig minden magyarázat, amit evvel kapcsolatban hallottam vagy olvastam, úgy közelítette meg, hogy ahhoz, hogy boldogok vagy áldottak legyünk, tennünk kell érte valamit. Lelkileg szegénnyé válni, sírni, szelídnek lenni. Ebben a könyvben viszont azt olvastam, hogy ezek a mondatok nem tanítások. Nem utasítanak semmire. Jézus, mikor megállt és végignézett az őt követő tömegen, egyszerűen csak látta, hogy ezek az emberek nem a világ legintelligensebb rétegéből kerültek ki, már csak azért sem, mert aki nagyon-nagyon szegény, nincs ereje bonyolult elméleti kérdésekkel foglalkozni, és mert tulajdonképpen soha senki nem is kérdezi meg őket, mit gondolnak. Látta, hogy ezek az emberek szomorúak. Elkeseredettek. És Ő szólt hozzájuk, törődött velük, s minden egyes mondatával tágasabbra nyitotta előttük - és előttünk - Isten országának ajtaját. Azt akarta, hogy megértsük, ez az ajtó mindenki számára ténylegesen nyitva áll, azok számára is, akiknek az élete valóban úgy tűnik, hogy emberileg nézve teljesen reménytelen.
Nem tudom, mi a leghelyesebb magyarázat. Számomra tulajdonképpen a keresés a fontos, a gondolkodás, s az öröm, hogy szabad kérdezni. Nehezen fogadom el, kicsit mindig fenntartással kezelem, ha valaki kijelenti, valamit csak egyféleképpen lehet érteni.
Szeretem a boldogmondásoknak ezt a megközelítését (is). Mert nem tesz ránk olyan terhet, aminek úgysem tudunk megfelelni. Mert ránézhetek a saját életemre, és minden megoldhatatlannak tűnő problémámra tudok írni egy személyre szóló boldogmondást. Mert nincs olyan akadály, kifogás, teher, hiba és tennivaló, ami lehetetlenné tenné azt, hogy valóban boldog legyek. S mert ez a gondolat annyira szép, olyan hivogató, mint egy adventi ajtó, mely csak arra vár, hogy kinyissuk és belépjünk rajta.

9.

Idén a Hanuka december 2-án kezdődött, és ma este ér véget. A nyolc napon át tartó ünnep minden egyes estéjén egy-egy újabb gyertya volt meggyújtva a középső gyertya segítségével abban a kilencágú gyertyatartóban, aminek a neve hanukija. A Hanuka a fények ünnepe, egy emlékünnep.
Kr.e. 164-ben újraszentelték a jeruzsálemi templomot, miután egy maroknyi zsidó harcos sikeresen fellázadt a szír-görög uralom ellen. A szentély megtisztítása során találtak egy napra elegendő megszentelt olajat, amivel meggyújthatták a templomi gyertyatartót, a menórát. A menóra fényének folyamatosan kellett világítania. Az egy nap letelte után csoda történt, mert a menóra tovább világított nyolc egész napon át, addig, amíg sikerült új olajat préselni.
A Hanuka ünnepének estéin a zsidó családok olajban sült ételeket fogyasztanak, hanukai dalokat énekelnek, és egy négyoldalú pörgettyűvel, a trenderlivel játszanak. A pörgettyű négy oldalán egy-egy betű áll: nún, gimel, hé, sin. A négy betű együtt egy mondatot alkot, ami lefordítva annyit jelent, hogy: nagy csoda történt itt.

Idén először nekünk is lett hanukijánk, s az adventi koszorú mellett tegnap este meggyújtottuk a hetedik gyertyát.

Mert valóban nagy csoda történik, a lehető legnagyobb, ami történhet, mégpedig az, hogy bármennyire is sötét és szomorú ez a világ, még mindig van benne fény.

8.

A legelső karácsony éjjelén egy egyszerű istálló lett menedéket nyújtó hajlékká, szegényes, ideiglenes otthonná.
Ezért adventről mindig a hajlék szó is eszembe jut. S az, hogy számomra ez mit jelent.

