Az évek során

lassan rájövök, hogy nem biztos, hogy megfelelek annak a képnek, amit mások kialakítottak rólam, arról nem is beszélve, hogy annak sem nagyon felelek meg, amit én alakítottam ki saját magamról. Például azt hittem magamról egy ideig, hogy nem vagyok előítéletes. A csudákat nem. De mondjuk, az még mindig igaz, hogy közben meg nagyon szeretném, ha nem igazolódnának be ezek az csúnya előítéletek.
Ma reggel csak Sárát vittem suliba, és közben elmesélte, hogy tegnap környezetismeretórán,- amit mellesleg egy Károlybácsi nevű rendőr tartott nekik a közlekedési táblákról, és úgy nézett ki, hogy sétálgattak az utcákon, és megbeszélték közben a táblákat, és egyáltalán nem mellesleg Sára most a rendőröket tartja a világ legkedvesebb, legokosabb embereinek :) - naszóval, ahogy mendegéltek, a háta mögött levő hogyismondjamhogyjólegyen kissebbségi nemzetiségű, nála kétszer nagyobb kislány jól megrugta és hátba verte ! ( Akinek ez a heppje, akár meg is számolhatja, hány betűből áll az előbbi mondatom, mert ritkán írok ilyen hosszút...)
Csak úgy, mert úgy esett jól neki éppen akkor. Sára nem ütött vissza, csak óra végén megmondta a tanító néninek, aki megszidta a lányt.
Amíg itt bosszankodok, és szívem szerint nemmondommeg mit csinálnék azzal a verekedős gyerekkel, azon is gondolkodom, hogy mit mondjak az én okos, aranyos, bátor és segítőkész lányomnak, hogyan védje meg magát az ilyen buta, agresszív, s jobbleszhanemíroktöbbjelzőt emberkékkel szemben?! A visszaütés nem jó: egyrészt az "ellenfél" méretei miatt, másrészt az agresszióra nem jó válasz az agresszió, de akkor mi legyen a válasz?! A meghúzódás, az árulkodás? Egyik rosszabb, mint a másik. Nnnna, először is megpróbálok lecsillapodni, megiszom a vanilíás capuccinómat, megeszem a gyerekek által otthagyott reggelimaradékokat, és megpróbálok valami jó kis keresztény hozzáállást kialakítani magamban, ami most, meg kell hogy mondjam, nem lesz valami könnyű.