Pótcselekvéssel

töltöm a drága időmet, ami véges, meg minden, tudom én, de akkor is...Pótcselekvés az, amikor tudod, mit kellene tenned, de totál mást csinálsz, mert ahhoz, amit kellene, nagyon nincs kedved. Ne is beszéljünk róla, ez a nap már a pótcselekvések napja lesz, és majd holnaptól minden más lesz.
Például ma miközben autózgattam egy kicsit a városban, eszembe jutott, hogy vajon hova tettem el már megint a slusszkulcsot...Na, de aztán hamar eszembe jutott. :)
Meg elővettem az ágy alól a gitárt, mert meg fogok ám tanulni gitározni, csak nem tudom, honnan kezdjem.

Egyébként

meg fogalmam nincs, hogy tudják feldolgozni azok a gyerekek, akiknek valamelyik szülőjük kilép a házasságból, hogy apa vagy anya nem jön vissza többé. Mert nálunk ugye messze nem ez a helyzet, mégis nehéz, például állandóan arról beszélnek, mennyire hiányzik Apa, vajon odaért-e már, és van-e ki adjon neki reggelit. És jópárszor már átbeszéltük, milyen nehéz volt, mikor integettünk neki az állomáson, és próbáltuk lenyelni a könnyeinket. Pedig ő nem olyan apa, aki agyonkényezteti a lányait, mikor itthon van, mindig van valami visítozás, és rohangálás, azt mondja, muszáj betöltenie a fiúszerepet a családban, ha már nincs a lányoknak kisöccsük, aki bosszantsa őket. Nálunk nem nagyon szokott lenni klasszikus értelemben vett családi idill, meg ilyenek. Na, csak mondom, és ha olvasod ezt, Apa, hát tudd meg, hogy HIÁNYZOL, és igen, felkapcsoltam a hosszú fázist az este hazafelé jövet, és köd is volt, de párátlanítani nem kellett.:)

Nem azért mondom, de

éjjel inkább aludni kéne olvasás helyett, akkor most nem lennék ilyen álmos. Időnként sajnálom alvásra pazarolni az időt. A gyerekek még mindig szünidőznek, ilyenkor reggeli mese is jár, meg gyertyafényes reggeli, meg ilyenek. És kimentünk kicsit rohangászni, és tökjó volt, mert fújt a szél, és megpróbáltuk elkapni a faleveleket ahogy szállingóztak lefele a fákról.
Közben nézegetek egy valami svájci útikönyvfélét, és ilyeneket találtam benne: A 19. sz. elején az Ernen nevű kis falu lakosai megtagadták az akasztófájuk használatát egy a szomszéd faluból származó gyilkos kivégzéséhez. "Bocsánat", mondták, "a mi akasztófánkat magunknak és gyermekeinknek tartjuk." Elnézést azoktól, akik nem vevők az ilyen...akasztófahumorra...:)
A svájciak keményen dolgozó emberek. Magyarországon a munkára, mint valami kellemetlenségre tekintenek, amit két csésze kávé vagy tea között várnak el az embertől. A svájciak azonban a munkát komolyan veszik: korán kezdik, későn hagyják abb, s ráadásul még büszkék is erre.
A semlegességről: Ha egy ország harcolni akar, nem kell, hogy nagyon erős legyen, elég, ha erős szövetségesei vannak. De ha valaki úgy dönt, hogy ezen az egészen kívül akar maradni és nem akar harcolni, valóban erősnek kell lennie.
Meg ír a jódlizásról :), ami állítólag a switzerdűtch-el egyetemben valami speciális helyi torokbetegség miatt alakult ki. :) Állítólag a régimódi tehenek még vevők voltak a jódlizásra, mert ha meghallották a jódlizó pásztort, elindultak a hang irányába, de a mai modern tehenek már inkább elszaladnak, ezért is van az, hogy ez a művészeti ág mostanában eléggé hanyatlik, meg minden.

Nagyon-nagyon le vagyok

maradva olvasás terén. Például én még nem olvastam a Harry Pottert. És a filmet sem láttam. De már annyit hallottam róla, hogy most már nem tudom eldönteni, hogy csakazértse olvassam el, vagy csakazértis. A keresztény kritikusok, vagykik, kígyót-békát rámondtak, egyszer egy egész előadást hallhattam erről. Kicsit untam, mert ugye nem olvastam, úgy meg nehéz véleményezni a dolgokat. Meg arra gondoltam, hogy a Narnia Krónikáit én például szeretem, és hogy abban is vannak azért mindenféle szimbolikus dolgok, meg ilyenek. Nade, most olvasom a hvg.hu-n, hogy J.K.Rowling azt mondja, hogy Harry Potter-történeteit tulajdonképpen keresztény hite ihlette. Hogy tulajdonképpen a történeten "vörös fonalként vonul át a keresztény tanítás átcsomagolt üzenete, miszerint a szeretet képes megmenteni a haláltól, illetve a szeretet nevében hozott önfeláldozó tett védelmet nyújt a gonosz ellen." Na, nem tudom, csak el kéne olvasnom, mielőtt itt valami blogot írok róla. Mindenesetre tetszik nekem, hogy azt mondja ez a Joanne, aki nem tudom pontosan melyik egyház tagja, ami még ugye semmit sem jelent, hogy : "Graham Greene-hez hasonlóan néha én is csak abban hiszek, hiszem, hogy nemsokára visszatér a hitem".

Két megállapításra

jutottam ma este:
1. A fiúk sohase sírnak.
2. A fiúk, miután elveszik feleségül azt, akit, - egy idő után kicsit olyan, hogyismondjam, elkezdik...na, inkább elmondom, hogy miket hallottam én ma este, mikor elvittük Győrbe a vonathoz T.-t. Arrafele ő vezetett. És elkezdte nekem magyarázni, hogy itt van a rövid fázis, ha ezt megnyomod, az a hosszú fázis, itt van a párátlanító gomb stb... Jólvanna, tényleg nem olyan régóta van jogsim, de akkor is.:) Én valami olyasmit szerettem volna hallani, hogy nem tud nélkülem élni, és hogy hiányozni fogok, vagy valami ilyesmit...:) Ilyenkor mondom is neki, hogy ne beszéljen már velem úgy, mint atya gyámoltalan leánygyermekével. (Ezt olvastam valahol:)) Na, csak úgy mondom, mert visszautalva az előbbi bejegyzésemre, nem akarok én állandóan bizonyosságra törekedni, nem sok köszönet van a kicsikart vallomásokban. És mikor ironizálok meg ilyesmit, azt általában szeretetből teszem.

Sok a dolgom,

meg minden, de azért míg iszok egy kávét, vagy ilyesmit, illetve egyértelműen kávét iszok, csak megszoktam ezeket a töltelékszavakat, hogy ilyesmi, meg ilyenek, az ember csak úgy felszedi ezeket vagy kitalálja, aztán használja, ha kell-ha nem...na, addig pötyögök valamit, már csak úgy megszokásból is. Persze semmi egetrengetőt, csak érdekes dolog, ahogy egyes emberek között kialakul a kommunikáció, és milyen szinten. Mert vmilyen szinten mindenkivel lehet beszélgetni, ha másról nem, akkor az időjárásról, de van, akivel már első perctől fogva értjük egymást, vagy félreértjük, de még azt is értjük, hogy ez most félreértés, vagymi. És hogy itt nincsenek korlátok, gondolok életkorra, iskolázottságra, bőrszínre, amiméglehet, ilyesmire. Én sokszor azzal rontok el dolgokat, hogy tudni akarom, hogy a másiknak is annyit jelentek-e, mint ő nekem, és ez nagy butaság, mert az ilyesmi olyan finom dolog, hogy csak elijesztjük, ha mindenáron meg akarjuk fogalmazni. Meg aztán, ésmihogyha nem?!... igen ritka a teljesen szimmetrikus kapcsolat. Pilinszky ezt jobban megfogalmazta: "Aki teljes bizonyosságra törekszik, az olyan, mint a féltékeny szerető. Üresség marad kezében és szívében. A dolgok nem tűrik, hogy kifosszák őket." Ja, hát ahogy Kriszti írta: Vigyázz a madárra, ha a válladra ül... Vagy valami ilyesmi.:)

Ha egyszer

azt csinálhatnám, amit nagyon szeretnék, akkor utcazenész lennék. Mondjuk ehhez az is kellene, hogy tudjak valamilyen hangszeren játszani és plusz még ne legyek ilyen szégyenlős, amilyen vagyok. Egyszer Drezdában láttunk valami orosz utcazenészeket, na őket egy napig is elhallgattam volna. És én a tücsök és a hangyából is a tücsökkel tartok, merthogy ő is dolgozott, és igazságtalan dolog volt éhenhalni hagyni. Én mindig adok az utcazenészeknek valami kis aprót, de van olyan családtagom, aki még a cédéjüket is megveszi. Ilyen bolond jó szívünk van nekünk, de hát ilyen is kell legyen valaki. Ilyen valami tücsökpártiféle...S közben meg eszembe jutott, hogy összvissz egy szál gyufám maradt, és azt jól be kell osszam ma estére és holnap reggelre, hogy elég legyen. Pedig ma pont azért mentem a boltba, hogy gyufát vegyek.

"Isten veled, bús hétfő!"

...ami persze nem is bús, de alig van négy vagy öt óra, vagy három, már nem is tudom, és máris sötétedik, szóval mindjárt vége ennek a hétfőnek is, ami amúgy a kedvenc napom. A többi hat mellett. Gyerkőcök szünidőznek, és már olyanokat csináltak, hogy alpinistásat játszottak az emeletes ágyon, valami kötelekkel húzgálták egymást le és fel, meg a szőnyegen húzták egymást végig a lakáson, míg én a porszívóval próbáltam a szemetet összeszedni körülöttük. Meg félóránként éhesek, és se vége-se hossza a szendvicskészítésnek, meg ilyeneknek. Aztán jól elmentünk könyvtárba, hazahoztunk vagy húsz könyvet, és közben már várom azt az időt, amikor maguknak felolvassák a meséket. És fejenként vagy húsz levelet írtak a Mikulásnak, mert már nagyon várják, és biztosan fog járni majd nálunk, bár nem hiszem, hogy nekem is hoz valamit az idén, pedig én vagyok az egyetlen felnőtt, aki még hisz benne, igazán.

A SZÓ

Ez most egy olyan vers, hogy úgyis csak az olvassa el, aki szereti a verseket, és nem tudnám megmondani, miről is szól pontosan, de a verseket nem is kell magyarázni, meg minden, és szerintem nagyon szép...

