Karácsony után.

Rég vettem elő amiatt a naplómat - ezt a kutyarágta, kávéfoltos, egyszerű kockás füzetet - ami miatt egyáltalán létezik s amire tulajdonképpen az év nagy részében valóban használom: írni bele. Magam miatt. Nem másnak. Adventkor szünetel ez a szokás, helyette bejegyzés-vázlatokat gyűjtök s listákat írok, s menüt tervezek, s ajándékokat. Ma reggel folytatom a füzetet. Úgy ébredtem, hogy nagyon hiányzik. Mint egy régi barát, akinek sok mondanivalóm lenne.
S új menüt is írok, s bevásárlólistát. A hűtőszekrény megint üres. Nem tudom és nem is akarom gyorsan megoldani, letudni. Mert nincs eleje és nincs vége. Az élet egyszerűen csak van, és én egyszerűen csak jelen akarok lenni benne. Itt, ahol vagyok, azokkal, akikkel, azokban a naponta milliószor is változó helyzetekben és hangulatokban, amiket egy nagy család együttlétezése elkerülhetetlenül magával hoz.
Ha csak egy hétre is tekintek vissza - de így év végén jó lenne az egész évre -, akkor is látom: egyetlen ember is rengeteget tehet. A békéért, a szépségért, hogy valami létrejöjjön, hogy valami megmaradjon. Sok mindent el lehet érni bátorsággal, kiállással, a békülésre való készséggel, kitartással, elszántsággal, az örömhöz való hűséggel. Szolgálatkészséggel. Gondolkodással. Felszólalással, hallgatással, jelenléttel.
Idehúzom a fotelt az ablak mellé, s nézem az odakint szállingózó, alig látható, pici hópelyheket. Talán beindul a havazás. Szép lenne. S mielőtt elkezdődik a nap, elmondok egy egyszerű imát: Minden erőm, minden örömem, minden feladatom, legyen az kicsi vagy nagy, tőled jön. Nem vagyok egyedül. Ámen.

24.

"Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre;
most töredékes az ismeretem, akkor pedig úgy fogok ismerni, ahogyan engem is megismert az Isten.
Most azért megmarad a hit, a remény, a szeretet, e három;
ezek közül pedig legnagyobb a szeretet."
(1 Kor. 13:12-13)

Békés, szeretettel teljes karácsonyt kívánok,

szeretettel:

Márta 

23.

A világnak ebben a sarkában, ahol élek, elterjedt szokás, hogy karácsonykor raclette van. Amelynek a lényege az, hogy az asztal közepén van egy grillsütő és mindenki saját maga készíti el a vacsoráját. Csak a hozzávalókat kell odakészíteni: sajt, sonka, ananász, kukorica, főtt burgonya, főtt bab, gomba, vagy bármi, amit szeretünk.
Néhány éve volt egy olyan karácsonyunk, hogy semmit nem tudtam se főzni, se sütni. Sokat dolgoztam, túlóráztam egész decemberben, a végére egyszerűen kimerültem, végtelenül. A raclette mentette meg az ünnep kulináris részét.

Tegnap hazajöttek a gyerekek. Először egyik repülő, majd a másik érkezett meg. Hónapok óta vártam erre a pillanatra. De. Bármennyire is igyekeztem, terveztem, végül mindegyiket lekéstem. Nem voltam ott annál a fontos pillanatnál, mikor kilépnek az ajtón. A szeretteiket váró tömegben nem voltam ott. Az egyiknél azért, mert - zsúfolt autópálya, lassú parkolás és ritkán járó metró miatt - elkéstem, a másiknál azért, mert rossz terminálnál várakoztam. Üdvözlő táblát pedig - akartam! titokban számítottak rá! - elfelejtettem készíteni.

A sikerhez a jószándék néha messze nem elég.
De ahhoz igen, hogy szeretve legyünk. S ahhoz is, hogy akit várunk, mégis eljöjjön.
A negyedik gyertyát - még éppen időben - éjfél előtt egy perccel gyújtottuk meg. Együtt. Majd teát főztem s elővettem a kekszes dobozt. Az adventem legszebb pillanata ez volt.

Szeressük azt, ami van. Úgy, ahogy sikerül. A saját családunkat, saját magunkat, a saját féloldalas karácsonyfánkat. S ha úgy tűnik, idegösszeomlás nélkül nem fog sikerülni megsütni az ünnepi tortát, inkább menjük el még ma, és vegyünk egyet készen a boltban.

22.