Házat, családot, jóbarátot. Templomot. Könyveket, verseket. Történeteket. Egy-egy számomra kitalált titkos becenevet. Gyertyákat az ablakban, forró levest a fazékban, konyhában terjengő kávéillatot. A kóruspróbákat szerdánként este fél héttől. Viseltes pulóvereket, s a kockás, kopott flanellinget, amiben alszom. Asztali imádságot. Egy-egy dallamot. Ismerős hangot, vidám nevetést a telefonban. A kis borítékot a képernyő bal sarkában, mikor levelem érkezik. Utazásokból hazaérve a csapból folyó víz friss ízét. A mosogatógép halk zúgását. Rám váró házimunkát. Kerti ajtónál várakozó fehér macskát. Idegen országban az anyanyelvemet. Az ábécé betűit, szókincset, s a blogot. A munkahelyemen a saját jelszót.

Mikor valami, amit megszoktam, egyszer csak véget ér - én lettem már csalódott attól is, hogy elfogyott a boltban a kedvenc teám -, akkor az majdnem olyan érzés, mint hirtelen utcára kerülni.
Egy kapcsolat megszakítása, egy álom szétfoszlása, egy hosszú időn át végzett munka értelmetlenné válása mind, mind olyan érzés, mint otthontalanná válni.

A legelső karácsony éjjelén egy egyszerű istálló lett hajlékká, szegényes, ideiglenes otthonná.
Sose értettem, miért nem gondoskodott a Fennvaló valami biztonságosabb helyről, ahol világra jöhetett volna egyetlen Fia.
Talán azért, hogy ne legyünk egyedül a félelmünkkel: itt minden otthon, a legkedvesebb is, a legstabilabb is - átmeneti. Elveszíthető.
Talán azért, hogy akárhányszor ez kicsiben vagy nagyban velünk megtörténik, akkor legyen kihez bizalommal odafordulni. Valakihez, aki több, mint az emberek, akikhez ragaszkodunk. Aki több, mint a mindennapi kedves szokásaink. Aki több, mint önmagunk. Aki magához öleli a mindenséget - a csillagos eget, s az emberi szívet. Valakihez, aki azt mondja: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is...(Ézsaiás könyve 57:15)

7.

Elindulok én is, mint a napkeleti bölcsek.
Nekem talán csak a vekkerem szólalt meg korán reggel, de azért én is elindulok. Teszem a dolgom. Tízórait csomagolok, reggelit készítek, kivasalok gyorsan még egy inget. Így indul a nap.
De míg a kezem dolgozik, szemem mégis egy csillag fényét keresi.
Nem veszi észre senki. Kívülről csak egy lány vagyok, aki újból nem aludt jól az éjjel, s aki teszi a dolgát, egyiket a másik után.
Belülről, de azt csak én tudom, igazából napkeleti bölcs vagyok én is.
Bárhova megyek, nyomokat keresek.
Az advent nyomait.

6.

Az idei advent annyiban hasonlít a tizenkilenc évvel ezelőttihez, hogy akkor is őt vártam.
Akkor főleg úgy, hogy kiságyról, ruhácskákról gondoskodtunk a számára. Emlékszem, magamhoz öleltem azt az apró, lila csíkos nadrágot, s boldog voltam már csak attól is, hogy elképzeltem, milyen érzés lesz, ha végre ott lesz és ráadhatom. Másodéves egyetemista voltam, s mivel vizsgaidőszak közepén kellett volna megszületnie, kérelmeztem a vizsgáim előrehozását. Az utolsóra végül még így sem jutottam el. Kicsit hamarabb érkezett, mint gondoltuk. Szinte kétségbeejtően fiatal voltam, és tapasztalatlan, mégis, készen álltam a fogadására.
Most másképp várakozok. Számolom a napokat. Friss huzatot húztam az ágyneműjére. Készítettem neki s felragasztottam a falra egy köszöntő feliratot. Főztem tökkrémlevest, és már sütőben van kedvenc étele is, a zöldséges lasagne. Kiraktam a nappaliba az ő adventi kalendáriumát, az ő Mikulás csomagját is. Attól még, hogy hónapokig nem volt itthon, én még mindenből ugyanúgy mindig hármat vettem. Az asztalt is alig tudtam megszokni, hogy kevesebb személyre terítsem meg. Várom az otthon melegével, a szívből ki-kicsorduló szeretettel. Úgy várom, hogy reménykedem, időben felkel ma reggel, s eléri a repülőgépet, de nem kérdezek rá, megbízom benne, hogy elboldogul az oktatásom nélkül is. Úgy várom, hogy reménykedem, biztonságos lesz az útja, de nem terhelem az aggódásommal. Készülődöm én is. Nézem a térképen, merre visz az út az itteni repülőtérre, hol kell majd parkolni, számolgatom, mikor kell elindulni, hogy biztosan ott legyek akkor már, amikor megérkezik.
Mert valóban megérkezik, s addig is, míg ideér, mindenen, még az út széli tócsából felcsapódó sáros cseppeken is felragyog itt-ott az advent utánozhatatlan szépsége. 

