A múlt heti

zűrzavartalanosításnak pillanatnyilag ugyan nyoma sincs, de én a szívem mélyén tudom, hogy ez csak a látszat. És a látszat csal néha. Amúgy ma voltunk vendégségben, és én nagyon szeretek vendégségbe járni, csak ilyenkor mindig annyira koncentrálok, hogy szépen el tudjak társalogni németül néhány órán keresztül, hogy aztán megfájdul a fejem. Mindenesetre, most sokkal kevesebbszer nevettem olyan poénokon, amikről fogalmam se volt, hogy miről szólnak, - illetve, hogy pozítiv legyek: többször nevettem olyanokon, amikről tudtam, hogy mire vonatkoznak - mint mondjuk egy-két hónappal ezelőtt, és azért ez nagy haladás, és nagy optimizmussal tölt el a jövőre nézve.

Amúgy

Sárának a szorzótáblát kellene átismételnie, illetve jobban mondva, újratanulnia, mert úgy tűnik, elfelejtette. Na, és ahányszor próbáljuk kérdezni tőle, hogy mennyi mondjuk négyszernégy, akkor mindannyiszor keserves zokogásban tör ki, de tényleg. Egyébként ő a legderűsebb természettel megáldott gyermekünk, és mégis. Ha szorzótábláról van szó - úgy tűnik, képes összeomlani. :)

Az ősz előhírnökei

Pirul a naptól már az őszi bogyó (Radnóti)

Van ugye ez a dolog,

hogy mi ideköltöztünk néhány hónapja. Az okok ismertek. Talán az is sejthető, Tibi miért nem Magyarországon akart dolgozni...Annak idején például utálta a hálapénzt, de volt idő, amikor csak ennek segítségével tudtunk megélni. Emlékszem, egyszer egy beteg egy fagyasztott kakast adott neki. :) Aztán inkább szakmát váltott egy időre.
Itt, ugye, úgy tudtuk, hogy nincs hálálkodás...Szigorú szabályok vannak erre nézve, nem szabad elfogadni semmit. Ennek ellenére, ma érkezett a klinika címére és az ő nevére egy kis csomag egy betegtől. Benne egy szép köszönő levél Sehr geehrter Herr Dr. Brodan-nak :), és mindenféle bio, meg Fairtrade árucikkek: kávé, tea, csoki, ilyesmi. Na. Amúgy a csomag "cenzúrázva" érkezett Tibihez, mert a levélre valaki rábiggyesztette a kórház pecsétjét, de végül is átadták neki a pakkot. Egy részét megosztotta a nővérekkel, a többi részét pedig majd mi szépen elfogyasztjuk. Hálásan. (Hogymikvannak!)

Befejeztem

még egy német könyv olvasását. Végül is tetszett, bár az elején csak kínoztam magam vele. Sokat tanulok így, de tényleg. Mivel szeretek olvasni, ezen keresztül tanulom a nyelvet. Lassan ideje lesz áttérnem a könnyedebb olvasmányokról (ún. Frauenromane :)) a tartalmasabb könyvekre.
Amúgy meg rátaláltam erre a blogra. Ez egy olvasós blog, és főleg női írók műveit elemzik. Szeptemberben Szabó Magda "Régimódi történet"-e lesz megbeszélve, úgyhogy szépen le is vettem a polcról, hogy együtt olvassak velük. Izgi.
A héten úgynevezett decluttering-el kapcsolatos munkákat vittem véghez, először a fejemben, ebből kifolyólag pedig a lakásban is. (Decluttering = zűrzavartalanosítás ( saját fordítás)). Ez is izgi, később majd még írok róla.
Most mennünk kell fociedzésre, csak gondoltam, előtte írok ezt-azt, mert a végén még leszokom a blogírásról, ha nem vigyázok.:)

Nem nagyon

emlékszem olyanra az utóbbi években, hogy egyedül elmentem volna "szórakozni". De most nagyon érdekelt ez a hárfa-koncert. Éééés nagyon tetszett, éééés szerintem a hárfa a legszebb hangszer a világon. Énekelt is hozzá ez a hölgy, eredeti ír dalokat - na meg mesélt tündérekről, koboldokról, a titokzatos kelta világról...:)
Közben Tibi vigyázott a gyerekekre, lefektette őket - és a kicsikéim készítettek nekem kis ajándékokat: rajzokat, tobozokat, kisvirágot és egy gesztenyét találtam hazaérkezve az asztalomon, a következő Anna által írt levélke kíséretében: Anya kérlek szépen mosad ki a háloingemet, aszt amejken egy kutya meg egy cica van rajta. ( Le is rajzolta a hálóinget.:)))