Valakiben vagy valahol,
Verőfényben vagy tán virágban,
Lehet hogy könnyekben vagy könnyben -
Alszik a szó.
A nagy kérdés, a nagy könyörgés -
A kincset keltő koldusnóta,
A teljesedést termő éhség -
És csak nekem szól.
Énbennem mélyen meglapulva
Bezárva búgó gyöngyburokba,
Lelkem fenekének fövényén
Alszik a szó.
Hangzása halk hullámharang,
Sohsem hallottan, mindig mondott,
Érthetetlenül egyszerü,
Egy egyetlen "várlak-"ra válasz.
(Lesznai Anna)

Olvasom a

FigyelőNet-en, hogy azt mondta valami egyházi docens, vagy ilyesmi, hogy manapság nehezebb vallásosnak lenni, mint a kommunizmusban. Merthogy akkor, "a relatív hátrányos megkülönböztetés korában erkölcsi tartás járt a vallásossággal, a mai plurális világban erre már semmi szükség nincs"... Aztán írnak még arról, hogy hány százaléka a népességnek járt akkor és most templomba, amúgy ez nem sokat változott (13-15%). A változás abban van, hogy most nőtt az értelmiségiek aránya állítólag.
Na, ez érdekes téma, legalábbis nekem, mert én a kommunizmusban is keresztény voltam, és most, ebben a szép új világban is az vagyok. Még emlékszem, hogy görcsbe rándult a gyomrom iskolás koromban, ha erről kérdeztek, mert tudtam, hogy ez valami tilos dolog, de azért jó érzés is volt kitartani valami olyan mellett, amit tiltanak. Most nem tilt senki semmit, legfeljebb bolondnak néznek az okosak, de ez engem nem zavar. Csak az zavar egy kicsit, hogy kavarják a dolgokat, mert attól, hogy valaki templomba jár, még nem kerül automatikusan a mennyországba, mint ahogy autó sem lesz senkiből csak azért, mert egy garázsban álldogál.

Nem nagyon szeretek

be és kicsomagolni, pakolni, ilyesmi, sőt mondhatnám, hogy ki nem állhatok, pedig most pont ezt csinálom. T. holnapután este indul, de már írjuk a listákat, mosok, vasalok, gombot erősítek az ingjein, ilyenek. És elterveztem, hogy mint a mesében, sütök neki jó kis túrós pogácsát, az sokáig eláll, mert hajlamos elfeledkezni, hogy kajára is szüksége van, és hát legyen mit egyen, míg bele nem jön az új helyzetbe. Na, megvolt ő 24 évig nélkülem is, meglesz most is ejsze két hónapig.
Amúgy ma reggel valami elképesztő karácsonyi hangulatban ébredtem, pedig nem sok okom van rá, ha csak nem a +1 óra alvás, ami nagyon is nyomós ok. Be is tettem valami jó kis karácsonyi zenét a reggeli készülődés közben. Aztán voltunk gyüliben, hazajöttünk, ebédet főztem, mosogattam, T. elhatározta, hogy elmegy Várpalotára modemet és más kütyüket venni, én pedig elhatároztam, hogy vele megyek. Aztán azt, hogy mégsem, mert szerintem kicsit felemelte a hangját, mikor mondott nekem valamit (én sértődékeny lenni kicsit...). Aztán azt, hogy mégis ( hamar megbékülök ). Aztán, hogy mégsem (mert aki vigyázhatott volna a gyerekekre, megfájdult a feje.) Na, nem vagyok valami könnyű eset egyáltalán... Most például jó lenne egy váll, amin nem sírni, csak úgy pihengetni szeretnék, de csak az enyém áll rendelkezésre pillanatnyilag, és azt meg elég kényelmetlenül érem el. :)

Mióta egy héten belül

kétszer kellett újratelepíteni mindent a számítógépen, és a legtöbb fényképünk odalett, meg minden, azóta nem tudok rendesen képet feltölteni, sőt sehogyse tudok, és ha tudnék, akkor se lehetne 90 fokkal elforgatni azt a képet, amit most készítettem, és a földdel párhuzamosan kellene tartsátok a fejeteket, hogy jól lássátok. Értitek, nem? Merthogy ma rögtönzött anyák-napja van minálunk, és annyi de annyi szép kis rajzocskát meg levélkét kaptam a lánykáimtól, sőt sok-sok puszit és ölelést, sőt még kézcsókot is, mint a régi nagyságos asszonyok. Bizony, nem mondok én már semmit a mai fiatalokra. És én mindent jól kiragasztottam a falra, és jól megörökítettem, mert csak. És olyanokat írtak a levelekbe, hogy kedves anya, meg ilyeneket. Na, csak úgy mondom, mert hogy senkise gondolja, hogy én szomorú vagyok, mert nemis, mert akit ennyire szeretnek, az csak ne írogasson valami orrlógató blogot, mert az nagyon igazságtalan dolog lenne.

Volt nekünk egy

szomszédunk, már egy éve elköltözött családostul. Nem voltunk mi hűdejóban, szóval nem jártunk át egymáshoz tojást meg ezt-azt kölcsönkérni, de azért például hozzánk jött át Illető, ha nem ment a kábeltévéjük, hogy megnézze, nálunk se megy-e, és tényleg nálunk se ment, mert nekünk nincs is kábeltévénk, csak egy egyszerű hétköznapi tévénk, amit sose nézünk nagyjából. Na, és látom, hogy egy ideje a kislányuk az Anna szolfézscsoportjába jár, és általában Illetőné szokta hozni-vinni. És én mindig köszöntem neki, de ő sose nekem, de azért én csak köszöngettem, mert nekem jó az arcmemóriám és illemtudó vagyok. Ma is köszöntem, ma se köszönt vissza, de úgy kb. öt perc múlva azt mondja, hogy húúú, csak most látom, hogy te vagy az. Most nem tudom, ennyire megváltoztam, vagymi, de az a gyanúm, hogy csak most vette észre a belső kisugárzásomat, amit most, hogy a hajamat is levágattam,- igaz, nem drasztikusan, és eddig még senki se vette észre - előtérbe helyeztem, mert ez az igazán fontos az életben...

Egyébként

szerintem mindenkinek van valami nyűgje, amivel vacakolhat, csak nem mindenkin látszik. De az is lehetséges, hogy másnak nincs is. Vagy nem vacakol vele ennyit. Na, sokminden lehet. Meg sokminden nem. Amúgy levágattam a hajam. És nem találom a Phil Collins dvd-met. Mondjuk, amúgy sincs kedvem őt hallgatni. Meg időm se, mert mindjárt sietünk szolfézsre, és már elegem van ezekből a szombati munkanapokból, mert ma is azt hittem, hogy péntek van, pedig nemis, mert szombat, és hétfői órarend szerint kellett bepakolni a gyerekeknek. Na, nem leszek oda, ha ide nem kapok kommentet, mert ezekhez aztán tényleg nincs mit hozzászólni. Csak úgy megszokásból írtam ám.

Találtam

ezt a jó kis verset, és mindazoknak ajánlom, akik időnként elfelejtenek fontos vagy kevésbé fontos dolgokat. Én örülök neki, hogy van ilyen, mert különben szomorúbb lenne az életem, és nem is lenne miről blogot írjak, és nem kommentelne nekem senkise.

ESZEDBE JUT, HOGY ESZEDBE NE JUSSON

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.
(Varró Dániel)

A napokban

történik a királyság-átadás minálunk, ami azt jelenti, hogy T. állandóan azt mondja-mondogatja, mit kell nekem nem-elfelejteni és elintézni, mikor ő nem lesz itthon. Bizony, tudok már tankolni, és autót mosni a benzinkútnál, még az alját is meg tudom mosni. Autószerelőt nem tudok perpillanat egyet sem, de megegyeztünk, ha szükség lesz rá (ne legyen) akkor megkérem a földszinten lakó Lacit, hogy segítsen (ő még nem tudja :)) keresni egyet. És tudom, hogy milyen gyógyszereket kell adni, ha beteg valaki. És azt a tökhosszú kódot is gondosan felírtam, amivel minden hónap negyedikén az aktuális gázóraállást be kell küldeni sms-ben nemtudomhova, merthogy az alapján küldik majd a számlát. Ma megkérdezte, hogy tudom-e hova tettem a kódot, mire én "persze", de azóta sem találom, és újra felírtam a határidőnaplómba, amit biztos helyre eltettem, hogy meglegyen. Azt is tudom, hogy a fürdőszobaablakot hogy kell becsukni, hogy ne párásodjon be reggelre minden. De azon mondjuk egyáltalán nem csodálkoznék, ha minden összeomlana, ha ő elmegy. Majd meglátjuk. Azt mondtam már, hogy ma reggel visszafele jöttem ki egy egyirányú utcából? Úgy dudált rám mindenki. Pedig nem is az én hibám volt...

Á, mégsem leszek

Ákos-rajongó. Van már így is épp elég mániám: bögre-, mostanában pogácsasütési-, blog-, munkakedvutánvaló valamint félpárzoknikutánvalókutatási-, s még ki tudja, mi minden. De azért nem mondom, vannak neki jó kis szövegei, mint ez is:
Én már megtanultam rég
Van, aki csak távolabbról szép.
Hát én még nem tanultam meg. A távolság, a titokzatosság nemlétező tulajdonságokkal ruházhatja fel a másikat, s még el is hiszem, hogy így van. Én elég hiszékeny vagyok. Egyszer T. elhitette velem, hogy a Velencei tóban vannak krokodilok. Már mér' ne lennének, nem? Aztán utána tényleg hallottam a híradóban, hogy valaki elengedte valami tóban a megunt krokodilját. Mondtam is neki, hogy ugye-ugye.
Ez a blog is csalóka lehet. Fogalmam nincs, milyen képet alkottok rólam ez alapján, de azt vegyétek figyelembe, hogy a távolság megszépíthet dolgokat, vagy nemistudom. Ha túl jó véleménnyel vagytok rólam, akkor annak fele sem igaz. A családom mesélhetne erről egyet s mást. Na, csak mondom, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, meg ilyenek.
Ja és ez is Ákos-szöveg, ugyanabból a dalból:
Szeretőd és társad más nem is lehet
Csak az, aki ismer és mégis szeretne hozzád érni.

Nekem

sose tetszett Ákos zenéje. Most se nagyon, de nagy a veszélye, hogy mégis fog. Tegnap az autóban hallottam az Adj hitet c. számát.
Próbáltam hős lenni és szent
nekem egyik sem ment
Magamon veled nevetnék.

Játékos vagy, mint egy nagy gyerek
legdurvább fegyvered
a békülésre képesség.

Adj hitet és elhiszem neked
hogy élni szebben is lehet
Sok okos megvet és nevet
de te észre se vedd, csak adj hitet!
Hát nem mondom, nekem is szükségem lenne még egy kicsire mostanság. Különben még úgy járok, mint a halacska a pici akváriumban, aki azt hiszi, csak annyi a világ és azon kívül nincs semmi és senki, és nem is sejti, hogy odakint vár rá az óceán.
Amúgy tegnap voltam bankban, és sehogyse tudtam rendesen megadni a telefonszámom, összevissza kavartam a számjegyeket, ez már olyan ciki, nem? Kb. 6 éve ugyanaz a telefonszámom. Igaz, magamat nem szoktam felhívni. Más se nagyon, nemrég napokig be sem kapcsoltam a telefonom, egyszerűen elfelejtettem, és mikor mégis, hát láttam, hogy nem maradtam le semmiről, mert nem is hívott senki. Na, hát jó tudni, hogy a világ akkor is forog tovább, ha én éppen nem vagyok elérhető. Nem tehetek róla, hogy ez a pószt is borongós lett, az időjárás a hibás.