Ma csak egyetlen apró ötletet hozok.
Theresa Baumgärtner  csodálatos, Weihnachten című könyvében láttam, és tegnap el is készítettem. Egy angol karácsonyi hagyományról van szó, a christmas crackerről.
Egy 35x16 cm nagyságú csomagolópapírra három wc-papír gurigát helyezünk körülbelül 1 cm-es távolságra egymástól. Szorosan köréjük tekerjük a csomagolópapírt, celluxszal rögzítjük. A középső gurigát tartjuk, közben az egyik külsőt kicsit kihúzzuk, épp csak annyira, hogy a papírt óvatosan, nehogy elszakadjon, megcsavarjuk. Masnit kötünk rá, majd a másik feléről megtöltjük a középső gurigát apró ajándékkal, meglepetéssel, üzenettel. Az angol királynő karácsonyi vacsoráján viccek vannak a crackerekben, amit aztán maga a királynő olvas fel hangosan. Végül a másik szélét is zárjuk az elsőhöz hasonlóan, majd eltávolítjuk a szélső gurigákat.
Hamar készen van, egyszerű és olyan kedves. Ünnepivé fogja tenni a karácsonyi terítéket. S boldoggá tesz már az is, ha addig is, egyszerűen csak rájuk nézek.

Meggondoltam magam, megosztok még egy ötletet.
Egy gyors, finom, akár utolsó pillanatban is elkészíthető karácsonyi keksz receptet.
Kell hozzá: 10 g vaj, 40 g kukoricapehely, 150 g csokoládé.
A csokoládét a vajjal együtt vízgőz felett megolvasztjuk, majd ráöntjük a kissé összetört kukoricapehelyre. Összekeverjük, majd kiskanállal sütőpapírra kis csomókat helyezünk, hagyjuk megdermedni.

Nagyon szép negyedik adventi vasárnapot kívánok!
Legyen a sok égő gyertyától ma fényesebb a világ, ragyogóbb a szív.

21.

Advent: a várakozás ünnepe.
Annyi mindenre vártam ezekben a napokban.
Gondolatokra, mondanivalóra, válaszra, életjelre, hogy sorra kerüljek a kasszánál, hogy megérkezzen a posta, hogy elkezdhessem a munkát, hogy befejezzem a munkát, hogy elkészüljön a sütemény, hogy leolvadjon a szélvédőről a jég, hogy kiönthessem a szívem, hogy kihozzák a kávét.
Az éjjeliszekrényemen egy szépen becsomagolt, előre ideadott karácsonyi ajándék - hogy kibonthassam, arra még várnom kell.
Vártam békére, jóindulatra, megbocsátásra. Csodára.
Vártam jól és rosszul, eredményesen és feleslegesen, időt kihasználva és időt elpazarolva.
Vártam adakozóan, szolgálatkészen és odaadóan. Vártam elfogadóan, meg-megpihenve.
Vártam egy-egy doboz pralinéval a tévé előtt ülve, csak hogy ne kelljen gondolkodni.
S vártam összeszedetten, éberen: koránkeléssel, imádsággal, olvasással, írással - nem valamiféle jutalom reményében, hanem az egyetlen ok miatt, amiért fontosnak tartom az érzelmeken is túlmutató, fegyelmezett lelki élet gyakorlását: utat készít, nekem, bennem. Látni enged valamit ott, ahol más talán csak egy sötét téli reggelt lát, egy újabb végeláthatatlan feladatokkal teljes napot. Egy igazi borszakértő - tőlem eltérően - egy kortyból is felismeri a jó bort, mert kitartó munkával, hozzáértő, gyakori kóstolással megtanulta érezni, ízlelni nem csak a bort, de a nüanszokat is, a virágzást, a méhzümmögést, a forróságot, a levendulaföldeket.
Mióta a gyerekek megnőttek, azért sokkal nyugodtabbak az adventek, mert elmaradnak a kedves, szívmelengető, ámde logisztikailag majdhogynem kivitelezthetetlen - mindent háromszor kellett végigünnepelni! - s a szülőket a kimerültség szélére sodró karácsonyi előadások, vásárok, fellépések. Helyette itt vannak a repülőterek. Lassan hozzászokom.A karácsonyhoz hozzátartoznak a terminálok s a repülőtéri to go kávék. Holnap az egész napot erre szánom, két repülőt is várok néhány óra eltéréssel, hogy hazahozzák a világjáró legkedvesebbeket.
S ha ez is elmarad, lesz valami más, mindig lesz valami változás.
Csak a szívemet szeretném megőrizni ilyennek, amilyen: várakozónak, reménykedőnek, örökös adventet ünneplőnek.

20.

Utolsó munkanap ebben az évben.
Ma is olyan korán kelek, hogy odakint még csak nem is dereng. A konyhában csak a kávéfőző feletti villanyt kapcsolom fel, a nappaliban az olvasólámpát. Gyertyát is gyújtok. Aztán olvasok, hogy legbelül is fény gyúljon.
Utána Mamát rendezem, nála mozgásérzékelő lámpa van szerelve az ágya alá, ahogy belépek a szobájába, felkapcsolódik. Kikísérem a fürdőszobába, kinyitom az ablakot, szellőztetek. Kicsit kikönyöklök az ablakba, nézem a csillagokat az égen, az utcalámpákat, a szomszédok házán a fényfűzéreket s a miénket díszítő egyetlen csillag tükröződését a szemközti ház ablakán. Az ég alján még csak most jelenik meg egy mind világosabbá váló, narancssárga csík.

Minden új nap, ahogy lassan megérkezik, egy új csoda.

