Nem nagyon szeretek

be és kicsomagolni, pakolni, ilyesmi, sőt mondhatnám, hogy ki nem állhatok, pedig most pont ezt csinálom. T. holnapután este indul, de már írjuk a listákat, mosok, vasalok, gombot erősítek az ingjein, ilyenek. És elterveztem, hogy mint a mesében, sütök neki jó kis túrós pogácsát, az sokáig eláll, mert hajlamos elfeledkezni, hogy kajára is szüksége van, és hát legyen mit egyen, míg bele nem jön az új helyzetbe. Na, megvolt ő 24 évig nélkülem is, meglesz most is ejsze két hónapig.
Amúgy ma reggel valami elképesztő karácsonyi hangulatban ébredtem, pedig nem sok okom van rá, ha csak nem a +1 óra alvás, ami nagyon is nyomós ok. Be is tettem valami jó kis karácsonyi zenét a reggeli készülődés közben. Aztán voltunk gyüliben, hazajöttünk, ebédet főztem, mosogattam, T. elhatározta, hogy elmegy Várpalotára modemet és más kütyüket venni, én pedig elhatároztam, hogy vele megyek. Aztán azt, hogy mégsem, mert szerintem kicsit felemelte a hangját, mikor mondott nekem valamit (én sértődékeny lenni kicsit...). Aztán azt, hogy mégis ( hamar megbékülök ). Aztán, hogy mégsem (mert aki vigyázhatott volna a gyerekekre, megfájdult a feje.) Na, nem vagyok valami könnyű eset egyáltalán... Most például jó lenne egy váll, amin nem sírni, csak úgy pihengetni szeretnék, de csak az enyém áll rendelkezésre pillanatnyilag, és azt meg elég kényelmetlenül érem el. :)