Eléggé

összeszedett napom volt, minden téren, már ha érdekel valakit. Mert eszembe jutott, hogy három lányom van, és nem engedhetem meg magamnak, hogy szétfollyak. Persze, attól még szétfolyok néha, de azért ne azt vigyék magukkal "örökség"-ként, hogy "ahogy esik, úgy puffan...". Értitek. Meg például hiába mondom nekik, hogy szedjék már össze magukat, és ne órákig írják a félórás házifeladatot, ha tőlem azt látják, hogy ennek is, annak is nekifogok, aztán lesz valami. Valami mindig lesz, de nem mindegy hogyan és mi, ugye. Szóval, ez rámnehezedett, hogy én példa vagyok, ha akarom, ha nem - és mint ilyen, hatásom van az eljövendő generációra, aminek egyes tagjai nem is fognak ismerni engem, csak a jó vagy rossz példám gyümölcseit "élvezik" majd valamennyire.
Nem is arról van szó, hogy nem végzem lelkiismeretesen azt, ami most a dolgom...mert igyekszem, de tényleg. Csak nem túl hatékonyan talán, vagy nem is tudom.
Olyanokra gondolok, hogy szinte minden napra van valami extra-takarítgatás: például hűtőszekrény kipucolása, kamra-polc rendebetevése, szekrények újrarendezése,(mert a benne levő ruhák mindig összegubancolódnak valahogy), a mosógép tetejének letakarítása (mert oda is állandóan ruhakupacok halmozódnak), ésatöbbi, ésatöbbi, végeláthatatlanul. De ezek a dolgok annyira kárász-életüek, hogy néhány nap múlva kezdhetem előlről. Szóval nem tudom, nem tudjuk megtartani azt a kis rendet.
És én valami olyasmi rendszert, vagy szokást, vagy valamit szeretnék megtanítani a gyerekeknek, amivel majd könnyebben boldogulnak, mikor nekik lesz saját háztartásuk. Hogy aztán nyugodtan jöjjenek a kérők megnézni engem, mielőtt őket akarják elvenni. Csak viccelek.
Azért is van jó napom, mert arra gondolok, hogy holnap elmehetek a múltkor kinézett hárfa-koncertre (most már muszáj lesz, mert megvettem a jegyet is:), meg arra is gondolok, hogy holnaputánra vendéget hívtam, aki el is jön, és még az is lehet, hogy lesz itt egy barátnőm.

Ma reggel

ködborította tájra ébredtünk. Mintha közeledne az ősz. Aztán kisütött a nap, és gyönyörű volt, ahogy először a templomtorony meg a kilátó kezdett el derengeni, végül pedig minden láthatóvá vált. Miután Tibit elvittem a munkahelyére és visszaérkezve bekanyarodtam a kocsibeálló felé vezető útra, egy szőke hölgy tolatás közben jól nekem jött, mármint az ő autója a miénknek. Láttam, hogy közeledik, de visszatolatni már nem tudtam a forgalmas főútra, úgyhogy maradt a dudálás, amit ő nem hallott meg, és a visszapillantó tükröket se használta. Végül is megúsztuk mindketten egy kis karcolással. Kein problem.
Aztán Annát kikísértük az iskolabuszig, Sárát elkísértük a másik iskola bejáratáig és Enikővel kettecskén maradva elmentünk óvodába. Ez nem ilyen békésen történt, bár ha leszámítom az elégedetlenkedést és a nyafogást, akkor tulajdonképpen békésnek is nevezhetném...Nagyon szeretném, ha leszokna arról, hogy így fejezze ki az érzelmeit. Úgyhogy sokat beszélgetek vele, felhívom a figyelmét a szép és jó dolgokra - annak idején engem ennél drasztikusabb módszerekkel "kezeltek" volna :), de remélem, hogy a szép szó is használ. Tulajdonképpen a nagyobbaknak is volt nyafogós időszakuk, és tulajdonképpek már egyik sem műveli nagy általánosságban ezt a műfajt, úgyhogy van remény. És próbálok következetes lenni abban, hogy ne halljam meg, ne válaszoljak, ha nem normális hangon kéri vagy közli a dolgokat. Amúgy pedig, a következetesség a legesleggyengébb pontom, ami a gyereknevelést illeti, és ha mégis aranyos és kedves és jólnevelt gyerekeim vannak, márpedig azok, akkor az valószínüleg nem az én érdemem.