Felnyitom a laptopot, írni kezdem a mai - túl hosszú - bejegyzést, a végére talán számomra is kiderül, miről szól.

Visszatérve a fényekhez, az adventem s életem eme legfontosabb témájához: tegnap este szólt a férjem, jöjjek a konyhablakhoz, van egy meglepetése. Idebent lekapcsolt minden lámpát, majd megnyomott egy gombot. Odakint az udvar túlsó részén hirtelen ragyogni kezdett a kerti ház. Előző este, mikor sehogysem értettük egymást, s én jobbra mentem haragudni, ő meg balra, titokban - s szavak híján - az összes létező fényfűzért felaggatta, hogy meglepjen. Hogy szépet lássak, ha kinézek a konyhaablakon.

A világosság életet teremt. Szabaddá tesz. Sokszorozódik, tükröződik, bennem is.

Van egy reggeli imádság - már tudom kívülről-belülről -, amit Dietrich Bonhoeffer írt 1943 karácsonyán, a börtönben. Ajándéknak szánta a többi fogvatartottnak. Mikor nincsenek saját szavaim, mikor a saját sötétségem foglya vagyok, elég, ha csak ezt mondom el:

In mir ist es finster aber bei Dir ist Licht; 
Ich bin einsam, aber Du verlässt mich nicht; 
ich bin kleinmütig, aber bei Dir ist die Hilfe; 
ich bin unruhig, aber bei Dir ist der Friede; 
in mir ist Bitterkeit, aber bei Dir ist die Geduld; 
ich verstehe Deine Wege nicht, aber 
Du weißt den Weg für mich.

Bennem sötétség van, de nálad van a fény.
Magányos vagyok, de te nem hagysz el.
Bátortalan vagyok, de nálad ott a segítség.
Nyugtalan vagyok, de nálad béke van.
Bennem keserűség, de nálad türelem.
Útjaidat nem értem, de
Az én utamat Te ismered.

19.

Minden leendő anya és apa úgy várja gyermeke születését, hogy sejti ugyan, de nem tudja még, mennyire megváltozik minden. Egy egészen apró, tőlünk függő lény eléri azt, amit addig senkinek sem sikerült: megváltozunk, önként lemondunk a szabadságunkról, odaszánjuk minden időnket, az egész életünket, hogy védjük, etessük, vigasztaljuk, segítsük, szeressük.
Még egy kutya beszerzése is - senki se kérdezze, honnan tudom - mindent felforgat, ami addig jól-rosszul, de mégis csak működött egy háztartásban.

Adventkor ezeket az apró elindulásokat, a bátor, beláthatatlan következményekkel járó kicsi lépéseket is ünnepeljük. Az újrakezéseket. A lelkünk mélyén ott lévő vágyat a békülésre, az építésre, a világ jobbá tételére. A csodálatra, a változásra. 
Adventkor ezt a sóvárgást is ünnepeljük. Helyet készítünk neki. Vigyázunk rá, mint valami drága kincsre, mert az. Belőle - mint ősszel elültetett hagymából tavasszal a virág - gondolatok fakadnak, tervek, tettek, változás.
Tegnap egy barátnőmmel órákig ültünk egyetlen csésze tea mellett egy hangulatos kávézóban s a jövő évről beszélgettünk. Terveket szőttünk, álmokat s konkrét lépéseket, amiket bátorkodunk majd megtenni ahhoz, hogy valami tényleg változzon, haladjon.

A világ egy másféle Messiásra számított, akkor és most.
Az igazi Messiás meglehetős csalódást okozott.
A mód, ahogy született, ahova született, a körülmények, az élete s halála puszta emberi mértékkel mérve messze alulmúlta a mércét, amit vele szemben józan emberi ész állítana.
A mód, ahogy született, ahova született, a körülmények, az élete s halála felforgatta a törvényeket. Betartotta, majd messze felülmúlta a fogat-fogért, szemet-szemért igazságát. Új szövetséget, új szókincset, kegyelmet hirdetett.
A mód, ahogy érkezett mindörökre megszentelt minden apró, jelentéktelen tűnő kezdetet.

18.

Szeretem a adventi estéket, mikor fél hat körül a kollégáim mind hazamennek, s én még bent maradok dolgozni két-három órát. Bezárom az ajtót, halk zenét indítok el a telefonomon, főzök még egy teát. Máskor sajnálok időt pazarolni még ezekre az apró mozdulatokra is, inkább sietek, én is minél hamarabb haza akarok menni.
De most advent van.
Az egyszerű, szokásos, hétköznapi életet valami titkos öröm és várakozás hatja át.
Minden részletnek különös szépsége van.
Minden nap egy-egy új lépés, minden lépés egy-egy megérkezés.
Készülnek az ajándékok, s mindegyikben annyi gondolat és szív van..
A karácsonyi zoknik csomagolása közben kitalálok egy új márkanevet: Lieblingstochter.
Mert mindig kérdezik, melyikük az. Most végre megtudják. Akinek az ajándékán feketén-fehéren ott áll, ő az. Ő a legkedvesebb.

17.

16.

