A múltkor,

mikor kivettem a könyvtárból Máraitól az "Egy polgár vallomásai"-t, nem sikerült végigolvasnom, egyrészt mert nem az az egy-éjszaka-kiolvasandó könyv, mint például egy indiánregény, - bár már túl vagyok az indiánregényes korszakomon - meg aztán időm se volt rá. Ha egyszer lesz, végigbogarászom, mert például ilyet írt: “Sokáig azt hisszük, ismerjük vágyainkat, hajlamaink, indulataink természetét. Ilyen pillanatokban fülsüketítő explózió figyelmeztet - mert a csönd pianisszimója is tud olyan fülsüketítő lenni, mint a fortisszimó -, hogy merőben másfelé élünk, mint ahol szeretnénk élni, más a foglalkozásunk is, mint amihez igazán értünk, más emberek kegyét keressük vagy haragját ingereljük, s közönyösen és süket messzeségben élünk azoktól, akikre igazán vágyunk, akikhez minden következménnyel közünk van… Aki e figyelmeztetésre süket marad, örökké sután, balogul, melléje él az életnek.” (Márai Sándor: Egy polgár vallomásai)
Bizonyos körökben szokás megkérdezni, hogy: a helyeden vagy-é, fiam? :) Olyan fura ez a kérdés. Én mindig azt mondom, hogy igen, ha nincs kedvem kacskaringós beszélgetésbe kezdeni az illetővel. Most ha valaki a helyén van, az az egyetlen hely, ahol boldog lehet?! Mert akkor nem tudom, hogy a helyemen vagyok-e, de meglehetősen boldog vagyok. Aztán ha egy másik helyre megyek, azt hiszem, ott is meglehetősen az leszek.
Szerintem a vágyaknak több szintje van. Én azért nem panaszkodom, mert tulajdonképpen mindenem megvan, amire úgy igazán szükségem van, amit valaha is akartam. Az, hogy kialakult világképem és hitem van, valamint az, hogy családom van, - tudom, már ismétlem magam, és már-már közhely,- az egyik legnagyobb ajándék az életben. Esténként szabályosan boldog vagyok a tudattól, hogy a szomszéd szobában ott durmol a három kópé. Csak ülünk T.-vel, és ezen örvendezünk.
Másrészt én későn érő típus vagyok, azt hiszem. Ha húsz évesen tudok annyit magamról, mint most, lehet, hogy másfele indulok el, sőt biztos. Mindig mosolygok, mikor hallom, valaki közgázt tanul. Nem tudok nem arra gondolni, hogy lehet csak azért, mert amúgy fogalma nincs, hogy mihez kezdjen az életben. Persze, magamból indulok ki, tudom, hogy vannak elhivatott szakemberek, meg minden, gondolom én...Na, ezen a téren tényleg még keresem a helyem, bárhol is legyen az. S ha meg nem találom, akkor majd lesz belőlem egy valamilyen biztosítási, pénzügyes vagy valami ilyesmi valaki, most mér', elég jó jegyeim voltak, fog az menni. Az én intelligenciámmal! :))
Harmadrészt meg van a vágyaknak egy olyan szintje, ami végül is szinte mindegy, hogy teljesül vagy nem, az a lényeg, hogy meglegyenek. Nekem rengeteg van. Például: hogy legyen egy reális cicám is; a Sarki Fényt már mondtam; hogy legyen egy olyan vagy hasonló bögrém, ami eltört; hogy a postás ne mindig T.-nek hozzon levelet, hanem nekem is. Meg hogy megtanuljam a patchworkot. És hogy megtaláljam az egy éve vett ragasztópisztolyomat, amit még egyszer sem használtam. Meg ilyenek.