Tegnap

kezdtük előlről a bicikli-pakolászást. Nem olyan családból származunk mi, akik könnyen feladják. Felpakoltuk az autó tetejére a nagybiciklit, rajta a gyereküléssel, a kisbiciklit, a csomagtartóba pedig a még kisebb biciklit és Tibinek a görkorit. Az ég félig felhős volt, félig kék. Mikor kiértünk a város szélére, és már felpattantunk volna a kétkerekűekre, akkor kiderült, hogy Anna biciklijének a hátsó kereke kipukkadt. Kb. egy óra alatt sikerült helyrehozni, és akkor már igaziból is elindultunk. Most először bicikliztünk-görkoriztunk így családilag, hogy mindenki gurult valamin. Annácska még csak most tanult meg pótkerekek nélkül biciklizni, és miután befejelt egy kerítést, meg ilyenek, megy is ügyesen, mint egy józan kiskígyó. Itt csodaszép a táj a város körül. Aszfaltozott, autómentes út kanyarog kis tavak mellett, fenyvesek között... tiszta háváj. És tulajdonképpen már csak annyit szeretnék, ha lehetséges, hogy eljussunk odáig, hogy - mint a Forma 1-ben a profik a kerékcserét - kicsit gyorsabban hajtsuk végre a bicikli fel - le szerelést, és az elindulás ne vegyen igénybe sokkal több időt, mint maga a biciklizés. De azért így is jó.

Délután kitaláltuk, hogy

menjünk el biciklizni. Ez azt jelenti, hogy:
1. Elő kell venni a tetőcsomagtartó részeit az ágy alól.
2. Fel kell szerelni az autóra.
3. Elő kell venni a tetőcsomagtartóra szerelendő biciklitartókat az ágy alól.
4. Fel kell szerelni a tetőcsomagtartóra.
5. A kisbicikliket le kell vinni a balkonról és felszerelni a biciklitartóra, ami a tetőcsomagtartóra van szerelve, amit az ágy alól vettünk elő.
6. Nagybiciklivel ugyanez.
7. Bepakolni: fejvédőket, tenni harapnivalót, innivalót, pulcsit hideg idő esetére.
Mindezt a szomszédság valamint a szomszédság összes rokona és barátja szeme láttára kellett ma végigművelni, merthogy a gyerekük ma tölti az egy évet, és buli készült a ház mellett. Meglepetésünkre nekünk is szóltak, hogy szeretettel várnak egy bratwurst-ra. Ha már annyit kínlódtunk a bicikli-mizériával, akkor majd UTÁNA - feltétlenül...
Beülvén az autóba elindultunk a városon kivülre, ahova a biciklizést terveztük. Közben megálltunk egy boltnál, hogy vegyünk valami ajándékot a kis ünnepeltnek, mert azt úgy illik. Utána elkezdett esni az eső és hazamentünk, és az ünneplő sereg szeme láttára visszapakoltuk a cuccost. Én felvettem egy normálisabb blúzt, feltettem egy nyakláncot és kimentünk mi is a társasághoz. Ültünk egy-két órát, ettünk-ittunk ezt-azt...Jó volt, nagyon kedvesek itt az emberek, de tényleg. Szomszédasszony felajánlotta, hogy reggel ad a megmaradt finom salátákból, úgyhogy holnapi ebéd megoldva. Szeretem, amikor hasznosan töltjük el az időt...:)

Vers

Fodor Ákos: Impromptu

Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán
a Kelő elébe.