"Én vagyok Dávid gyökere és új hajtása, a fényes hajnalcsillag." (Jelenések könyve 22:16)

A teremtéstörténetben, mikor Isten nekifogott, hogy a kietlen pusztaságból valami szépet hozzon létre, minden egyes nap így fejeződik be: Így lett este, és lett reggel: első nap. Második nap. Harmadik nap.

Az én napjaim általában este fejeződnek be. Lett reggel, és lett este: megint eltelt egy nap. Visszatekintve néha nem találok benne különösebb értelmet. Esténként általában fáradt vagyok. Álmos. A fény eltűnik, besötétedik. Néha nem tudok kibékülni, bár már rég lement a Nap, valakivel, aki haragszik rám.

Ezért arra gondolok, érjenek az én napjaim is másnap reggel véget. Amikor már csak attól is más fényben látom a dolgokat, hogy kialudtam magam. Amikor, bár magát a napfelkeltét nem látom, de azt igen, ha a dombon levő templom ablakán megcsillan az első fénysugár. Amikor eltűnnek az árnyak. Amikor elhalványulnak a rémálmok. Amikor már nincs jelentősége, kinek volt igaza. Csak annak, hogy nem lehet a haragé, a bánaté, a halálé az utolsó szó. Mert a nap majd csak akkor ér véget, ha a fény újból feltűnik és legyőzte a sötétséget, a legrettegettebbet is, a legvégsőt is.

Van egy csillag az égen, minden este látom feltűnni a nappali ablakából a völgyben, a dombok fölött. Igazából nem is csillag, hanem bolygó. Két neve is van, bár egy és ugyanaz: Esti csillag és Hajnalcsillag. Ő az Esthajnalcsillag. Elsőként ragyog fel esténként, utoljára halványul el reggelenként. Emlékeztet rá, hogy a legátmenetibb időszakban sem vagyunk teljesen fény nélkül. S arra, ha még mindig sötét van, akkor még nincs vége a napnak. A legszebb része még hátravan.

15. (avagy a karácsonyi öröm titka)

14.

Ez évben nagy örömre találtam a kötésben.
Avval kezdődött, hogy befejeztem egy évek óta félkész pulóvert. Majd kötöttem még egyet. Majd következett egy világjáró pingvin s egy nagy háromszögű sál.
Aztán kitaláltam, zoknit kötök a gyerekeknek, mindegyiknek olyan színűt, amilyet majd remélhetőleg szeretni fog.
S amíg várok rájuk, hogy karácsonyra mind hazaérkezzenek, sima-fordított szemekké alakítottam a törődésemet. A ki nem mondott aggódásomat. A gondolataimat. A jókívánságaimat. Az imáimat.
A kötés számomra nem a tökéletes mintakivitelezésről szól. Inkább terápia. Kedvtelés. Egyszerű esti foglalatosság a lámpafény barátságos fénye mellett. Néha pedig az egyetlen módja annak, hogy szavak nélkül is kifejezzem valakinek, akit szeretek: törődöm veled. Nehogy megfázz. Míg nem láttuk egymást, gondoltam rád, vártam rád.

13. (avagy karácsony Caravaggioval)

A karácsonyi történetben mindenki jön-megy. A pásztorok, az angyalok, a bölcsek. Mondhatni, Krisztus Urunk is útközben született. Aztán menekülnie kellett, s gondolom, ezt sem hintóban, kényelmesen, hanem ahogy lehetett, titokban, árkon-bokron keresztül.

Van Caravaggionak egy festménye Pihenés az úton Egyiptomba (1594) címmel.
A művészettörténészek szerint Caravaggio festményeiben az a különleges, hogy miközben bibliai történeteket jelenít meg, összekapcsolja szakrálist a világival, a vallásos ábrázolásmódot avval, ami az embereknek a mindennapi életből ismerős.
A festmény középpontjában egy angyal áll. Fény vetül rá, kezében egy hegedű. József a csomagján ül, tartja a kottát. Kicsit mosolyognom kell - de jó! - még az angyaloknak is szükségük lehet kottára. Mária ölében tartja a kis Jézust, mindketten alszanak. Olyan ez a pillanat, mint egy ajándék. Kicsit megpihennek. Erőt gyűjtenek, bár még nincs vége az útnak, s nem tudják, mit hoz a holnap.

Legtöbbünknek nem kellett soha még igazán menekülnie.
Mégis úgy élünk, mintha legalábbis üldözne valaki.

S néha fellélegzünk. Mintha angyal szállt volna át a szobán, békére lelünk.

Valaki elneveti magát. Kapok egy meghívást, kávézni. Egy határidő későbbre halasztódik. Egy utcazenész karácsonyi dalt énekel. Találok egy képeslapot a postaládában. Vagy leülök nyugodtan olvasni, bár sehol sem tartok még az ünnepi nagytakarításban.