És igazán

már csak azért írok, mert eszembe jutott, hogy elmúlt okt. 23.-a, és én még mindig nem tudom, volt-e vagy sem tüntetés, vagy ilyesmi tegnap. Mert tegnapelőtt volt valami, azt tudom. És én sem vagyok elragadtatva a kormányunktól, de az biztos, hogy nem lépnék be a Magyar Gárdába (olyan ijesztőek, meg komorak,meg nem is tudom, mit akarnak tulajdonképpen, de az biztos, hogy tiltakoznak valami ellen), meg tüntetni sem mennék el. És az az igazság, hogyha az ellenzék lenne kormányon, hát tőlük sem lennék elragadtatva. Normális dolog ez, hogy én nem tartok senkivel, és nem vagyok senki ellen, és nem akarok csatlakozni senkihez?! Az embernek mégiscsak legyen határozott véleménye, nem? Már csak azért is, mert olyan jó úgy kezdeni egy mondatot, hogy szvsz... De az biztos, hogy ha lenne véleményem, akkor meg azt nem tudnám, hogyan juttassam azt kifejezésre úgy, hogy azt az aktuális kormány, vagy akárki, figyelembe is vegye. Mert mondjuk éhségsztrájkba sose kezdenék, egyrészt mert szeretek enni, másrészt mert kit érdekelne az, hogy én éhezek?! Senkit. Akkor meg minek. A tüntetésekkel sem érnek el soha semmit. Annyi, hogy a híradósok örülnek, hogy van miről tudósítani. Ha levelet írnék, fel sem bontanák. Na, nem azért mondom, de az ember márcsak ilyenek miatt is kétszer meggondolja, hogy legyen-e véleménye, vagy sem.

Ha el tudnék

vonatkoztatni attól, hogy háromgyerekes komoly és újabban normális családanya lennék, akkor azt mondanám, hogy felcsapok feledékeny professzornak. Volt nekem - najó most is megvan - egy négy vagy ötdarabos,- de azt hiszem hogy inkább öt mint négy, - sárga műanyag edényszettem. Mikor nekiállok sütni valamit, az összest előveszem. Egyikbe teszem a lisztet, másikba érzés szerint a cukrot, amit habosra keverek a tojássárgájával, meg ilyenek. Mindegyikbe teszek valamit. De egy ideje már csak egyik használható, mert az összes többit kilyukasztottam. Mégpedig úgy, hogy a gáztűzhely forró rácsára tettem őket, és ők meg kilyukadtak és büdös is lett ráadásul. Na, hát ilyenek vannak.

Azért azt hozzá kell

tegyem, hogy nem is vagyok olyan búvalbélelt, mint amilyennek tűnök. Nem én. Még annál is olyanabb vagyok, de a valóságban elég jól leplezem, mert például reggel kelni kell, és csokis gofrit készíteni kell, meg tejet melegíteni, és puszit adni, és copfokat készíteni, meg ilyenek. Még jó. Milyen jó, hogy ilyeneket "kell" csinálnom, és milyen rossz annak, akinek nem kell. Így még azt is könnyebb elviselni, hogy normálisnak kell lennem. ( Ja, és ne vigasztaljatok, vagy ilyesmi, mert tényleg jól vagyok, meg ilyenek...:)) Csak irónikus, valamint csipkelődő kommenteket kérek, már ha gondoljátok...

Az elmúlt napokat

jobbára barátokkal töltöttük, erre-arra... Ma például Pesten voltunk a zöcsémnél és nagyjából semmit sem csináltam egész nap, és olyan jó volt, ülni egyik helyről a másikra...Kedvem lett volna bóklászni a városban, de esett az eső, meg ilyenek. Szóval, látom, hogy jártatok erre, meg minden, de sajnos, nincs ihletem valami ütős bejegyzéshez, üres vagyok, vagy valami ilyesmi. És gondolkodnom kell erősen, hogy milyen nap is van, mert például szombaton azt hittem, hogy péntek, hétfőn, hogy vasárnap, szóval totális a káosz ezzel a sok ünneppel, és még meg sem néztem a híradót, hogy voltak-e valami zavargások, ahogy ilyenkor "illik". És a mai napig nem jöttem rá, hogy a Magyar Gárda például mit is akar. S hogy miért olyan furák az emberek, hogy nem jó nekik, ha otthon ülhetnek egyik helyről a másikra, kell nekik mindenféle szervezkedés, meg manifesztálódás...S például arra is rájöttem, hogy nem is olyan könnyű kimondani azt, hogy mi az, amikor a szélvédőről eltűntetjük valahogy a párát: a párátlanítás helyett viccesebb azt mondani, hogy : párásítlanítódás, vagy párásítlanódás, de ezt a végtelenségig lehet variálni.

Milyen érdekes,

hogy egy hat éves kislány nem Halász Judittól meg hasonlóktól van oda, hanem Charlie-tól. Megvettem egy DVD-t amelyiken a Tűzvarázsló-t énekli, és azóta mind ezt kell hallgatni. Na, csak mondom, ha valaki ajándékot akar hozni valamikor Annának...

Az emberek

sokszor azt mondják egymásnak, hogy hallgass a szívedre. Pedig ez egyáltalán nem okos dolog ám. Ha mást mond az ész, és mást a szív, akkor az előbbire kell hallgatni. Csak az a baj, hogy ilyenkor az utóbbi elkezd önálló életet élni, és a legváratlanabb pillanatokban,- például valami űrlapkitöltéskor, vagy párizsis szendvicskészítéskor - eltöri a gondjára bízott mécsest. Hát ilyenek vannak...

Mi a (hét) csodát

keresek én itt, Magyarországon? :) Nem is tudom. Az élet csak sodor egyik országból a másikba, lassan világpolgár leszek, vagymi. Nos, lássuk csak a hétköznapi csodáimat, de nagyon szubjektíven:
1. A zászló, a gyönyörű színei, és hogy mindenütt ott libeg-lobog. Meg a Himnusz. Nagyon sokat jelent mindkettő.
2. A Republic, főleg ez a számuk. De a többi is persze. Meg Geszti Péter (dal)szövegei.
3. Döbrönte mellett az az erdő, ahova szeretünk kimenni, amikor csak lehet.
4. Budapest, főleg a várból nézve.
5. A Tihanyi Apátságból lenézve ahogy a Balatont látni.
6. A tihanyi levendulaföldek, a kőszegi szelídgesztenyék.
7. Az is csoda, hogy az ember úgy érezheti, két hazája is van. Bocs, most hogy itt az okt.23. a nyakunkon, nagyon patrióta érzületeim vannak... :)

Kaptam egy labdát

Éosz-tól, ami blogról-blogra pattan, és az a lényege, hogy aki kapja, meg kell próbáljon megfogalmazni 7 romániai csodát. Mostanában ugyis divat ez a 7 csoda dolog...Nos, mivel életem 2/3-át Romániában töltöttem, ide azzal a labdával! :)
1. Elsősorban persze a hegyek: a Retyezát, a Paring; a Csoda-vár, a zsombolyok, a tengerszemek, meg ilyenek. Ide tarozik az ún. Akasztott (Agatat) menedékház a Paringban, ami ingyenes és a mindenkié, és egy 5 m-es sziklán van, és egérkék is tartoznak hozzá.
2. Székelyföld úgy ahogy van, cakkom-pakk. Egy kis Magyarország Románia belsejében. Szinte csak magyarok laknak ott. Megérdemelnének egy jó kis autonómiát.
3. A korondi kerámiák és más népművészeti tárgyak.
4. Az 1989-es forradalom, amiről utólag azt mondják, hogy tulajdonképpen puccs volt, de akkor igenis sok bátor ember hajtotta végre. A mi házunkba furódva is találtunk puskagolyót.
5. Mindenütt lehet tüzet rakni, úgy értem a természetben, és ott lehet sátorozni, ahol csak jól esik. Hétvégén nagyon sok ember kimegy szalonnát sütni patak partjára, ide-oda. A román emberek sokkal vidámabban fogják fel az életet, mint mi. Nagyon jó szomszédok, nagyon jószívűek és nyitottak.
6. Kulináris dolgok: az a bizonyos "telemea" juhtúró, amiből olyan finom lángost sütnek a Csoda-vár környékén, és három évvel ezelőtt 10000 lejért kínálták darabját az ott sátorozóknak.
7. A Vajdahunyad vára, ami egy sziklára épült és teljes egészében megvan, és én a szobám ablakából pont ráláttam. És jó, hogy most már magyarul is kiírnak mindent a kiállítási tárgyakhoz.
Elvileg Magyarország hét csodájáról is írnom kellene, és meg is fogom tenni, csak gondolkoznom kell rajta.

A múltkor,

mikor kivettem a könyvtárból Máraitól az "Egy polgár vallomásai"-t, nem sikerült végigolvasnom, egyrészt mert nem az az egy-éjszaka-kiolvasandó könyv, mint például egy indiánregény, - bár már túl vagyok az indiánregényes korszakomon - meg aztán időm se volt rá. Ha egyszer lesz, végigbogarászom, mert például ilyet írt: “Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)
Bizonyos körökben szokás megkérdezni, hogy: a helyeden vagy-é, fiam? :) Olyan fura ez a kérdés. Én mindig azt mondom, hogy igen, ha nincs kedvem kacskaringós beszélgetésbe kezdeni az illetővel. Most ha valaki a helyén van, az az egyetlen hely, ahol boldog lehet?! Mert akkor nem tudom, hogy a helyemen vagyok-e, de meglehetősen boldog vagyok. Aztán ha egy másik helyre megyek, azt hiszem, ott is meglehetősen az leszek.
Szerintem a vágyaknak több szintje van. Én azért nem panaszkodom, mert tulajdonképpen mindenem megvan, amire úgy igazán szükségem van, amit valaha is akartam. Az, hogy kialakult világképem és hitem van, valamint az, hogy családom van, - tudom, már ismétlem magam, és már-már közhely,- az egyik legnagyobb ajándék az életben. Esténként szabályosan boldog vagyok a tudattól, hogy a szomszéd szobában ott durmol a három kópé. Csak ülünk T.-vel, és ezen örvendezünk.
Másrészt én későn érő típus vagyok, azt hiszem. Ha húsz évesen tudok annyit magamról, mint most, lehet, hogy másfele indulok el, sőt biztos. Mindig mosolygok, mikor hallom, valaki közgázt tanul. Nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet csak azért, mert amúgy fogalma nincs, hogy mihez kezdjen az életben. Persze, magamból indulok ki, tudom, hogy vannak elhivatott szakemberek, meg minden, gondolom én...Na, ezen a téren tényleg még keresem a helyem, bárhol is legyen az. S ha meg nem találom, akkor majd lesz belőlem egy valamilyen biztosítási, pénzügyes vagy valami ilyesmi valaki, most mér', elég jó jegyeim voltak, fog az menni. Az én intelligenciámmal! :))
Harmadrészt meg van a vágyaknak egy olyan szintje, ami végül is szinte mindegy, hogy teljesül vagy nem, az a lényeg, hogy meglegyenek. Nekem rengeteg van. Például: hogy legyen egy reális cicám is; a Sarki Fényt már mondtam; hogy legyen egy olyan vagy hasonló bögrém, ami eltört; hogy a postás ne mindig T.-nek hozzon levelet, hanem nekem is. Meg hogy megtanuljam a patchworkot. És hogy megtaláljam az egy éve vett ragasztópisztolyomat, amit még egyszer sem használtam. Meg ilyenek.