Tulajdonképpen

nem rossz, ha rendesen be van osztva egyeseknek az idejük. Nem is emlékszem, mikor volt úgy, hogy este nyolc után néhány perccel már vacsora után vagyunk ( a felnőtteknek jár majd második vacsi is...:), az asztal letakarítva, ilyesmi. Szóval, megvolt az első iskolai nap. Sikerült reggel megoldani a hogyan-legyek-egyidőben-két-helyen című kérdést is, mert Sára és Anna külön helyre járnak iskolába ebben az évben, de az órák egyidőben kezdődnek. Ezek fontos dolgok, rengeteget lehet ilyesmin tipródni, feleslegesen. Még mindig van, mit beszerezni az iskolatáskába, mert ami itt másnak egyértelmű, arra én csak lassan jövök rá.
Délelőtt most van három-háromésfél óra szabad időm, amikor főleg német szavakat magolok. Sokat számít, hogy nem vagyok félbeszakítva percenként. Igazából ez a legértelmesebb, amit tehetek. Ha akarok bármihez is kezdeni, nyelvtudás nélkül nem megy. Amúgy én egy örök újrakezdő vagyok...Néha nem kellemes érzés így harmincon túl megküzdeni ezzel az érzéssel, de az ember próbálja meg kihozni a helyzetből, amit csak tud, nem?
Aztán összeszedem a háromfelé levő kis csapatomat, és próbálok minőségi időt eltölteni velük. Ma elmentünk a parkba uzsonnázni, meg apró gesztenyét gyűjteni, és mindennapos a barkácsolás is. Tegnap egy-egy ilyen bütykölős újságot kaptak ajándékba, és már sokmindent elkészítettek belőle. Nagyon élvezem a társaságukat.
Szóval így. Zajlik az élet...

Nem tudom,

van-e hasonlóság vagy nincs, mert Annától azt kérdeztem, hogy hasonlít-e rám, és azt mondta: "Hát...igen." Aztán Sáránál már elmésebb voltam, és azt firtattam, hogy szerinte kire hasonlít ez a néni...ő meg visszakérdezett: "Talán...rád?" Bárhogy is legyen, én mindenesetre jól szórakoztam, míg elkészítettem ezt a képet magamról itt.

A mérsékelt

lelkesedéssel várt holnapi iskolakezdést ezzel a különleges reggelivel próbáltam kedvesebbé tenni...:)

Már szürkülödött, mikor

mégiscsak rávettük magunkat egy esti sétára. Én vasalni szerettem volna, Enikő lusta volt, Anna azt szerette volna, ha mesét olvasok neki - s mindezt egy Tibi + Sára által kezdeményezett sétával hoztuk közös nevezőre, mert valahogy így működik a családi matematika. Majdnem eláztunk, de aztán mégsem, mert bár azt hittük, rég lement a nap - megemberelte magát még egyszer az esőcseppek és felhők fölött, és valami olyan pazar fényjátékot láthattunk, mint még soha. Hihetetlen színek váltakoztak kissé szürreális hangulatban, szivárvány bújt elő, és mi egyik ámulatból a másikba estünk. Most már van elképzelésem arról, hogy milyen lehet a titokzatos Északi Fény. Néhány perc múlva aztán minden újból szürke és kissé homályos lett, mintha mi sem történt volna...mi pedig, Enikőnk állhatatos nyekergésével a fülünkben, békességesen hazabattyogtunk. Jó éjszakát.

Már egy ideje

megkaptuk mi is a társadalombiztosítási kártyáinkat, ezért tegnap elvittük a gyerekeket az orvoshoz egyrészt udvariassági látogatásra, hogy hát mi is itt lennénk, másrészt mindhárom gyerkőcnek hiányzott még egy-egy oltás, illetve Annának van egy kis egészségügyi problémája. Enikő ovijában is kérték, hogy hozzak egy olyan receptet, ami alapján német nyelv -fejlesztésben részesíthetik. Mondjuk ezt nem nagyon értettem, hogy azonkívül, hogy a gyerekek között van napi néhány órát, mit még akarnak fejleszteni rajta...és az orvos se értette, szerinte sincs rá szükség. Eddig mindig azt mondták az óvónők, hogy szegény kis Enikő, olyan végtelenül szomorú az óvodában...a szívem szakadt meg, mikor ilyeneket hallottam. Most először utaltak arra, hogy változik a helyzet, egy-egy szót mond már, próbál kommunikálni, ilyesmi. Én tudom, hogy idővel és türelemmel teljesen be fog illeszkedni. Így lesz, minden bizonnyal.
Amúgy ezt a szép ír hárfakíséretes dalt hallgatom (Quiet land of Erin). Jövő héten ez a hölgy fog itt a városban fellépni, és nagyon szeretnék elmenni. És minél többet hallgatom, annál inkább szeretnék elmenni.