Ezen a héten szinte csak aludni járok haza. Sok a munka az irodában. És itthon is el kell látni közben Mamát, a kutyát. Kétórás ebédszüneteket kérek, cserébe késő esti bent maradok. A két órából egy óra csak az utazás: fél óra hazáig, ugyanannyi vissza. Fél órát muszáj kivinni a kutyát sétálni. A fennmaradó fél órában Mamának készítek ebédet. Tegnap szólt a főnököm, hogy nem gond, ha több időre van szükségem. Ne rohanjak. A munka megvár.
Így én is nyugodtan megebédeltem. Gyertyát is gyújtottam, hogy fényes legyen a pillanat. Pont úgy, mint egy Caravaggio festményen.

12.

Spotify playlist: martaprodan/advent

11.

Tegnap este én jöttem el utolsóként az irodából.
Letakarítottam az asztalomat, kikapcsoltam a nyomtatókat, leoltottam a villanyokat, bezártam az ajtót.
Csak a párkányon álló nagy, fényes papírcsillagot hagytam, világítsa be továbbra is az ablakból a kisvárosi éjszakát.
Útközben a parkolóig fejforgatva néztem az égen s a házak ablakában fénylő adventi csillagokat.
Szavak nélkül is utat mutattak, kifejezték, mire várok, kire várok. Hogyan várok.
Úgy, ahogy a karácsonyi fények a fagyos éjszakában.
Úgy, ahogy a fáradtan hazafelé tartó emberek az üres léptű utcákon.
Ahogy csak az tud várni, akinek hiányzik valaki. Kimondhatatlanul, mélyen s már olyan régóta, hogy maga a hiánya vált állandó jelenlétté.

10.

9.

A postaládában lapuló két, nekem szóló borítékot csak tegnap este fedeztem fel.
Felbontásuk, tartalmuk gyertyafényként világított be a mai hajnal csöndjébe, sötétjébe.
A egyik egy olvasótól érkezett, gyönyörű karácsonyfadísz mellé írt egyetlen mondatos üzenet: "Mi pedig valamennyien az Ő teljességéből kaptunk kegyelmet kegyelemre." (János evangéliuma 1:16)
A másik a szokásos karácsonyi köszöntés az afrikai keresztfiamtól, akinek évek óta biztosítom az iskoláztatását. Vannak országok, ahol a gyerekek csak akkor járhatnak iskolába, ha azt valahol valaki kifizeti. Ő - gondolom, tanári noszogatásra és kicsit túlzóan, nagyon kedvesen - azt írta: My future is bright because of your assistance. May God bless you. Amen. ( A támogatásodnak köszönhetően fényes jövő áll előttem. Isten áldjon. Ámen.) Minden évben odaírja a végére - az adventjeim fényponjaként - , hogy ámen. 
A két karácsonyi levél gyönyörűen kiegészíti egymást.
Csak azt adjuk, amit magunk is kaptunk. Pénzt, reményt, jövőt, szeretetet, bocsánatot, tudást, kedvességet, törődést, békét - ha megtartjuk, ha visszatartjuk, elakad a körforgás, kiszárad a forrás.
Ha továbbadjuk, újra kapjuk: valamennyien! kegyelmet kegyelemre! a teljességből! Ámen.

8.

Minden reggel öröm tölt el, ha arra gondolok, advent van.

Legyen bármilyen nehéz a nap, ami rám vár - advent van.
Legyek bár beteg s képtelen bármilyen egyszerű házimunkát is elvégezni - advent van.
Töltsön el bár aggodalom amiatt, hogyan fogom megoldani a jövő hetet, megosztani önmagam a munka s az itthoni teendők között - advent van.
Legyen bár a család hangulata éppen rosszkedvű, félreértésekkel terhelt - advent van.
A világ ugyan nem áll meg,  s a rossz hírek sem várják meg a karácsony utánt. A mindennapi teendők nem végzik el önmagukat, a határidők nem tolódnak át az új évre. Aki eddig nem bocsátott meg, most sem fog, s a titokban fájó szív továbbra is fájni fog.

Akkor is - advent van.

Öröme átjárja, fénye bearanyozza a szürke napokat. Mikor attól félek, végleg eltűnik, itt-ott mégis feltűnik. Jelt ad önmagáról. Nálam makacsabb. Úgy tűnik, megmarad. Tőlem meglehetősen független. Szinte tönkretehetetlen.

Mikor erős vagyok és boldog és minden sikerül, olyan ez az öröm, mint egy nagy tábortűz.
Mikor se erős, se boldog nem vagyok, olyan, mint egy alig pislákoló fény. Létezése megrendít. Ő maga a csoda.
Ha valaki megkérdezné, mi az, ami így karácsony előtt a legjobban lenyűgöz, a leginkább megérint, akkor elmondanék egy történetet - talán éppen ezt, amit éppen írok - az adventi öröm kicsi, kitartó, hajthatatlan fényéről.

7.

"Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni."
(János evangéliuma 15:5)

Ha arra gondolok, milyen szavakat használunk arra, amikor elfáradunk vagy elfogy minden erőnk, ezek jutnak eszembe: kimerültem, lemerültem, kiégtem. Mintha legalábbis gépek lennénk, elemmel működő, kiszámítható, programozható laptopok és telefonok. 
De csak egy egyszerű, hirtelen jött vírus is - ami most így váratlanul és bosszantóan tétlenségre, lassú gyógyulásra kényszerít - arra tanít, hogy nem vagyok gép. 
Nem működöm kiszámíthatóan, sőt, néha egyáltalán nem működöm. 
Törékeny a testem, a lelkem. 
Nem vagyok független.
Egy ág vagyok a fán, egy szőlővessző a szőlőtőn. 
S ez behatárolja - mekkora megkönnyebbülés! - azt, amit én magamtól elérhetek.
Ha lenne egy mondat, ami ellen lázadnék, amit sehogysem tudnék elfogadni, akkor az ez lenne: nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Mert úgy látom, az ember önmagában is sok mindent tud cselekedni, jó és szép dolgokat. Némely hinni nem tudó, nem akaró ember jelleme messze felülmúlja azét, aki önmagát - magamat is beleértve - mélyen hívőnek vallja.
Mikor nyár végén egy hétig Provence-ban voltunk, hosszasan néztem, haza akartam hozni a végtelen szőlőültetvények szépségét, nyugalmát. A szőlőtövek tartották a szőlővesszőket, rajtuk roskadásig ott a sok-sok érett gyümölcs. Közvetlenül szüret előtt volt.
Azóta talán egy kicsit jobban értem...nem is tudom mit...talán hogy miért vagyunk itt:
kapcsolatban lenni, 
a nagy egészben a helyünkre rátalálni, 
békére lelni,
gyümölcsöt teremni.

6.

Ha írtam volna adventi bakancslistát - nem írtam -, akkor az is rajta lenne, hogy: barátokat hívni vacsorára. Köszönetképpen, hogy vannak, hogy léteznek, hogy olyan széppé tették ezt az évet. S mivel tudom, milyen nehéz ebben az időszakban időt találni, mikor mindenki ráér, már november közepén elkezdtem a hivogatást, jöjjenek, gyújtsuk meg együtt a legelső gyertyát az adventi koszorún.
Menüt terveztem, bevásárlólistát írtam, főztem - töklevest! -, sütöttem - rakott krumplit, citromos piskótát, mézeskalácsot! Majd megterítettem, gyertyát gyújtottam.
Vendéglátóként nagyon elfáradnék, ha én kellene legyek a társalgás középpontja is. De nem kell. Mikor valamiben nagyon elfáradok, tudom, valami olyasmivel foglalkozom, ami tulajdonképpen nem (csak) az én dolgom.

Aki hídat, utat, barátságot, kapcsolatot, közösséget épít, soha nem egyedül épít.
Elég csak elkezdeni. Elég csak folytatni, amit más elkezd. Csak lehetőséget teremteni.
Vagy egészen konkrétan asztalt teríteni, s ha a vendégek megérkeznek, nyugodtan leülni, élvezni a szép adventi estét.

5.

4.

Mikor novemberben - különböző okok miatt - telefont cseréltem valamelyik kisasszonnyal, egyetlen meggondolatlan mozdulattal, mert nem jutott eszembe lementeni őket, elveszítettem az összes telefonszámot s az összes whatsapp üzenetet is. Még a saját telefonszámom sem jutott eszembe. S ez kicsit olyan érzés volt, mintha egyedül maradtam volna hirtelen széles e világon, emlékek, kapcsolatok nélkül, az önmagamhoz valót is beleértve. Az évek alatt lefolytatott sok értékes üzenetváltás mind-mind eltűnt.
Ebben a mű-elhagyatottságban, amit - nem csak a telefoncsere miatt - akkor nagyon is valóságosnak éreztem, nem tehettem mást, mint várni, akad-e valaki, akinek eszébe jutok, aki ír, megszólít, hogy így újraindulhasson a kapcsolat.

Nincs annál kiszolgáltatottabb helyzet - s nem csak telefonkönyv törlődése esetén -, mint tudni: ha csak valami csoda nem történik, ha csak a másik félnek eszébe nem jutok, ha csak nem tesz egy lépést felém, akkor én nem tehetek semmit. Mert nincs erőm, mert feladtam, mert nem tudok, mert kimerítettem már minden szóba jöhető lehetőséget.

Advent van.
Valaki valahol majd megtöri a csendet. Utat épít, vagy hídat. Eljön. Találkozásra vágyik, velem.
Az adventi várakozás soha nem reménytelen.
Olyan szép, olyan bizalommal teljes, mint alkonyodó szürkeségben, egyedül, egy fénytelen szobában ülve biztosan tudni, majd hallani, ahogy egyszer csak felhangzik telefonomon az üzenet érkezését jelző halk csengőhang.

3.

2.

Szeretek kézzel készített ajándékot adni másoknak karácsonyra. Sokszor már ősszel listát írok arról, ki mit kap. A megajándékozottak köre akkor még általában irreálisan széles. November vége, december eleje környékén aztán észhez térek és leegyszerűsítem a dolgokat, szűkítem a kört. Marad csak a család, csak a legközelebbi barátok. Vagy csak a család. Na jó, csak a gyerekek. Marad csak a körülöttem levő dísztelen, fagyos, tiszta táj. S néhány, még az ősz folyamán hazahozott falevél, mint adventi mesekönyvbe préselt, később barna csomagolópapírra nyomdázandó mintaanyag.
Igyekszem nem egyik végletből a másikba esni. Nem a mindent akarni s nem a semmibe zuhanni, hanem a kettő között valahol - megőrizve az advent lényegét és szépségét - megtenni azt, amit lehet.