Az órám és én

különleges viszonyban vagyunk. Egy biztos: ő a főnök. Nem tudom, látta-e valaki a Rózsaszín Párduc rajzfilmsorozatból azt a részt, ahol a párduc nem akar felkelni reggel, de azért be van neki állítva vagy 20 óra, és mindegyiket agyonvágja, ahogy elkezd csörögni, míg emberére nem talál a kakukkosóra kakukkjában. Hát ma reggel az én órám is csörgött, nem is találtam meg a megfelelő gombot az elhallgattatására, így 5 percenként újrakezdte, de mind mérgesebben és hangosabban. Lassan már félek tőle... :)
Amúgy kezdem érteni, hogy miért mondtátok, a svájci német más, mint a német német, vagy hogy mondjam...Ma reggel belehallgattam a neten egy svájci rádióba, és hirtelen azt hittem, valami arab beszédet hallok. Mert annyira már jutottam a tanulmányaim során, hogy felismerem a nyelvet, de ezt nem sikerült. Erre mondta T., hogy én ugyis szeretem a kissé keményebb zenét, tehát innen kiindulva találjam meg a kapcsolódási pontot a kemény-dió-svájci-némethez, aztán kész. Öööö, nem biztos, hogy látok kapcsolódási pontot, de azért érdekes gondolatsor...S akkor kiindulva a kemény-dió-svájci-németből el is jutok a finom svájci csokihoz, ami nincs itthon, de innen már tovább lehet lépni a csokis kekszhez, az sincs itthon, de a keksz már az unokatestvére a ropinak, ami van itthon, de végülis mindegy, mert most nem is vagyok éhes...

Annyira szeretem

azt a részt a Bibliából, ahol Jézus elé viszik a házasságtörésen ért asszonyt, és a várakozásokkal ellentétben, ő nem ítélkezik, nem is prédikál az önigazult, beképzelt írástudóknak a megbocsájtás szépségéről, hanem egy tömör, kicsit irónikus mondattal elintézi őket:" Aki bűntelen közületek, az vessen rá először követ". ( János ev.8:1-11) Hogy elhúztak mind!
És arra gondolok, hogy miért, hogy akik azt mondják, ők Jézus követői, sokszor kíméletlenek és ítélkezőek? Nem azt mondom, hogy egyet kell érteni a bűnnel, de mi lenne, ha közben meg szeretnénk azt, aki elköveti , és úgy normálisan élnénk a világban, normálisan viszonyulva az emberekhez, nem mintha egy külön szubkultúrában élnénk jól elkülönítve... Nem tudok néha nem arra gondolni, hogy ha ma eljönne Jézus, és itt járna-kelne, pont a róla elnevezett egyházaknak mondogatna ilyen jó kis tömöreket. Tisztelet a kivételnek, mert van ilyen. Na, elsősorban magamnak prédikálok, persze...

Már vagy három

reggel elaludtam, mert nem hallottam meg az óracsörgést. Aztán rájöttem, hogy azért, mert nem is volt semmiféle óracsörgés. Éspedig azért nem, mert úgy állítottam be, hogy például 6 órára, de nem vettem észre, hogy elé varázsoltam egy olyat is, hogy PM. Mert ugye ha AM lett volna ott, akkor csörgött volna, de így meg nem. De erre nem is én jöttem rá, hanem T., és mintha láttam volna a szemében megcsillanni egy kis reménytelenség-sugarat, hogy mi lesz velem majd nélküle. Merthogy ő az, aki ellenőrzi az autómban a különböző ilyen-olyan folyadékszinteket, ő az, aki a számítógépen elindítja a vírusírtót, ő javítja meg a csepegő csapot és a mosógépet. És még biztosan ezernyi más dolgot csinál, amire akkor fogok rájönni, miután elmegy. De az is biztos, hogy neki sem lesz könnyű, mert ott nem lesz senki, aki például pont akkor veri be a lábát olyan jó lesántulósan az ágy sarkába, mikor ő sötétnek látja az életet, és akkor meg muszáj kizökkenjen a jó kis depijéből. Meg ilyenek.
Nade, hogy leplezzem mély és szomorkás gondolataimat, találtam néhány vicces idézetet :), íme :
- “Könnyű dolog bölcsnek lenni. Csak gondolj valami butaságra, aztán ne mondd ki.” (Sam Levenson)
-“A világnak több szerény zsenire van szüksége - olyan kevesen maradtunk.”
(Oscar Levant)
-“Jobb csendben maradni, és hagyni, hogy azt gondolják buták vagyunk; mint megszólalni, és minden kétséget eloszlatni e felől.” (Abraham Lincoln)
-“Képzelőerőnket kárpótlásul kaptuk azért, amik nem lehettünk, humorérzékünket pedig, hogy vigasztalódjunk afelett, amik lettünk. ” (Oscar Wilde)

Már megint

találtam valami lélekmelengetőt a NL-ban, amit joghurtevés és teaivás közben olvastam át, és a teát egy kutyás bögréből kortyoltam ( figyelsz, Anon? :)). Na szóval, azt írják, hogy Amerikában kiszámolták, hogy egy családanya - ha fizetésért dolgozna - évi 25 millió forintot keresne. Jó, gondolom, ez Mo.-gon más összeg lenne. 92 órás munkahéttel számoltak, és figyelembe vették, hogy 9 munkakört tölt be: szakácsnő, takarítónő, óvónő, mosógépszerelő ( ez én nem vagyok), portás, számítógépkezelő, házgondnok, elnök-vezérigazgató és pszihológus. Én még hozzátenném azt is, hogy logisztikai szakember, sofőr. Más nem jut eszembe. Na, viccesnek tartom ezt az egészet, mert én még nem gondoltam arra, hogy a munkám pénzben is mérhető lenne. De azért jó, hogy kiszámolták. Én azt szoktam mondani, hogy nálunk ÉN keresem meg a pénzt. Najó, a szekrényben. :) Azért jó tudni, hogy én is hozzájárulok a GDP növekedéshez. Hurrá! Erről jut eszembe, hogy idén az amerikai Leonid Hurwicz, Eric Maskin és Roger Myerson kapta a közgazdasági Nobel-díjat. A három tudós azokat az optimális mechanizmusokat vizsgálta, amelyek lehetővé teszik bizonyos célok, például a társadalmi jólét vagy a magánprofit elérését. Ezt nevezik a mechanizmustervezés elméletének. Állítólag ez segít majd segít különbséget tenni a piacok működése számára kedvező és kedvezőtlen helyzetek között, bármit is jelentsen pontosan ez. Na, csak mondom, ha érdekelne valakit, én is úgy olvastam! :))

Látom,

írjátok a jó kis vigasztaló kommenteket az előbbi pószthoz...:) Na, nem kell elsíratni, mert jódolgomban siránkozok, vagymi...T. engedelmével elmondom a nagy "titkot", ami nem is nagy dolog, csak számunkra az, mert a mi életünkről van szó. Aki ismer minket tudja, hogy T. orvos. Igaz, hogy csak másfél évet dolgozott főállású dokiként, aztán a gyógyszeripari munkája mellett ügyelgetett itt-ott, hogy ki ne essen a gyakorlatból. Már egy jó ideje arra adta a fejét, hogy külföldön keres orvosi állást, mert az itthoni egészségügyhöz, hogyismondjam, nem sok kedve van. Mikor ezt először hallottam, minden idegszálammal tiltakoztam, sokat "harcoltunk" egymással emiatt, de az idők során sok minden megváltozott bennem, megpróbáltam megérteni őt, és hát feltornáztam magam egy elfogadható egyetértési szintre, vagy valami ilyesmi. Na, nem húzom tovább: a hétvégén Svájcban volt állásinterjún egy klinikán, ahol felvették két hónap próbaidőre. És most elmegy (két hét múlva). És ha véglegesítik majd, akkor mi is megyünk utána. És én még sehogyse állok a némettel. Ésésés, én nagyon örülök, hogy teljesül az álma, meg minden. S mégis tartok az egésztől. Hogy milyen lesz a gyerekeknek megszokni az idegen környezetet. S arról már nem is beszélek, hogy én nagyon szeretek itt lakni, és máris honvágyam van...S hogy sehogysem állok a némettel (vagy ezt már mondtam? :))

Azt hiszem,

minden egyes általam rendszeresen olvasott blogot megint össze kell keresgéljek, mert ma újból kellett telepíteni a windózt, aztán minden megkönyvjelzőzött honlap elszállt. Még jó, hogy a magaménak a címére emlékszem. Márcsak azért is, mert míg emlékszem a nevemre, addig a blogcímre is emlékszem, értitek! Fáradt vagyok és egész nap valami gyomorgörcsfélével küszködtem, mert olyan változások várhatóak az életünkben, amire pillanatnyilag csak így tudok reagálni, mert alapvetően szeretem a megszokott dolgokat, és a változásokat is apró lépésekben szeretem megtenni, de van, amikor nem lehet. Például ritkán járok fodrászhoz, mondhatni, szinte soha,mindig aprókat vágok le a hajam végéből, de egyszer megbolondulta, elmentem, és rövidre vágattam, és aztán szégyelltem hazamenni, mert a fodrászoknak az a mániájuk, hogy olyan furára beszárítják az ember haját, és még lakkal is befújják. Szóval nem szeretem a drasztikus változásokat, meg ilyeneket. De például a homályos dolgokat sem szeretem, meg a titkokat sem, mert nagyon kíváncsi vagyok, de már megtanultam úgy tenni, mintha nem lennék az, és elfogadni, hogy van, ami nem rám tartozik. Amúgy pedig úgy gondolom, hogy az élet szép, az emberek jók, meg ilyenek. S hogy jó lenne, ha valaki elkészítené helyettem a vacsorát. Meg ilyenek...

Most már tényleg

csak azért szaporítom a szót, mert nagyon várom T.-t haza. Sikerül egy nappal hamarabb hazajönnie, de ennek az az ára, hogy ma éjjel vezetnie kell. Szóval nem tudok aludni, míg meg nem hallom az autója zúgását. A gyerekeknek is nagyon hiányzik, pedig csak tegnap reggel ment el. Kicsit lököttség, de úgy érzem, ha ébren vagyok, míg haza nem ér, akkor nem történhet vele baj. Na, most már tényleg megszűnök mára. Ugye, még nincs holnap?...