Füles-hangulatban

leledzettem néhány napig. Ilyenkor nincs blog se, semmi se. Szóra se érdemes. Viszont sokat olvastam, főleg este, éjjelbe nyúlóan. Már hét könyvet elolvastam a jobb oldali listából a múlt napokban, mert én nem tudok úgy olvasni, hogy minden nap egy kicsit, beosztással...Mondjuk, hogy ez volt az én szabadságom, nyaralásom.
Kirándulni is voltunk, igazán szép, felejthetetlen helyeken. Meg esténként biciklizni, görkorizni.
(Közben a konyhában kiborult egysmás a frissen feltakarított padlóra...szóra se érdemes.)
Amin gondolkozom még, az a "magvetés" ...
"Aki mindig csak a szelet figyeli, nem vet, és aki csak a fellegeket lesi, nem arat.
Reggel fogj a magvetéshez,
és ne pihentesd a kezed este sem,
mert nem tudod, melyik sikerül:
ez, vagy amaz,
vagy mind a kettő egyaránt jó lesz. (Prédikátor Könyve 11: 4, 6)"
Az utóbbi sorhoz igaz fülesként még hozzátenném, hogy : vagy egyik sem... :)
Nem lesznek barátaim, ha nem hívok meg senkit egy teára, vagy nem válaszolok a levelekre. A gyerekek se tanulják meg, mi a fontos az életben, ha én nem tanítgatom őket szóval és tettel, minden nap. A varrnivalóm se fog elkészülni, ha nem öltögetek bár csak néhányat bele időnként. A nyelvtanulásról pedig, ami időnként kétségbe ejt, ne is beszéljünk...sajnos, minden egyes szót meg kell tanulni, magától nem vándorol be a fejembe. Ez mind magvetés, és tulajdonképpen minden hétköznapi dolog az.
És olyan még nem volt, hogy valaki bevetett volna egy egész búzatáblát, aztán ne lett volna belőle semmi, még ha nem is kelt ki minden elvetett mag.

Anyaszívet melengető pillanatképek

Esik

az eső rendületlenül. A szünidő utolsó napjai elég lustán telnek. Ha szép idő van, sokat vagyunk kint, amúgy hagyom, hadd játszzanak, ahogy és amennyit akarnak. Egyedüli elvárásom, hogy minden nap olvassanak egy kicsit. Közben azért a fejemben készülnek a listák, hogy mit kell még beszerezni iskolakezdés előtt. Sára nadrágjai mind a bokája fölé érnek, Anna és Enikő pedig kinőtte a cipőit. A gyerekszoba újfent megint állandóan rendetlen, tehát a táblázatos módszer kudarcot vallott, és ennek legfőképpen én vagyok az oka, mert nem kértem számon következetesen a feladatokat. Most megpróbálunk fokozatosan megint rendszert és személyreszabott feladatokat vinni a napokba. Hétfőtől kezdődnek a fociedzések is. Amúgy erről jut eszembe, hogy kaptunk ajándékba a szomszédtól három focilabdát, amire már nem volt szükség a csapatnál. Kedvesek itt a népek.
Visszatérve az esőre...mikor mentem délben Enikőért, elkezdett nyafogni, hogy mennyire utálja az esőt, s így meg úgy. Ami engem illet, én nagyon szeretem, és neki is bebizonyítottam, hogy lehet azt élvezni is. Biztattam, hogy trappoljon a pocsolyákban, és vadásztuk az ereszhibás épületeket, mert ott vízesésszerűen zutyorgott le a víz. Ezek alá hosszan beállt, és élvezte az esőcseppek koppanását az kapucniján. Nagyon aranyos volt, és arra gondoltam, milyen jó, hogy ilyen fontos tudnivalókkal felvértezve indulhatnak az életbe a gyermekeim...

