Tegnap és ma

vendégeink voltak, és kirándulgattunk kicsit a környéken. Szedtünk mindenféle őszi termést, bigyókat, bogyókat, száraz leveleket, virágot, teafüvet. A hecserlit és a kökényt simán felismertük, (utóbbit arról, hogy megkóstolva csókra húzza az ember száját...), de volt egyfajta piros bogyó, és hát arra azt mondtuk, hogy az som. De Enikő meg azt, hogy az galagonya, és most utánanéztem nahol? :), hát persze, hogy a google-n , és hát tényleg galagonya... Biztos ismeritek Weöres Sándor versét:
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya magába.
Hogyha a Hold rá fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Ezt a verset azután írta, miután megismerkedett Polcz Alaine-nel,akibe egész életében reménytelenül szerelmes volt. Ez jutott róla eszébe első látásra.
Hát mit mondjak, ez az ősz kihozza az emberből a lelke mélyén rejlő költő-félét...Na nem belőlem, én megelégszem mások remekműveivel. Készítettem egy csomó képet is, de most valahogy nehezemre esik feltölteni a gépre őket. Majd máskor. Ja, van egy fa a házunk mellett, olyan szépen színesedik. Minden nap le akarom fotózni, hogy majd egymás mellé téve a fotókat lássam a változást. Már vagy négy éve tervezem ezt, de ebben az évben tényleg megcsinálom. Már ha el nem felejtem...