1.

"Íme, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek" - ami azt jelenti: Velünk az Isten. (Máté evangéliuma 1:23)

Idén is elindult.
Érkezése itt van, belátható időn belül.
Elkezdtük már számolni, hányat kell még aludni, nyitogatjuk a kis ajtókat, mögöttük falatnyi csokoládé vagy néhány, adventi hajnalok csendjében született reményteljes, várakozó szó.
Nem mintha nem tudnánk: mindig is itt volt, itt van, mindig is itt lesz velünk. 
Számolja visszafelé a napokat, mire mi is - végre valahára! - megérkezünk. 
 

Advent.

Egy hét múlva kezdődik.
S már tizedik éve, hogy írni fogom őket, az adventi bejegyzéseket. Minden bizonnyal most is úgy, mint mindig. Az utolsó pillanatig bizonytalankodva, merjek-e újból nekivágni, miközben pontosan tudom, megpróbálom. Olvasói létszám növelésének célja nélkül. Nélkülözve minden profizmust. Nem megtervezve előre különösképpen semmit, úgy véve minden napot, ahogy jön, elfogadva amit hoz. Folyton ismételve önmagam, hűségesen ahhoz az egyetlen üzenethez, amit átadni nekem adatott, s amit megfogalmazni mégsem tudok, csak körülírni, pont az ilyen adventi bejegyzések által is, többek között.
Körülbelül másfél hete leesett itt a hegyen az első hó. Két nap alatt el is olvadt, de arra mindenképpen elég volt, hogy gyorsan télire cseréljük az autókon a nyári gumikat, arra is, hogy egy kis ízelítőt kapjunk az itteni telek lélegzetelállító szépségéből. S hogy szívdobogva elkészítsem életem első vlogját. (Majd ellenálljak a késztetésnek, hogy újból és újból felvegyem, addig, míg tökéletes nem lesz a szöveg, a mondanivaló, a frizura, a minden.)
Szóval advent. Hóval vagy hó nélkül, kedvvel vagy kedvetlenül, vidáman vagy szomorúan, várva vagy váratlanul, de néhány nap múlva itt lesz. Hosszú, kanyargós útként terül majd elénk, s mint minden évben, idén is elindulunk rajta.

Abschiednehmhimmel.

Így neveztem el a novemberi eget. Magyarul minek fordítsam? Búcsúzó-égnek? Ezt az egy kifejezést talán valóban szebben lehet megfogalmazni németül.
Ma nem emlékszem, hogy láttam volna. Nem tudom, milyen volt. Felhők helyett határidők lebegtek a fejem felett, s irodai neonlámpák a lassan kiüresedő épületben.
Gondolom, ugyanolyan lehetett, mint az összes többi novemberi napon.
Szürke. Könnyekkel küzdő. Az aranyló október s a fényes, várakozó advent között meghúzódva, észrevétlenül, semmilyenül. Mint amilyen én vagyok, néha.
Egy teljes hónapig emlékeztet idejére a búcsúzásnak. S az örökkévalóságra. S hogy újra találkozunk. Rozsdaszínű, kopott reggelek, az utcák fölé már felaggatott, de még fénytelenségben meghagyott karácsonyi fűzérek tanítanak, hogy ne siettessem azt, amihez idő kell, ha majd helyette valami újat szeretnék elkezdeni.
A novemberi ég alatt valahogy sírni is könnyebb, egyedül, hangtalanul, a kanyargós, sötét autóúton hazafelé. Mindenféle nyomós ok nélkül is. Csak úgy. Mert ember vagyok, s mert nehéz néha elviselni a saját szívemben felsejlő, jóvátehetetlen töredezettséget, szépséget.
Abschiednehmhimmel. Úgy szeretem. Megszerettem.
Valahogy kötődik hozzá majdnem minden évben egy-egy rövid utazás is, s egy séta valamelyik szép tó partján, ahol aztán sokáig kell keresni azt az egy kávézót, amelyik nyitva tart azután is, hogy hazautaztak a turisták.
Kávét rendelünk, sokáig beszélgetünk.
Addig, míg lassan ránk nem sötétedik, s a kietlen sétány utcalámpái tükröződni nem kezdenek a tó vizében a csillagtalan égbolt alatt.

Annyi

ötletem lenne, mit árulhatnék a boltomban. Apró hímzéseket, kitűzőket, képeslapokat, magazinokat, kötött és régi, megjavított, újraöltöztetett játékokat. Kedves kis bolt lenne - bár valószínűleg teljesen veszteséges -, ha időm lenne rá, vagy sokkal jobban megszervezném ezeket a folyton széthulló napokat. Nem tartja őket össze, gyanítom, semmi más, csak a kegyelem. S talán még a nappaliban, a kanapé egyik sarkában a maradék fonalak összessége, ez a színes zug, ötleteim lakhelye, boldogságom színtere.