Nahát,

én most jöttem rá, hogy fogalmam nincs, hogy hányas az IQ szintem! Azt tudom, hogy Sharon Stone-nak 152-es, és mindenki csodálja, de az is lehet, hogy ha nem lenne szép, meg szőke, meg ilyenek, akkor a csodát se érdekelné az IQ szintje. És egyáltalán, van olyan egyetlen teszt, ami alapján össze lehet hasonlítani az emberek IQ szintjét? Mert ha az egyik ilyet, a másik meg amolyat old meg, akkor az nem járja. Muszáj megtudnom, mekkora az IQ szintem...Van valakinek tesztje? Csak azt ne mondjátok, hogy keressek a Google-n...

Annyira

bosszantó tud lenni, mikor az ember felkel hajnalok hajnalán, első dolga, hogy főzzön egy kávét, kiönti egy akármilyen bögrébe, mert még mindig nincs kedvenc, s aztán viszi mindenhová maga után, a fürdőbe, a hűtőszekrényhez, szóval, ahova éppen dolga van így reggelenként, és egyszer csak nyoma veszik a bögrének. Volt, nincs. És csak akkor kerül elő a gyerekek ruhásszekrényéből, mikor már kihűlt a kávé és amúgy is indulni kell...:(
Amúgy meg azon gondolkozom, mitől magabiztosabbak egyesek, mint mások? És attól, hogy valaki határozott, és magabiztos, akkor ő jobban boldogul az életben, és sikeresebb meg népszerűbb, vagy menőbb mint az, aki kevésbé vagy nem határozott és magabiztos? Mert ha igen, akkor még szerencse, hogy nem akarok se sikeres, se népszerű lenni. Bár elboldogulni az életben azért jó lenne...

Hosszasan

vaciláltam, hogy sajtot vagy csokit egyek estére, végül az előbbi mellett döntöttem, de pici-bort nem ittam hozzá, mert csak akkor van rám ellazító-nevetgélős hatással, ha nem egyedül iszom, de ez az eset most nem áll fenn. Aztán most elővettem a Milkát is, merthogy miért ne?!
Amúgy meg haikukat olvasgatok, Fodor Ákos írta őket, és arra gondoltam, hogy jó lenne, ha tudnék ilyeneket írni.

TÚLCSORDULÓ HAIKU: A SZÉPSÉGRŐL

Van, ki gyönyörű.
Van, kin észre kell venni.
S van, aki attól szép,
hogy hasonlít egy csúfra,
akit szeretek.

METAIDILL

itt ülök én és
gondolataim se száll-
nak sehová se

A TEREMTMÉNY ÉNEKE

Új szememmel nézni
a régi képre: ez a
mi alkotásunk.

A KIBELEZETT PLÜSSNYÚL ÜVEGSZEME TOMPÁN CSILLAN

Kértél. Megkaptál.
Megnézted: mi van bennem.
- Mi már nem játszunk?

MIKROMÁNC

meglátni és le-
mondani róla: egy pil-
lanat műve volt

EGY VISZONY-TÍPUS

életreszóló
távolmaradnivalónk
lehet egymástól

EGY HIPOTÉZIS

Páncélunk arra
is jó, hogy a világot
megvédje. Tőlünk.

SUMMA

Minden megérint.
- Úgy látszik: sose nő be
a szívem lágya.

Interaktivítás kötelező diákistentisztelet módra

Egyik előnye vagy hátránya annak, hogy a gyerkőcök egyházi iskolába járnak, az az a tény, hogy időnként részt kell venni valami kötelező diákistentiszteleteken. Hát ugye, ami kötelező, az olyan, hogy az ember azonnal próbálna kibújni alóla, gondolom, nemcsak én működöm így...Na, de azért elmegyünk, mert most miért ne, úgyis mennénk gyülibe, és hát akkor most nem oda megyünk, hanem ide, és még tettünk is valamit az ökumenizmusért, vagy mi...Nade, ma délelőtt jól szórakoztam, és ne értsétek félre, mert jó volt, meg minden, de nem tudom nem észrevenni az ilyen vicces dolgokat. Szóval, az elején a pap mondja, hogy ő most arra szólít fel mindenkit, hogy gondolkodjunk együtt a felolvasott igén, hogy épüljünk egymás hite által. Gondoltam is, hogy ez jól hangzik, mert tökolyan, mintha a mi lelkészünk mondaná, aki két dolgot szokott kérni tőlünk: 1.foglaljunk helyet már az első sorokban is, mert nem harap, és 2. legyünk interaktívak, válaszoljunk az általa feltett kérdésekre, vagy tegyünk fel mi kérdéseket, vagy valami, de ne üljünk úgy ott, mint akik csak testben vannak jelen. Na, hát ezek után ilyenek voltak: Ki emlékszik a múlt vasárnapi prédikációra? Gondoljon mindenki a három kulcsszóra, amit mondtam akkor, de persze csak magában, ne mondja ki hangosan...Éééés, melyik az a két szó, amelyik mindkét felolvasott igerészben benne van? Te kisfiam ott, nagyon aranyos vagy, hogy jelentkezel, de ki ne mondd hangosan, csak magadban gondolj rá...Na, és ki emlékszik, hogy hangzott az előbb énekelt ének első sora? Természetesen mindenki magában idézze fel, de ne puskázzon, mint a diákok szokták. Na, ha már eszükbe jutott, most megnézhetik az énekeskönyvet is, most már szabad... Hát mit mondjak, állandóan ez ment végig, s közben én meg végig mosolyogtam, mert nem számítottam arra, hogy egy kötelezőnek meghirdetett dolog ennyire vidám és hogyismondjam, interaktív fog lenni. :)

Ilyen sem volt még,

hogy én vasárnap ilyen korán reggel itt pötyögjek, de ma nagyon hamar felkeltem, és nincs kivel beszéljek, mert T. elutazott 3 napra, és én egyedül vagyok, mint a kisujjam, ha nem számítom a szomszéd szobában durmoló három rosszaságot. Kikészítettek tegnap este rendesen. Pedig pont tegnap délután osztottam az észt egy anyaotthon vezetőjének, aki megkérdezte tőlem, mint nagggyon tapasztalt és sikeres anyától :), hogy mit is tegyenek, hogy kicsit jobban bírjanak az otthonban lakó nagyon eleven gyerekekkel. És én mondtam-mondtam, mint aki mindent tud. Na, ilyenek után szoktam pofára esni. Mert olyan hepaj lett itthon a fürdés körül, hogy csak na. Először is Sára és Anna teljesen összekarmolták egymást. Tele van a hasuk karmolással. És kb. fél óráig, de nekem többnek tűnt, visítva mutogattak egymásra, hogy ő kezdte. Aztán meg Enikő nagyon felháborodott azon, hogy nem őt vettem ki először a kádból, hanem a karmolós macskákat. Na, ő kb. egy órát bömbölt, és sehogysem, semmivel sem sikerült ebből kizökkenteni, aztán végül elaludt a földön. Még mindig azt hiszi, ő a világ közepe, és ő kell részesüljön mindig mindenből először. Persze T. csak mosolygott közben, hogy milyen édesek. Ezek a fiúk is néha olyan bosszantóak. Miért nem akkor mosolyog elnézően, mikor eltűnik valamije a lakásban, nem? Na, ezek után meg én bambultam kb. egy órát a lakásunk romjait nézegetve, és ezzel nagyjából el is telt az este. Hát ilyenek vannak...

Rettenetesen szeles idő

van ma, de azért kivittem a gyerekeket egy kis futkározásra. Még jó, hogy tegnap lefotóztam azt a fát, mert mára már szinte minden levelét elvesztette a nagy szélben. A parkban Senecát olvastam tovább nagy élvezettel, és arra gondoltam, hogy miért nincs manapság is mindenkinek egy olyan tanítómestere, mint például Luciliusnak Seneca, de mondhatnék más példákat is. Tehát egy olyan valaki, aki bölcsebb, mint én, és levelezhetnék vele az élet nagy dolgairól, vagy időnként találkoznánk ilyen okító eszmecserére. És aztán írhatna egy olyan könyvet, ami úgy kezdődik, hogy :" Így tégy, Mártám....stb." Na, érdekes lenne. Ír a barátságról is, ami már egy lerágott-csont-téma, de azért leírom: A barátságkötés után bízni kell, előtte mérlegelni. Bizony összekavarják a tennivalókat, akik Theophrasztosz tanításával ellentétben előbb szeretnek meg valakit, s csak azután mondanak róla ítéletet...Hosszasan fontold meg,, barátságodba fogadj-e valakit. Aztán még ez is: "Kérded, mennyire jutottam? Kezdek barátja lenni magamnak." Sokra jutott: sohasem lesz már egyedül. Tudd meg, hogy az ilyen ember mindenkinek a barátja.
Én úgy látom, hogy manapság ritka az igazi barátság, amikor úgy megbízol a másikban, mint saját magadban. Inkább mindenkinek haverje van. Ha azt mondom, hogy van egy barátom, azt úgy értik, hogy van egy szerelmem.( Ezt tapasztalatból mondom, úgyhogy én inkább kerülöm ezt a félreérthető szót.) Na, hát ilyenek vannak...

Szolgálati közlemény :)

Kedves fiúk és lányok, férfiak és asszonyok! Van-e valakinek kedve velünk túrázni nov.1-2-3-án a Paring hegységben (Déli Kárpátok) ? Ha elolvastátok az augusztusi beszámolómat, hát ugyanoda mennénk, ahol van az a jó kis akasztott menedékház. Reméljük, nem lesz ott senki, és akkor beköltözhetünk mi, de ha lesz, akkor sátorozni fogunk, vagy lesz valahogy. Na, tökjó lenne, ha többen is mehetnénk, márcsak azért is, mert ha előjönnek megint az egérkék, én ugyan meg nem fogom őket, és ahhoz legalább két ember kell .:)

Nem is mondtam,

hogy van íróasztalom...Najó, ha nagyon őszinte akarok lenni, úgy hivatalosan nem az enyém, hanem az Annáé, de nagyon szép, és szorítottunk neki helyet az ágyunk mellett (még itt a régi helyen,a szobacsere még nincs végrehajtva :), tudjátok, az a bizonyos forró kása még nem hűlt ki...:)). Napközben hol Anna, hol Sára tanul nála, és Enikő is itt szeret rajzolni, de este és reggel CSAK az enyém. És ma este vettük észre, hogy mióta megvan ez az asztal, mindenki itt tartózkodik ebben az ici-pici szobában. És jól elférünk itt mindannyian egymás mellett. Míg T. a céges adminisztrációit végzi a laptopján, addig a két nagyobbik rajzolgat, én pedig Enikővel játszadozok az ágyon. Amolyan családi-közösségformáló hatása van. Na, lényeg a lényeg: VAN íróasztalom. :)))

Most jut eszembe,

hogy még nem is említettem, mennyire szép most az ősz! :) Ez a kép mai zsákmány, már egy ideje szemezgetek ezzel a fával. Meg kellett örökítsem, mert ki tudja, lesz-e még valaha ilyen szép az ősz, és ha nem lesz, akkor csak előveszem majd ezeket a fotókat, aztán nézegetem. Egy kicsit úgy, mint a Nyári rajz-ban, amit a gyerekekkel olvastunk:
Hogy mit láttam? Elmondhatom.
De legjobb, ha lerajzolom.
Megláthatod te is velem,
csak nézd, csak nézd a jobb kezem.