A "Színek és évek"-et

kiolvastam, a nagyját éjjel...hm, lehet, jobb lenne napszemüveggel közlekedni ma, meglátszik az ilyen éjjel-olvasós úri hóbort a szemeimen már...Egyszerűen nem tudtam "letenni", ez egy ilyen könyv. Egy idős hölgy meséli el az életét és ezzel együtt bemutatja a múlt század elején élő társadalmat, női sorsot. Még nem olvastam eddig Kaffka regényt, de ahogy fűzi a szavakat, az valami nagyon szép. Engem elbűvölt.
Amúgy is ilyen régmúlt idézős hangulatban vagyok. Anyósomat sokat meséltettem, míg itt volt, mert ő élt egy olyan világban, amiről mi csak hírből hallottunk. Nagyon odavagyok a régi fényképekért, épületekért, történetekért...A mamám szőtte konyharuhákat is használom ugyan, de csak vigyázva, a frissen sült kenyeret göngyölöm bele...Volt idő, amikor nem igazán érdekeltek a régi sztorik, dolgok - az újakat sokkal modernebbnek, praktikusabbnak láttam. Helyet az ifjúságnak! - gondoltam beképzelten és önzően. Most mégis arra törekszem, hogy amit lehet, "átmentsek" az én gyerekeimnek, tárgyakat és értékeket, hogy folytassuk, amit az előttünk élők elkezdtek, és mi is tegyük hozzá, amit tudunk.

Miután elolvastam

az összes rendelkezésre álló Jane Austen regényt, és gondolom, már a könyökötökön (mennyi ö betű!...) jön ki, hogy mind erről beszélek - na, most nekifogtam a Kaffka Margit "Színek és évek"-jének. Amúgy rájöttem, - ami egyébként evidens - , hogy Austen könyveinek nem is annyira a férjhezmenős sztorik az igazi ismertetőjele vagy sajátja, bár tény, hoyg mindegyik erről szól, hanem az irónia, ahogy kezeli ezeket a témákat. Kár, hogy nem írt többet.
Visszatérve a "Színek és évek"-re, beillesztek kedvcsinálónak egy kis idézetet, már csak azért is, mert számunkra annyira aktuális dolgot pendít:
" Wagner tánt iskolájában a tandíj egyforma volt ugyan szegénynek, gazdagnak - de a kis "polgárlányok", az iparosok és boltosok gyerekei "gné-é-édige frá"-nak szólították őt, mi pedig "tanté"-nak. A német beszéd kötelezőnek volt hirdetve, és a tánt szigorúan feddette a parancs ellen vétőt. "De hogyha nem tudunk?" - szabadkoztak a Magyar utcai csizmadiák lánykái. "Akkor meg kell kérdezni, hogy mondják ezt vagy azt!" - "Hogy kell kérdezni?" - így: "Wie sagt man das deutsch?" Ebből az lett, hogy a kérdést lassanként megszoktuk elébe tenni, beleszúrni minden mondanivalóba; egész történeteket meséltünk el így: "Osztán, vizakmandaszdájcs, amúgy..." És ez elég volt mentségnek, ha megintettek a magyar beszédért. "
:))))

Jövő héten

kezdődik az iskola. Szóval eltelt a nyár. Tibi szülei pedig ma este utaznak haza, és ezeket a pici cserép virágokat kaptam tőlük...


Tegnap pedig egész délután apró kis csomagokat készítettem néhány otthoni barátnak...csak úgy, jelzésként, hogy valahol gondolnak rájuk.
Á, amúgy cseppet sincs honvágyam. Októberben viszont megyünk haza, és már most számolom a napokat. És tervezünk egy kis hegymászós túrát is Erdélybe (Paring hegység megint)...tudom, hogy akkor már hideg van, de akinek van kedve jönni, úgy örülnék neki, mert minél többen vagyunk, annál kevésbé félek a medvétől...:)

Nem azt szokták mondani, hogy

az ember nem tud elfelejteni biciklizni? Ez rám csak részben vonatkozik. Jó, tényleg nem bicikliztem vagy ezer éve...meg aztán mindjárt úgy indítottam, hogy az újonnan vett gyerekülésbe Enikőt is , - aki nehezebb egy zsák sónál, - bepakoltam, aztán lendületesen nekiiramodtam...volna, ha nem kezd el imbolyogni a bicikli, a gyerek, a nadrágom szára meg reszketni, mint a nyárfalevél. De nem vagyok én az a feladós fajta, úgyhogy szépen, óvatosan elmentem egyszer csak én néhány körre a városban, aztán megint felültettem Encit is, és lassan-lassan tudok már vele is menni. Hát hadd ne mondjam, hogy már ennyitől is izomlázam van, látszik, hogy csak a szám jár, ami a rendszeres futást illeti.