5.

Tegnap estére vacsorameghívást kaptam. Egy kedves barátnőm főzött nekem. Csak nekem, az én kedvemért, egyszerű, ízletes vacsorát. Még azt is megkérdezte előtte, van-e olyan étel, amit nem szeretek. Megnyitotta előttem a lakását, asztalt terített. És nem hívott meg senki mást, csak engem.

Adventben folyton ajtókat nyitogatunk. Csokoládékalendáriumok karton ajtajait, teáskalendáriumok papírtasakjait, rajtuk szép idézetekkel. Minden magára valamit adó üzlet is online kalendáriumot készít a vásárlóknak - értékes ajándékot nyerhet bárki, akinek kedvez a szerencse.

És van olyan adventi kalendárium, melynek az ajtaja egy ködös, szokásos, hétköznapi estén nyílik meg, egy velem őszintén törődő barát asztalánál.
Mögötte ugyan nincs csokoládé, sem szép idézet, vagy értékes nyeremény.
Legféltettebb kincsem ajtaja nyílik meg, a szívemé.
Van olyan kalendárium, mely nem kényszerít semmire, csak átnyújt egy meghívást.
El is utasíthatom, de el is fogadhatom:
meg lehet pihenni, az összes álarcot le lehet tenni, s a hogy vagy kérdésre szabad őszintén válaszolni.

4.

Egy hosszú, számomra nyilvánvalóan és megkérdőjelezhetetlenül kudarccal végződő folyamat végén, miközben pont azt próbáltam elmagyarázni a barátnőmnek, mekkora vesztes vagyok, ő, valamilyen teljesen más, sokkal irgalmasabb szemszögből nézve rám, mint ahogy én saját magamra valaha is képes leszek, azt válaszolta: Nagyon szépen küzdöttél. Ez egy győzelmi történet. 

Mikor az elmúlt év folyamán valamelyik kisasszony az érettségi vizsgáival küszködött, minden egyes megmérettetés után, lett légyen az szóbeli vagy írásbeli, kijelentettem, hogy akkor most ünnepelni fogunk. És ünnepeltünk. Nem számított, hogy nem tudtuk, sikerülni fog-e a vizsga, vagy sem. Számomra - mivel ismerem a szívét, a jellemét, s mert közvetlen közelről láttam a felkészülés folyamatát -, ő már előre s a végső osztályzatoktól függetlenül is győztes volt.

Hogy mi az igazi győzelem, és ki az igazi győztes, azt nem mi döntjük el. Az a szemnek láthatatlan.
Legközelebb az igazsághoz mindig az jár, aki jobban, aki elszántabban, s mélyebben tud szeretni.
Az, aki ránéz egy feszületre, s látja benne a világ legnagyobb diadalának szimbólumát.
Az, aki egy jászolban fekvő újszülöttben felismeri a világ megváltóját.

3.