Ez itt a ház, ez itt a tó,
ez itt az út, felénk futó,
ez itt akác, ez itt levél,
ez itt a nap, ez itt a dél.
Ez borjú itt, lógó fülű,
hasát veri a nyári fű,
ez itt virág, ezer, ezer,
ez a sötét gyalogszeder,
ez itt a szél, a repülés,
az álmodás, az ébredés,
ez itt gyümölcs, ez itt madár,
ez itt az ég, ez itt a nyár.

Majd télen ezt előveszem,
ha hull a hó, nézegetem.
Nézegetem, ha hull a hó,
ez volt a ház, ez volt a tó.
(Nemes Nagy Ágnes)

Ma reggel annyira

korán keltem, mert muszáj volt, ha nem akartam megint elbliccelni a friss kiflit. Az van, hogy van nekem egy ilyen elég jó kis vekkerem, van rajta egy csomó gomb, meg ilyenek, már megtanultam beállítani, de reggel, mikor csörög, csak úgy lenyomok valamit, hogy elhallgasson. De olyan furfangos szerkezet, hogy 5 perc múlva újrakezdi, és előbb-utóbb azért felkelek én. Igenám, de a héten nem tudom hogy, de állandóan olyan gombot nyomtam meg a sok közül, ami után már nem csörgött újból. Így aztán jól elaludtam mindig, és volt aztán nagy sejhaj meg ilyenek. Szóval ma időben keltem, de a vége mégis sejhaj lett, és nagyon kritikus volt, hogy elérünk-e kivelhovakell, de elértünk. Mindig mindenhova elérünk időben. Valahogy.
Mostanában állandóan fényképezőgéppel közlekedek, mint a japán turisták, például tegnap vagy tegnapelőtt a fenti fát örökítettem meg, mert pont úgy néz ki, mint egy őszi karácsonyfa. És a másik fát is a házunk mellett fényképezem minden nap, de nem tudom milyen lesz, mert mindig elfelejtem, pontosan honnan vettem le előző nap, ráadásul a nap is hol süt, hol nem , tehát a fényviszonyok is totál különbözőek.
Amúgy meg mostanában belenéztem Seneca "Erkölcsi levelek" c. könyvébe, és hát meg kell mondjam, hogy magamba kellett szálljak, mert aszongya: Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk.

Minden szerdán

megveszem a Nők Lapját. Más újságot nem is olvasok, pedig érdekelne még ez-az, de például a napilapok olyanok, hogy ha az egyiket veszem meg, akkor Fidesz-szemüveget, ha a másikat, akkor meg MSZP szemüveget tennék fel, tehát olyan nincs is, vagy én nem tudok róla, ami úgy pártatlanul kommentálná az eseményeket. Marad a rádió, bár lehet, hogy ott is manipulálni akarnak, nem tudom. Nade, visszatérve a Nők Lapjához, az legalább nem a politikáról szól, és van, amikor okulni tudok belőle. Igaz, hogy majdnem fele újságot kitölti mostanság a horoszkóp, meg a szépségápolási trükkök leírása, meg a divat (régebben mintha nem lett volna benne ennyi "töltelék" cikk...)de na, márcsak szokásból is megveszem. Az e heti számban Müller Péter arról írt, hogy "A férjem nem ért meg." Vannak neki fura írásai, de némelyik tényleg olyan, hogy el lehet rajta gondolkozni. Ezt írja: Van olyan nagy szeretet is, mely kibírja, hogy társával nem tudja megosztani sem a lelki, sem a szellemi gondjait. Lényegében egyedül él mellette. Mégis marad, mert annyira szereti. Vannak barátai és társai, akik sokkal jobban megértik őt, mint a férje, mégis marad, mert ezt az embert - minden riasztó távolság ellenére - szereti. Én még csak annyit tennék hozzá, hogy ez fordítva is lehet, hogy a feleség nem érti meg a férjet. Nem magunkból indulok ki, jó? tehát ne kombináljatok :), meg ilyenek, csak azért figyeltem fel erre a témára, mert azt látom, hogy sok pár egy idő után tényleg teljesen két külön világban él, és valahogy mind távolabb kerülnek egymástól. Mert egyikük fejlődik lelkileg, szellemileg, és a másik meg lemarad, mert mondjuk annyira leköti az anyagiak előteremtése. És ez a valaki általában a férfi, míg a nőknek van idejük a gyes, gyed alatt másra is. Ez tényleg kicsit igazságtalan, erről beszéltünk is T.vel, mert szerinte, mi nők, több időt kapunk saját magunkra az élettől, és ezt a férfiaknak köszönhetjük. Én mindig meg is szoktam köszönni Neki, meg minden...:) Na, nem is tudom, miért írtam ezt le, de ez egy valós probléma lehet bármelyik párkapcsolatban bizonyos időszakokban, nálunk is van ilyen, még ha többnyire egy hullámhosszon vagyunk is. Ez is beletartozik a csomagba, vagy a zsákbamacskába...

Pityipalkó

a héten, sáskát fogott a réten...Vagy hogy is van...Kimentünk kicsit az erdő-mezőkre bicajozni tegnap délután, meg... nem teniszezni, nem is tollasozni, nem tudom, hogy mondják neki, de valami ütőkkel adogattuk egymásnak a labdát. Na, és láttunk sáskát, T. meg is próbálta rám dobni persze, és a szemébe tudtam nézni, de tényleg, felém fordította a fejét és a szemembe nézett. Mármint a sáska. Nem semmi élmény lehetett a számára. Amúgy most egy barátnőmmel készülök kimenni ugyanoda, hogy megmutassam neki is, milyen szép az erdő ősszel, nem mintha nem tudná, de állandóan dolgozik, és még tiszta szerencse, hogy vagyok én, aki jól elrángatja most a civilizációból. Nem szoktam barátnőzni amúgy, tényleg, nincs is olyan klasszikus barátnőm, akivel órákig beszélgetnénk telefonon, vagy akinek panaszkodnék a férjemről :), vagy ilyesmi. Mondtam is tegnap T.nek, hogy mi a tervem, de hát lebeszélt, hogy egyedül menjünk ki oda, mert mi van, ha jönnek az orvvadászok, vagy megtámad valaki két ilyen védtelen, gyenge nőt...Úgyhogy megyünk azért, de nem épp oda, hanem egy kicsit amodább, ahol remélhetőleg senki sem akar leütni.:) Na, ebből aztán nem sokat érthettetek, jobb is lesz, ha befejezem. S amúgy meg milyen világ az, hogy még sétálni sem lehet nyugodtan elmenni az erdőbe valamilyen fiúféle nélkül?! Most menjünk plázába?

Igazán nem tudom, micsi-

náljak már, hogy kicsit nagyobb lelkesedéssel tanuljam ezt a németet. Igen, megint erről lesz szó. Itt ülök könnyes szemekkel és ezen gondolkozom (najó, előbbi azért, mert tegnap este megint bekopogott hozzám Mr. Nátha, elvégre már két teljes hete nem zargatott, második pedig azért, mert túl korán van még ahhoz, hogy valami mára tervezett ablakpucolást végrehajtsak). Például tegnap este ezt olvasom: Mindig a módbeli segédigét ragozzuk, elfoglalja a ragozott állítmányt megillető helyet, a főige pedig jelen idejű főnévi igenévi alakban a mondat utolsó helyére kerül. Ahogy Levi mondaná, külön-külön mindegyik szót értem, de így együtt!...:) Amúgy nagyon kedves a tanárom (hasonlít egy kicsit Hofi Gézához), és tiszta élvezet hallgatni, ahogy nagy-nagy lelkesedéssel mesél és magyaráz nekem ilyen és hasonló jellegű szabályokról. Ő ehhez ért, és tényleg élvezi. Nade, velem nem sokra megy, mert például ha a szókincsemet akarja bővíteni, és kérdéseket tesz fel nekem egy adott olvasmányból, akkor én kb. így felelek: Er...ööööö....ist...ööööö, erre ő elmondja a többit, én meg mondom, hogy jajaja... Na, fő a kitartás, meg ilyenek, fog ez menni előbb-utóbb.

ÖNKARIKATÚRA

Hárman vagyunk, ha egymagam vagyok. A háromságomat ki érti meg?
Egyikünk bölcs, mint a kő és éppoly rideg, hideg.
Másikunk nyárspolgár és langyos-meleg, akár a szörp a nyári napon.
Harmadikunk dilinós kicsit és költő is és gyerek nagyon.
(Weöres Sándor)

Nahát, itt a bizonyíték, hogy lehet egy embernek több arca is, és attól még normális ő, meg minden...Merthogy érdekes, ahogy az ember alkalmazkodik a többiekhez. Megtanulunk viselkedni, és tudjuk, kivel-hogy kell beszélni. De akár még itt a blogoknál is, mindenkinek úgy kommentelek, hogy az ildomos legyen, passzoljon az illetőhöz. És hát mások is különbözőképpen látnak, mostanában régi ismerőseim felidézik, hogy milyen szótlan, meg aranyos, meg ilyenek voltam. Érdekes, én magamban mindig is beszédes voltam, az más, hogy az ember nem beszél hangosan, ha kell-ha nem... Most is, van aki szuper-anyukának lát (nem vagyok az), más nem tudom minek, mert a legtöbben az anya-szerepemmel azonosítanak, és kész. ( Mondjuk, ez néha kicsit zavar, mert azelőtt is léteztem, vagy mi... ) Talán a gyerkőceim látnak a legreálisabban, például Enikő tegnap azt mondta, mikor segítettem neki valamiben, hogy: Kösz, haver! Te egy anya-haver vagy! :)
Na, hát csak azt akartam mondani, hogy én ezt a versikét érteni vélem...Merthogy még akkor is különböző vagyok, mikor nem alkalmazkodom senkihez. Meg ilyenek...

Love and marriage...

