Már nem azért,

de szöget ütött a fejembe ez a dolog az előítéletekkel kapcsolatban. Hogy mitől is függ egy adott emberrel kapcsolatosan a véleményalkotásunk. Nekem volt egy csoporttársam, Mártinak hívták, nagyon szép lány volt, biztos most is az, nem tudom, és hát ő alig járt be órákra, de mindig mindent el tudott intézni magának, elég volt csak odamennie szünetben a tanárokhoz, és megbeszélnie a dolgokat. Eléggé kivoltunk rá, hogy mit képzel, hogy a szépségének köszönhetően csak úgy elintéz mindent. Nem mondom, lehet, hogy tudat alatt irigykedtünk is rá, vagy nem tudom, na. :) Tény, hogy egyszer szóba elegyedtünk, és kiderült, hogy nagyon keményen dolgozik, azért nem tud bejárni órákra. Mit mondjak, akkor megfogadtam, hogy én soha, senkit nem fogok megítélni addig,- de még utána se, mert nem az én dolgom,- míg nem beszélek vele. Mert ha már megismerünk valakit valamennyire, akkor már nem megy olyan könnyen semmilyen ítélkezés. Persze, nem megy ez olyan flottul, mert például még most is azt hiszem, hogy a szemüveges emberek okosabbak, a kopaszok bölcsebbek, a szépek jók is, a harsányak közönségesek, meg ilyenek. S még akkor nem említettem, illetve hát igen, az előző pósztban, a bőrszínnel kapcsolatos előítéleteket, ami ugye, sajnos megvan bennem valamennyire a tapasztalatoknak köszönhetően ( és szívből örülök, ha bennetek nincs ), de mindig nagyon várom, hogy ne igazolódjon be.
Ezt csak így utólag írom, mert gondolkoztam, hogy is van ez: és arra jutottam, hogy az előítélet az egy olyan akaratlan gondolat vagy érzés, ami átfut rajtam, mikor meglátok egy embert, mint ahogy más is gondol valamire, ha meglát engem, és nem feltétlenül pozitívat. Az a lényeg, hogy legyen meg bennünk a nyitottság, meg ilyesmi, hogy esélye legyen a másiknak megmutatni, ha akarja, hogy milyen is ő valójában. Na, ezt kikerekítettem végülis valamennyire...