Stefan Sagmeister egy New Yorkban élő, ausztriai születésű designer. Munkáinak, gondolatainak egyik fő témája a szépség. Egy vele készült interjúban olvastam, hogy egyszer felkérték egy régóta fennálló probléma megoldására. Brooklyn egyik külvárosi területén volt egy aluljáró, ahova a férfiak rendszeresen odavizeltek, ezért nagyon bűzlött. Egy ideig ez tulajdonképpen nem is érdekelt senkit. Csak egy ipari terület volt a sok közül. De aztán mind több lakóház és munkahely épült a környékre, és a bűz már mindenkit nagyon zavart. Hiába tették ki a táblát, hogy tilos odavizelni. A tiltás nem vezetett változáshoz. Mikor Sagmeister irodája megkapta a megbízást, hogy a design eszközeivel próbáljanak valamilyen változást elérni, arra gondolt, valami szépséget kellene vinni ebbe a vigasztalan környezetbe. Két egyszerű, szépen kivitelezett táblát készítettek, egyet a gyalogosok, egyet az autósok számára jól láthatóan. Ez a felirat a "yes" szó volt. Csak egy rövid, pozitív üzenet: "igen". Az ötlet működött. Az odavizelés abbamaradt.

Korán reggel van még itt a hegyen. Kint is, bent is nagy a sötét. A telefonom képernyőjének fénye világítja meg felkelés után a konyháig vezető utat. Aztán felkapcsolom a mosogatókagyló fölötti lámpát, meggyújtom az ablakban a három gyertyát.
A fény elűzi a sötétséget.
A szépség megérintheti azt, amire a tiltás, s a büntetés nem hat.
Jelenlétük teszi járhatóvá ma is az adventi utat.

2.

Tegnap - gondolom, a karácsonyi ajándékvásárlást felpezsdítendő - két órás adventi éneklésre hívták kórusunkat a közeli kisváros bevásárlóközpontjába. A cipősbolt, a pékség és az újságárus közötti tér közepére állítottuk fel a mikrofonokat, a mozgólépcsővel szemben, közvetlenül a nagy, csillogó karácsonyfa mellé. Mi egy német hegyi falu gospel kórusa vagyunk, többnyire angolul énekelünk. Ennyi év után már egyáltalán nem tartom furcsának, hogy énekestársaim többsége tulajdonképpen nem is tud angolul. Az emberek lelassítottak, mikor minket megláttak, meg-megálltak, mosolyogtak, videóztak a telefonjaikkal. Volt, aki hamar továbbment, volt, aki végig maradt.
A klasszikus karácsonyi dalok mellett elénekeltük azokat is, melyeket ennél talán sokkal méltóbb helyeken szoktunk amúgy előadni...templomokban, istentiszteleteken. Come, now is the time to worship...Open the eyes of my heart Lord...You raise me up...ilyen, és hasonló számok szövegei szálltak kedves dallamok szárnyán a vásárló emberek feje fölé.
A "gospel" amúgy azt jelenti, hogy "jó hír". Az evangéliumot jelenti.
És ahogy ott álltam, arra gondoltam, nem számít, ha nem is értjük teljesen, amit énekelünk. Nem számít, hogy akik hallgatják sem értik. A jó hírt akkor sem tarthatjuk meg magunknak. Mondjuk és énekeljük, kottából és kotta nélkül, szavakkal és szavak nélkül, jól-rosszul, szomorúan és boldogan, hitelesen és hiteltelenül, az életünkkel, a halálunkkal.
Mondani, írni és énekelni akarom, akár méltatlanul is, még ha - Pilinszky szavaival élve - rossz ügyvédje is lennék féltett ügyemnek. Még akkor is.

1.