Tegnap mosogatás közben hallottam a rádióban, hogy Pamela Anderson harmadjára is örök hűséget fogadott...Mintha kicsikét paradox lenne, nem?, mert mi lett az első két örök hűséggel?! Aztán a múlt héten meg azt hallottam, ugyancsak mosogatás közben, hogy Németországban egy politikusnő azt a törvényjavaslatot nyújtotta be, hogy a házasságok csak hét évig legyenek érvényben, aztán aki akarja, meghosszabíthatja, mint a könyvtári kölcsönzési időt, ugye... Na, hát én már semmin sem csodálkozom. Meg nem is ítélek el senkit, nem is háborodok fel, mert sajnos ilyen lett a világ... És azt is tudom, hogy egy házasság olyan dolog, hogy csak az a két ember tudja, miről szól, aki benne van. A látszat sokszor csalóka. Vannak kivülről tökéletes kapcsolatok, de nem szeretnék benne élni. De azért, ha szóba kerül, vagy ha megkérdeznek, elmondom, hogy én ezt másképp látom, még akkor is, ha nekem sem pottyan ölembe a sírig tartó szerelem, és ha nagyon őszinte akarok lenni, (bár ez nem mindig túl értelmes dolog, mert na, hát tudjátok, ne szólj szám, nem fáj fejem :)...) azért vannak pillanatok, mikor nem értem, mit is keresek én itt, pont Vele... Hát senki se csodálkozzon, hogy odavagyok az amazing grace-ért, mert nélküle ki tudja, hol lennék?! Félelmetes, hogy mi minden lakozhat egy emberben, tűnjön kívülről bármilyen becsületesnek és szentnek. Örülök, hogy nem a hangulataimra és a néha összevissza gondolataimra kell építsem az életem...De ezt már nem mosogatás közben gondoltam.:)

Tegnap és ma

vendégeink voltak, és kirándulgattunk kicsit a környéken. Szedtünk mindenféle őszi termést, bigyókat, bogyókat, száraz leveleket, virágot, teafüvet. A hecserlit és a kökényt simán felismertük, (utóbbit arról, hogy megkóstolva csókra húzza az ember száját...), de volt egyfajta piros bogyó, és hát arra azt mondtuk, hogy az som. De Enikő meg azt, hogy az galagonya, és most utánanéztem nahol? :), hát persze, hogy a google-n , és hát tényleg galagonya... Biztos ismeritek Weöres Sándor versét:
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Ezt a verset azután írta, miután megismerkedett Polcz Alaine-nel,akibe egész életében reménytelenül szerelmes volt. Ez jutott róla eszébe első látásra.
Hát mit mondjak, ez az ősz kihozza az emberből a lelke mélyén rejlő költő-félét...Na nem belőlem, én megelégszem mások remekműveivel. Készítettem egy csomó képet is, de most valahogy nehezemre esik feltölteni a gépre őket. Majd máskor. Ja, van egy fa a házunk mellett, olyan szépen színesedik. Minden nap le akarom fotózni, hogy majd egymás mellé téve a fotókat lássam a változást. Már vagy négy éve tervezem ezt, de ebben az évben tényleg megcsinálom. Már ha el nem felejtem...

Tegnap este

megnéztem ezt a filmet. Az Amazing Grace c. dal történetéről szól, amit mindig is szerettem volna tudni. Na szóval, ezt egy John Newton nevű fickó írta a 18. század végén. Ő sok évig rabszolgákat szállító hajók kapitánya volt, aztán evangélikus lelkész lett belőle, és a múltban elkövetett bűnei megbánásaképpen, vagyis ebből adódóan írta meg ezt a dalt. Mit mondjak, nézzétek meg, ha érdekel, sokat meg lehet tudni a 18.-19. század Angliájában folytatott parlamenti vitáiról, a rabszolgaságról, illetve az azt eltörlő törvény megszületéséről. Egy-egy ilyen film nagyon magasra teszi a mércét a saját életemet illetően. Ilyenekre gondolok, hogy kitartás, bátorság, eredetiség, újrakezdés, nyitottság...Meg ilyenek...Na, nem lennék valami jó filmajánló, de azért értitek ti...

Semmi különös...

:)))))))))))))))))))))))))))
:))))))))))))))))))))))))))))))
:)))))))))))))))))))))))))))))))))
:))))))))))))))))))))))))))))))))))))

És azt mondtam már, hogy :)))))))))))))))))))))))))))) ?

Amúgy tényleg semmi különös. Annyit még hozzátennék a tegnapihoz, hogy van, aki úgy szeret, mint ősszel a piros levelű fa, amint kikandikál a még zöldek közül. :))) Na, mentem aludni, mert már holnap van, meg minden...

MESE ARRÓL, KI HOGYAN SZERET

Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hisz szeretik.
Van, aki azt hiszi, tehet, amit akar, hiszen szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeret.
Van, aki úgy érzi, minden tettére vigyáznia kell, éppen mert szeretik.
Van, akinek számára a szerelem határos a gyűlölettel.
Van, akinek számára a szerelem határos a szeretettel.
De van olyan is, aki a szerelmet összetéveszti a szeretettel, s nem érti, hogy mások feleletül a gyűlölettel tévesztik össze a szerelmet.
Van, aki úgy szeret, mint az országútra tévedt nyúl, amely a fénycsóvák csapdájába esett.
Van, aki úgy, mint az oroszlán, amely széttépi azt, amit szeret.
Van, aki úgy szeret, mint a pilóta a várost, amelyre bombáit ledobja.
Van, aki úgy, mint a radar, amely a repülők útját vezeti a levegőben.
Van, aki békésen szeret, mint a kecske, amely hagyja, hogy megszopja az éhező kisgyerek.
Van, aki vakon, mint a másikat alaktalanságába nyelő amőba.
Van, aki esztelenül, mint az éjszakai lepke a lángot.
Van, aki bölcsen, mint a medve a téli álmot.
Van, aki önmagát szereti másban, s van, aki önmagában azt a másikat, akivé maga is válik általa.
(Somlyó György)

Még jó, hogy

az emberben kialakulnak különböző automatizmusok az évek során. Például, észrevettem, hogy tegnap úgy vezettem be a városba Annáért, hogy nem is figyeltem, merre megyek, teljesen máson gondolkodtam, aztán egyszer csak ott voltam a zeneiskola parkolójában. A lábam, a kezem, meg gondolom, az agyam is egyfajta robotpilótaként elvitt engem oda. Félelmetes.
Aztán, az este, bár azzal a homályos érzéssel feküdtem le, hogy tegnap péntek van, tehát ma akkor szombat, és lehet sokáig aludni, azért hálistennek beállítottam a vekkeremet hat órára csörögni. Csörgött is ma reggel rendesen, és én minduntalan kinyomtam, merthogy ugye mit akar már, hát szombat van... Aztán lassan, nagy erőfeszítések árán leesett, hogy mégsincs szombat, hanem, ha tegnap Annának szolfézse volt, akkor vagy kedd, vagy péntek kell legyen, és onnan már csak egy perc volt kisakkozni, hogy kedd nem lehet, tehát kizárásos alapon marad a PÉNTEK. Aztán már automatikusan indultam teát főzni, meg nyaggatni a népet, hogy keljenek már fel...

Vannak napok, mikor úgy érzem, tökéletes az életem...(nem azt mondom, hogy nyálas lesz, de majdnem, én szóltam!)

- Eszembe jut, ha nem lennék már a felesége, most megkérném, hogy vegyen el...Pedig ugyanúgy lépett be a lakásba, mint máskor, nem hozott se virágot, se semmit, és azt mondta, hogy készítsem elő délutánra az öltönyét. Meg elmondta, hogy mennyit esett újfent a kormány népszerűsége. ( Tényleg sokat.) Aztán persze, nem mondok neki semmit...

- Azt mondom Annának, hogy annyira aranyos, hogy teljesen odavagyok érte. "Tééényleg?" És hátulról rámugrik nagy elánnal, úgy, hogy majdnem átesek a táskáján... :)

- Enikő egész délután "tesztel": meddig bírom a nyafogást, időnként megcsíp (!), kiabál rám. Nem mondom neki, hogy fejezze be és hogy hogy képzeli... Inkább leülünk őszi gyümölcsöket rajzolni egy közös papíron, és együtt kifestjük. Aztán meg mikor kimegyek egy percre, végigdől a földön és elalszik.

- Sárával, mikor éppen nem lázasan fekszik az ágyában, elkészítünk egy szivárványországot több papírra lefestve, összeragasztjuk őket, majd fel a falra, aztán ő külön lerajzol egy léggömböt, benne gyerekeket és ráragasztjuk a szivárványra. Tökjó! (mármint a festmény, mert a fénykép róla nem annyira... )

Mióta van netünk

asszem ( na , sikerült ezt is így leírni most, máskor nem fogom, nem áll rá a szívem az ilyesmi nyelvújításra :)) február óta, annyi újdonságot tanultam. Például azt is, hogy mostanában divat az: asszem, nemtom, eccer, teccik, mongyad, ilyesmi. Szegény Kazinczy, lehet, hogy forog most a sírjában, vagy nemtom, na... :)Aztán divat még az angol szavakat magyarosra átbűvészkedni, például: ápdéjt, velkámbekk, és társai. Najó, ilyeneket én is használok. Mostanában nagyon menő a "lol" szavacska odabiggyesztése a mondat végére, gondolom, ez olyan csodálkozásféle, vagy mi. És a rövidítések, vagy hogy is mondják nekik...tényleg, tudnátok még ilyeneket mondani nekem, mint az IMHO meg a ROFL? Szvsz nagyon megkönnyítené, meg gazdaságossá, meg hatékonnyá tenné a kommunikációt, ha több ilyet tudnék... :) Nagggyon le vagyok maradva rövidítések terén (is)...

Az úgy kezdődött,

hogy ugye már vagy két hete állandóan beteg valaki minálunk, és az este már örültem, hogy mától kezdve senki sem lesz beteg, dehát az van, hogy most meg Sára lett lázas, mert ezek a vírusok olyanok, hogy miért támadnának meg egyszerre egy családot, ha lehet szépen sorban is lekaszálni a tagokat...S ha már mindenki sorra került, kezdődhet előlről minden. Mikor két évvel ezelőtt bárányhimlősök lettek a gyerekek, összesen vagy két hónapig ki sem mentem a lakásból, mert ugye két hét a lappangási idő, és mindegyik csak akkor lett beteg, mikor a másik már túljutott rajta. Eléggé bekattantam már a végére...Naszóval, visszatérve a ma reggelhez, akkor ma Sára maradt itthon, aztán a másik két gyereket meg készítettem és vittem kit, hova kellett. Annával nem is volt gond, de Enikő eljátszotta a hattyú halálát... Elpanaszolta, hogy fáj a torka, fáj a feje, nem tud járni, esik össze, fáj a szeme. Nem akarja felvenni a csíkos sapkát, mert neki a másik csíkos sapka kell, ami éppen el van tűnve. Aztán, nem tud lemenni a lépcsőn, nem tud felmenni a lépcsőn. Anna ne énekeljen, mert őt nagyon bosszantja. Az ovi ajtaja előtt újabb féknyomok hagyva. Meg ilyenek. Egészen ROFL hangulatom lett tőle, de tényleg. Jó kis reggel ez...

