Ma reggel annyira

korán keltem, mert muszáj volt, ha nem akartam megint elbliccelni a friss kiflit. Az van, hogy van nekem egy ilyen elég jó kis vekkerem, van rajta egy csomó gomb, meg ilyenek, már megtanultam beállítani, de reggel, mikor csörög, csak úgy lenyomok valamit, hogy elhallgasson. De olyan furfangos szerkezet, hogy 5 perc múlva újrakezdi, és előbb-utóbb azért felkelek én. Igenám, de a héten nem tudom hogy, de állandóan olyan gombot nyomtam meg a sok közül, ami után már nem csörgött újból. Így aztán jól elaludtam mindig, és volt aztán nagy sejhaj meg ilyenek. Szóval ma időben keltem, de a vége mégis sejhaj lett, és nagyon kritikus volt, hogy elérünk-e kivelhovakell, de elértünk. Mindig mindenhova elérünk időben. Valahogy.
Mostanában állandóan fényképezőgéppel közlekedek, mint a japán turisták, például tegnap vagy tegnapelőtt a fenti fát örökítettem meg, mert pont úgy néz ki, mint egy őszi karácsonyfa. És a másik fát is a házunk mellett fényképezem minden nap, de nem tudom milyen lesz, mert mindig elfelejtem, pontosan honnan vettem le előző nap, ráadásul a nap is hol süt, hol nem , tehát a fényviszonyok is totál különbözőek.
Amúgy meg mostanában belenéztem Seneca "Erkölcsi levelek" c. könyvébe, és hát meg kell mondjam, hogy magamba kellett szálljak, mert aszongya: Ámde arra ügyelj, hogy a sok szerző s a mindenféle-fajta könyv olvasása ne legyen csapongó állhatatlansággá: bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs. Ha az életet vándorúton töltjük, a végén sok a vendéglátónk, de nincs barátunk.