Egy reggel arra ébredtem, hogy az éjszaka folyamán fehérbe borult a táj. Vastag hótakaró alatt ébredeztek odakint a dombok, én pedig idebent, mint egy gyerek, szaladgáltam lelkesen a nappali és a konyha ablaka között ide-oda. Végül megálltam, s meggyújtottam a háromágú gyertyatartóban a fehér gyertyákat. Fényük bevilágította a kávédaráló zúgását, a teáscsészék csörömpölését, a kenyérpirító kattanását, a reggeli mozdulatok egész megszokott sorát.
Talán akkor kezdtem el sejteni, lesz idén is advent a hegyen.
Idén is megnyugszunk, békére lelünk.
Ahogy a kertet, a földet, úgy borítja be szíveinket is valami puha, fehér takaró. Vétkeinket elfedi. Hibáinkat betakarja. A múltat többé nem hánytorgatja. Elrontott dolgaink nem szakadnak most már tovább.
Talán akkor, az idei tél első havazásának reggelén gondoltam rá először, lesz még folytatás. A kis hagymák hosszú téli álma után lesz majd tavasszal szép, új virág.
S hogy egyszer mindenről, mi most egyszerűen csak elszomorít és értelmetlennek tűnik, kiderül, nem volt hiábavaló, mégsem.

Én csak

egy régi fotót akartam gyorsan megkeresni.
Néhány hete részt vettem egy kedves barátnőm ötvenedik születésnapi partiján, s mivel a bátyja titokban egy fotóalbumot akar számára készíteni karácsonyra a legjobb barátok mostani és gyermekkori fényképeiből, hát nekifogtam megkeresni azt a régi felvételt, amelyen a kicsiMárta megszeppent, egészen mérsékelt örömmel tekint élete legelső iskolanapján a kamerába. Néhány hónappal ezelőtt mintha a nappali könyvepolcán láttam volna, ezért ott kezdtem el a keresést.
A polc előtt megállva észrevettem, mennyire rendetlenül állnak rajta a könyvek. Hogy mennyire porosak, s mennyi kacat halmozódott fel előttük. Aztán eszembe jutott, hogy az egész, úgy ahogy van, sokkal jobban nézne ki a szoba másik sarkában, ott, ahol most az íróasztalom áll. Aztán arra gondoltam, hogy a másik asztalka, amelyen a növényeimet tartom, tulajdonképpen egész jól beférne a könyvespolc mostani helyére, az asztalka jelenlegi helyére éppen bepasszolna a két fotel, a két fotel közé pedig pont elférne a pálma, ami most az ajtó mellett áll.
Így vette kezdetét, egyetlen szempillantás alatt, mindenféle előzetes gondolkodás és tervezés nélkül az az órákon át tartó káosz, pakolás, szekrénytologatás, vitatkozás és minden más, ami egy szoba komplett átrendezésével jár.
Néha a meglepően kicsi, véletlenszerű, szinte lényegtelen dolgok azok, amelyek egészen nagy és lényeges változásokat indítanak el.
A fotó ugyan nem lett meg, el is felejtkeztem róla. De nem baj, mert ma este elkezdem újból keresni, s majd meglátjuk, mi lesz belőle.

A fényről akartam írni.

Legalábbis azt a feljegyzést találtam egy, a tennivalók listáját tartalmazó kis papírdarabon a füzetembe rejtve, hogy: a fényről írni. Mintha ez is csak egy hétköznapi, szokásosan elvégzendő feladat lenne az összes többi között, nagyjából ugyanakkora fontossággal, mint nem elfelejteni joghurtot venni, vagy kitölteni és visszaküldeni a nyomtatványt a betegbiztosítónak. Hogy mit akarhattam írni a fényről, már nem tudom. Ha csak azt nem, hogy túl kevés van belőle. Vagy azt, hogy napok telnek el anélkül, hogy esélyem lenne felé fordítani az arcomat. És hogy hiányzik. Az égről, a szemekből, a gesztusokból, a mindennapi tennivalókból. Nem maradt belőle más, csak valami homályos vágyódás. És egy tennivalók közé zsúfolódott aprócska, oda nem illő emlékeztető egy kopott füzetből kihulló listán, a saját, kissé görbe kézírásommal: a fényről írni. Mindig csak a fényről, ha nem most, hát majd, egyszer...

Konfetti.