Nekem mindig is

tetszett a jelenlegi köztársasági elnökünk, S. László. Elsősorban azért, mert szemüveges. Najó, viccelek. Tetszik, hogy a maga csendes kis stílusában olyan határozott, és kiáll az elvei mellett, meg van saját véleménye, meg szereti a természetet, meg ilyenek.( Az viszont nem tetszett, mikor nemtudomkinek nem nyújtott kezet valami díjátadáson, dehát senki sem tökéletes. )
Mostanában dúl ez a szlovák Benes-dekrétumos dolog. Ugyanis a szlovák parlament szeptember végén a felvidéki magyarok második világháború utáni meghurcoltatását törvényesítő dekrétumokat megerősítő határozatot fogadott el. Ez olyan, mintha a magyarokat még mindig háborús bűnösöknek könyvelnék el. Na, nem tudom, milyen lesz a jószomszédi viszony ezentúl...Erre fel Sólyom László fogta magát és feleségét, és kedden elment látogatóba Révkomáromba, az ottani magyarokhoz, velük töltötte az egész napot, nyilatkozgatott, kezet fogott az emberekkel, kicsit bírálgatta a szlovák kormányt, ilyesmi. Persze, később Robert Fico kiakadt, hogy mi az hogy, meg hogy képzeli ezt Sólyom László... Hát nekem ez nagyon tetszik, hogy így kiállt az ottani magyarokért, és nem tett úgy, mintha misem történt volna, merthogy jobb a békesség. Na, csak úgy megemlítettem...

Már nem azért,

de szöget ütött a fejembe ez a dolog az előítéletekkel kapcsolatban. Hogy mitől is függ egy adott emberrel kapcsolatosan a véleményalkotásunk. Nekem volt egy csoporttársam, Mártinak hívták, nagyon szép lány volt, biztos most is az, nem tudom, és hát ő alig járt be órákra, de mindig mindent el tudott intézni magának, elég volt csak odamennie szünetben a tanárokhoz, és megbeszélnie a dolgokat. Eléggé kivoltunk rá, hogy mit képzel, hogy a szépségének köszönhetően csak úgy elintéz mindent. Nem mondom, lehet, hogy tudat alatt irigykedtünk is rá, vagy nem tudom, na. :) Tény, hogy egyszer szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy nagyon keményen dolgozik, azért nem tud bejárni órákra. Mit mondjak, akkor megfogadtam, hogy én soha, senkit nem fogok megítélni addig,- de még utána se, mert nem az én dolgom,- míg nem beszélek vele. Mert ha már megismerünk valakit valamennyire, akkor már nem megy olyan könnyen semmilyen ítélkezés. Persze, nem megy ez olyan flottul, mert például még most is azt hiszem, hogy a szemüveges emberek okosabbak, a kopaszok bölcsebbek, a szépek jók is, a harsányak közönségesek, meg ilyenek. S még akkor nem említettem, illetve hát igen, az előző pósztban, a bőrszínnel kapcsolatos előítéleteket, ami ugye, sajnos megvan bennem valamennyire a tapasztalatoknak köszönhetően ( és szívből örülök, ha bennetek nincs ), de mindig nagyon várom, hogy ne igazolódjon be.
Ezt csak így utólag írom, mert gondolkoztam, hogy is van ez: és arra jutottam, hogy az előítélet az egy olyan akaratlan gondolat vagy érzés, ami átfut rajtam, mikor meglátok egy embert, mint ahogy más is gondol valamire, ha meglát engem, és nem feltétlenül pozitívat. Az a lényeg, hogy legyen meg bennünk a nyitottság, meg ilyesmi, hogy esélye legyen a másiknak megmutatni, ha akarja, hogy milyen is ő valójában. Na, ezt kikerekítettem végülis valamennyire...

Az évek során

lassan rájövök, hogy nem biztos, hogy megfelelek annak a képnek, amit mások kialakítottak rólam, arról nem is beszélve, hogy annak sem nagyon felelek meg, amit én alakítottam ki saját magamról. Például azt hittem magamról egy ideig, hogy nem vagyok előítéletes. A csudákat nem. De mondjuk, az még mindig igaz, hogy közben meg nagyon szeretném, ha nem igazolódnának be ezek az csúnya előítéletek.
Ma reggel csak Sárát vittem suliba, és közben elmesélte, hogy tegnap környezetismeretórán,- amit mellesleg egy Károlybácsi nevű rendőr tartott nekik a közlekedési táblákról, és úgy nézett ki, hogy sétálgattak az utcákon, és megbeszélték közben a táblákat, és egyáltalán nem mellesleg Sára most a rendőröket tartja a világ legkedvesebb, legokosabb embereinek :) - naszóval, ahogy mendegéltek, a háta mögött levő hogyismondjamhogyjólegyen kissebbségi nemzetiségű, nála kétszer nagyobb kislány jól megrugta és hátba verte ! ( Akinek ez a heppje, akár meg is számolhatja, hány betűből áll az előbbi mondatom, mert ritkán írok ilyen hosszút...)
Csak úgy, mert úgy esett jól neki éppen akkor. Sára nem ütött vissza, csak óra végén megmondta a tanító néninek, aki megszidta a lányt.
Amíg itt bosszankodok, és szívem szerint nemmondommeg mit csinálnék azzal a verekedős gyerekkel, azon is gondolkodom, hogy mit mondjak az én okos, aranyos, bátor és segítőkész lányomnak, hogyan védje meg magát az ilyen buta, agresszív, s jobbleszhanemíroktöbbjelzőt emberkékkel szemben?! A visszaütés nem jó: egyrészt az "ellenfél" méretei miatt, másrészt az agresszióra nem jó válasz az agresszió, de akkor mi legyen a válasz?! A meghúzódás, az árulkodás? Egyik rosszabb, mint a másik. Nnnna, először is megpróbálok lecsillapodni, megiszom a vanilíás capuccinómat, megeszem a gyerekek által otthagyott reggelimaradékokat, és megpróbálok valami jó kis keresztény hozzáállást kialakítani magamban, ami most, meg kell hogy mondjam, nem lesz valami könnyű.

Nahát, tűvé tettem

az összes kallódó papírdarabkámat, és seholsem találom azt az idézetgyűjteményt, amit O. Wilde írásaiból szedtem össze. Nem tudom, miért nem írtam le őket egyik füzetembe a sok közül, mert abból is van néhány, például van egy csíkos, egy cicás, még egy csíkos, egy virágos és egy fekete. Mindegyik arra szolgál, hogy fontos dolgokat írjak bele, aztán valahogy mégis mindent papírfecnikre írkálok, amiket jól elhagyok erre-arra. Nnnnna, mindegy. Ma este újból lesz Grace Klinika, T. ki nem állhatja, és bár én szeretem, általában úgy szokott lenni, hogy mikor reklámszünet van, elfelejtkezek róla, és a második felét már nem látom. Amúgy meg nem volt valami könnyű ez a mai nap, de láza már nincs senkinek, és például találtam a párnám alatt meglepi-rajzokat, és az is jó volt, hogy T. azt mondta, úgy látja, elromlott a rossz kedvem. :)))

Nos, hát visszaállítottam

a jól bevált régi rendszert a kommenteket illetően :), csak kipróbáltam na, milyen az, ha én vagyok Csipike, a gonosz törpe. A tegnaphoz képest ma annyiban változott az életem, hogy most már Anna is lázas, meg beteg, szóval már ketten nyűgösködnek és lógnak rajtam, meg ilyenek. Mondtam is T.nek, hogy lám, itt van az egyik kézzelfogható jó oldala annak, hogy nem dolgozom ( japersze, egész nap lazsálok:)), mert legalább megkímélek valakit attól, hogy most páros lábbal rúgjon ki engem, mert például a múlt héten csak egy nap nem volt itthon beteg gyerkőcöm, és ha meg tényleg nincs senki, akkor majd lebetegszem én, nehogy már hiába teljen el az ősz meg a tél...
Az utóbbi időben, néhány napban kissé szívfájós voltam, több ok miatt is, de már helyére kerültek a dolgok bennem, és hát az egyik dolog, ami ebben segített, az a meséskönyv volt, amit a tegnap olvastam fel a gyerekeknek. A könytárból vettem ki, eddig nem hallottam róla, de annyira szép, és gyönyörűek benne a rajzok, meg minden, hogy rég volt rám ilyen hatással bármi is. Van benne egy rész a Jégkirálynőről, és nagyon tetszik, mert rengeteg ember van, akinek úgymond jégből van a szíve, kinek ilyen, kinek olyan okból, és ez olyan szomorú. Leírom, jó? Nem kötelező elolvasni! :)
" A Jégkirálynő valaha maga is érző szívű, vidám teremtés volt. Fiatal, ragyogóan szép királynőként példásan irányította birodalmát. Egyszer azonban a birodalmába látogatott egy idegen királyfi, és a királynő szerelemre lobbant iránta. Ámde az idegen királyfi mást választott kedveséül, és a birodalom egyik hercegnőjét vette feleségül. A királynő nem bírta elviselni a csalódást. Ahogyan a szerelem öröme bearanyozza a szerelmesek szívét, úgy a szerelmi bánat rettenetes szenvedést okozhat. A kínzó szerelmi szomorúság jéggé fagyasztotta a szívét, és vele együtt egész birodalmát is. Fájdalma akkora volt, hogy a birodalomban megfagyott minden, alattvalói pedig elköltöztek más vidékre. Azóta egyedül él jéggé fagyott palotájában, szívét szüntelenül jeges fájdalom járja át. Élete magányos a fényes palotában, hiszen senki sem bírná a dermesztő hideget elviselni, csakis a Jégkirálynő maga..."
Najó, ez csak egy kis részlet, nem ez a lényege a könyvnek. Végül a királynő elolvad, mikor a sárkány tüzet okád rá, pedig én azt hittem, hogy majd visszaváltozik jóságos királynővé, de nem. Na, akit érdekel, olvassa el, ha másnak nem, akkor a gyerkőcének, mert az enyémek tátott szájjal és mozdulatlanul hallgatták végig az egészet.

Vannak hibák,

amiket elkövet az ember, vagyis én :), és már nem lehet nem megtörténtté tenni. Aztán mi még van: van, hogy félreértik az embert, akkor meg van, hogy kár magyarázkodni. A legtöbb amit tenni lehet, hogy levonom a megfelelő tanulságot, aztán kész. :) Najó, ebből nem ért senki semmit, dehát ilyen is van.:)
Amúgy rémesen kialvatlan vagyok, Enikő beteg, nem köhög sokat, csak éppen megállás nélkül, és nyűgös, meg lóg rajtam, meg ilyenek...
Az este meghallgattam a B. által küldött Polcz A. felvételeket az öregségről,( ugye egy bizonyos kor után nem árt felkészülni :)), és annyit nevettem, mikor elmesélte, hogy egyszer vonatjegyet akart venni a jegypénztárnál, és nem jutott eszébe, hogy hova is akar menni. Csak annyit tudott, hogy valahova a határ mellé.:) De aztán kiderítették, hogy hát Sopronba. Na, hát ilyesmi velem is előfordult már, miután Enci megszületett, kimentem vele a ház elé, és valaki megkérdezte, hogy hogy hívják. És...a csodának se akart eszembe jutni a saját kínkeservvel megszült gyermekemnek a neve...:))) Hát igen, van, hogy bolondnak nézik az embert, és van, hogy nem is járnak messze az igazságtól...:)))