Indián neve: Repkedő Bársonyfül.

Boldog esőt, boldog erdőt!
Boldog sáros cipőt!
Boldog mosást, boldog feltörlést!
Boldog elázott ruha összeszedést!
Boldog kutyatápos polc előtt való szemlélődést!
Boldog tappancsnyomokat!
Boldog idegenekkel való találkozást, akik már messziről megmosolyognak!
Boldog virágcserépborogatást, vécépapírgurigázást, kötőtűkihuzigálást!
Boldog lassúbb, gyorsabb, koszosabb, bolondosabb, hangosabb napokat!
Szeretettel: Sven.

Az évnek

ebben az időszakában még annál is jobban vágyik mindenki a fényre, még annál is jobban keresi, mint máskor.
Reggel az első dolgom, még a kávéautomata bekapcsolása előtt is, még a kis szív felrajzolása előtt is, hogy meggyújtom az asztalon levő mécsest.
Az evangélium üzenete is - ha egyetlen mondatban kellene kifejezni - a fényhez kapcsolódik: "...az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség." (János első levele 1:5)
Azért beszélek folyton erről, mert evvel küszködöm a legtöbbet.
Félek a sötétségtől. Félek a híradók beszámolóitól, a szívek keménységétől, a veszteségek fájdalmától, félek az öregedéstől s az emberi elme leépülésétől. Félek, mert a saját házam falai közt történik, s nem megoldás, ha nem nézek oda, nem törődök vele vagy nem veszem fel a terhét. Félek a saját sötétségemtől, a tudtom és szándékom nélküli vakságtól, hogy tévesen azt képzelhetem, csak nekem van igazam. Félek a haláltól. Az elmulasztott, vissza nem hozható lehetőségektől. A bezárt ajtóktól. Az értelmetlen napoktól.

Ezért minden még álmosan, borzasan meggyújtott mécses - csak úgy, a miheztartás végett - hadüzenet, a sötétség ellen. A félelem ellen.

A tennivalók mennyiségében, melyeket így is, úgy is el kell végeznie valakinek valahogy - és nagyon sokat, ez az igazság, csak azért, mert muszáj - arra törekszem, legyen néha legalább egy-kettő, aminek fénye van. Ami nem kötelező. Amit csak úgy kedvességből teszek, hogy örömszerzés céljából. Például nagy betűkkel legépelni és kinyomtatni egy régesrégi, giccses, ámde szép emlékeket visszahozó verset. Vagy ünnepien megteríteni, sok ragyogó, fehér gyertyával, még akkor is, ha mind kevesebben üljük körbe az asztalt.
Két napja, hogy így reggelenként már fagy. Közeledik a tél. A hidegen is átragyogó napfény vonja elképesztő szépségbe a megszokott, kedves tájat.
Boldog novembert! (Az egyik kedvenc hónapom.)

Sven.

Hát itt van. Hazahoztuk.
Úgy hívják, hogy Sven.
Tegnapelőtt találtam meg véletlenül a szekrény alján azt a nyakörvet, amit még nyolc évvel ezelőtt vett volt valamelyik kisasszony. A kutya itt errefelé, nálunk egy réges-régi, már beteljesedni nem is remélt, gyermekkori álom.
De most itt van. Végre.
Repkedő fülekkel, kissé csámpás, rohanó léptekkel érkezett a házba s az életünkbe.
Az az igazság, hogy nagyon aranyos.
És az is, hogy többnyire megrökönyödve figyelem, milyen furcsa. Macskákhoz vagyok szokva.
Első dolga az volt, hogy kiszórta a földet a padlón tartott növényeim cserepéből, aztán kihúzgált néhány könyvet azok közül, amelyeket így éppen egyszerre olvasok, ezért kéznél tartok a kisasztalon, aztán szájába vette az aktuális kötnivalóm gombolyagát és végighúzta a szobán. Megugatta Micit, aki elmenekült, ami lelkiismeretfurdalást, sírógörcsöt eredményezett az újdonsült gazdinál, s én hirtelen azt sem tudtam, őt vigasztaljam, vagy a macska után fussak.
(Ja, még nem szobatiszta.)
Így ért véget, kissé megszeppenve, az első kutyás nap.
Ha címet kellene neki adni, lehetne akár azt is, hogy: nem volt elég bajunk, hát csináltunk magunknak.
Csak viccelek.
Legyen inkább az: Isten hozott hozzánk, kicsi Sven. A rendetlenséggel együtt, amit okozol, a könnyekkel, a nevelésedre irányuló fáradozással, a felelősséggel együtt. S a nevetéssel, vidám történetekkel, sok-sok sétával, valóra vált álommal, életre szóló barátsággal is...Érkezésed magával hoz valamit, amit egy-egy könyv, hobbi, számítógépes játék soha nem tudna megadni: az élet kiszámíthatatlanságát és ajándékát.