A terhek, a gondok, a rohanás, a koránkelés, a kialvatlanság, az időjárás, a túl meleg, a túl hideg, tudom jól, nem mentség.
A kedvetlenségre, szürkeségre, panaszkodásra, önmagam sajnálatára, mások megbántására mindez nem elég jó magyarázat.
Kimondatlanul is tudom: saját jól-létem, boldogságom - jelentsen ez utóbbi bármit is egészen pontosan - a másokkal szembeni egyik legfontosabb morális felelősségem.
Anyaként - és bárcsak ne adtak volna ekkora hatalmat a kezembe a szereppel együtt - érzem, ahogy elnémul, félni kezd az egész család, ha én elnémulok, vagy félni kezdek.
Ezért, ha eltűnik, az örömre való képességet egyszerűen csak gyakorolni kell.
Elég ritkán pottyan csak úgy az ölembe. Általában választani kell.
Munka után, ahogy a parkoló felé ballagtam, egy hirtelen támadt szellő aranyló leveleket fújt le a fölém hajló őszi fákról.
Szép volt.
Egy pillanatra pont olyan volt, mintha elhúzták volna a látásomat elhomályosító függönyt.
Mintha közel jött volna a messzeség.
Olyan, mintha konfettit szórt volna rám az Ég.

Életem legszebb napja.

Mikor kirándulni megyünk, más helyekre, más országokba, más tájakra, akkor a férjem már előre mondja:- És most mindjárt az fog következni, hogy kijelented, még soha életedben nem jártál ilyen szép helyen.

Mikor a legutóbb úgy utaztunk el - és ez sajnos mind ritkábban fordul elő -, hogy a család minden egyes tagja ott volt, akkor annyira élveztem az utazást, az együttlétet, a vidámságot, hogy nap végén megírtam a barátnőmnek, ez volt a legjobb napom ebben az évben. Másnap este viszont megint annyira lelkesen és hálásan számoltam be az újabb együtt töltött napról, hogy azt válaszolta:
- Akkor ez újra az év legjobb napja volt?

A világ másik végén pedig, ott, ahol a lányom van, s ahol még mindig olyan az időjárás, mintha nyár lenne, ritkán esik az eső. Ha mégis elered, és az elmúlt hetekben ez most fordult elő először, akkor lelkes üzenet érkezik a telefonomra:
- Képzeld, esik ez eső!
- Úgy szeretem az esőt! Itt is esik, és nagyon szép az ősz. Még sose volt ilyen szép!
- Anya, de hát te minden évben ezt állítod!

A jó szavak forrása a szív mélyén elapadhatatlan.
Patakként folyik át  rajtam, megöntözi életem talaját.Kivirulnak a virágok, a fák, amerre elhalad.
Nincs könnyebb annál, mint őszintén lelkesedni valamiért, ami valóban szép, túlzóan áradozni valamiről, ami valóban páratlan, s nem számolni, hány legszebb hely van a világon, vagy hány legszebb ősz.

A legfontosabb történések mégsem ezek.  A jellemformáló események valahol máshol történnek, egy láthatatlan harctér erőt próbáló, láthatatlan porondján. Ott dől el, mit mondok akkor, ha megbántanak, vagy félreértenek, vagy a hibáimért ha megfeddenek. Nem is az, hogy mit. Hanem hogy hogyan.

Mert a szavak elmúlhatnak. Néha összezavarodnak. Elveszítik a jelentésüket, összefüggéstelenné válnak, képtelenné arra, hogy értelmes társalgás összetevői legyenek. S a párbeszéd fenntartásához a szavakon túl valami más kell, valami nagy-nagy szív.

Életem legszebb napja nem is akkor van, amikor kirándulok, vagy más helyeken, más országokban, más tájakon járok. Nem akkor, mikor mindannyian együtt vagyunk és nagyokat nevetünk. Nem akkor, mikor aranyalmák nőnek a fákon és eső teszi fényessé az erdőben a mélybarna avarszőnyeget.

A láthatatlan harctér porondján a kis győzelmek is győzelmek. Valakinek fontosak, számon tartja őket. Valakinek már is fontos, hogy nem futok el. Hogy nem adom fel. Hogy még mindig itt vagyok.

Életem legszebb napja mindig akkor van, amikor reggel felkelek - néha nincs is ennél nagyobb hőstett -, és eldöntöm, hogy ma is szeretek.