Mostanában két

olyan világhír értékű esemény van, amire még én is felfigyeltem. Az egyik az Olimpia, és bár igaz, hogy elsősorban azért nem nézem, mert nincs hol, másodsorban viszont azért nem nézném, mert nem értek egyet azzal, hogy pont Kína kapta meg a rendezési jogot. Az Olimpia nem arról szól amúgy, hogy a világbéke meg a tolerancia, meg ilyenek? Akkor hogy rendezheti egy olyan ország, aki átlép ezeken az értékeken? (Éljen Tibet!)
A másik hír pedig az orosz-grúz háború. Mind olvasom a cikkeket, hogy akkor ki is kezdte, s hogy mire fel van ez az egész...Ugye az van, hogy Dél-Oszétia Grúzia egyik szakadár területe, akik nem akarnak oda tartozni, de a nemzetközi közösség nem ismeri el a függetlenségét. Oroszország viszont támogatja. Grúzia gondolt egyet, és vissza akarta csatolni a szakadár területet, erre meg Oroszország is elővette a bombázógépeit, mondván, hogy kötelessége megvédeni polgárait. Mindegyik fél a másikra hárítja a felelősséget...Nekem úgy tűnik, hogy Grúzia a ludas, és most azt mondja, hogy az úgy kezdődött, hogy Oroszország visszaütött. Hát igen. Sajnos ez van. Remélem, hogy Bush és társai hamar elindulnak béketárgyalásokat kieszközölni, különben még csúnya vége lehet ennek az egésznek.
A-világ-sorsa-és-boldogulása-iránti-elkötelezettségteljes-érdeklődéssel-rendelkező-márta jelentkezett.

Csak mondom, hogy

feltettem néhány linket ide oldalt olvasnivaló címén...ezek azok a könyvek, amiket most olvasok, vagy olvastam, vagy olvasni fogok.
Íme egy kis kedvcsináló idézet :
"- Gondolom, nem tévedek asszonyom; bár jó ideje nem részesültem abban az örömben, hogy láthattam volna kegyedet, de ugyebár Allen a neve?

E kérdésre igenlő válaszban részesülvén, az idegen hölgy magát Mrs. Thorpe-nak nevezte meg; Mrs. Allen pedig legott felismerte benne egy hajdani iskolatársnéját és kebelbarátnéját, akit, mióta ki-ki férjhez ment, mindössze egyszer látott, s annak is sok esztendeje. Nagy volt az örömük e találkozáson, s bízvást lehetett is, hiszen az elmúlt tizenöt esztendő során a legkevésbé sem kavarta fel lelkük nyugalmát a tény, hogy mit sem tudnak egymásról. Kölcsönösen bókoltak egymás külsejének; megállapították, hogy az idő valósággal repült legutóbbi találkozásuk óta, hogy nem is gondolták volna, hogy Bath-ban találkoznak, s hogy micsoda boldogság régi barátokat viszontlátni, majd ki-ki a másiknak családja, testvérei és kuzinjai felől érdeklődött, és számot adott a magáéról, s egyszerre beszéltek mind a ketten, mert mindegyikük hajlamosabb volt tájékoztatással szolgálni, mintsem abban részesülni, következésképpen mindegyikük igen keveset hallott abból, amit a másik mondott."
(Jane Austen: A Klastrom titka)

Persze, én is jobban szeretném antikvárium-illatú könyvekként olvasni ezeket, de itt, ahol fájdalmasan nélkülöznöm kell a magyar könyvtárat, nekem ez jelenti most a hávájt...

Ezeket az

apró kis tárgyakat, hintaszékeket, kosarakat, miegymást a napokban szereztem be, mert a gyerekek egyszerűen beleszerettek egy kiárusítást hirdető ruhásbolt kirakatában. Szerencsére a kiárúsítást az eladóhölgyek is úgy értették, hogy akkor a dekoráció részei is eladók...:)

Már látom, hogy

a mai napom kedvenc időszaka most van. Szép ez a reggel. Tibi korán elment dolgozni, és holnap reggelig nem is látom. :(( Hogy pontosabb legyek: :(((((((((((
Kihasználom ezt a kis csendet mindenfélére, mert aztán beindul a nagyüzem. Itt van ugye a saját három kis csemetém, és Tibi szülei. Félretéve azt a természetes vágyat, hogy valahol egy kellemes tengerparton heverésszek feladatok és kötelezettségek nélkül, elfogadom, hogy most itt vagyok, és ez az a társaság, akit élveznem kell. Így, hogy ezt tisztázom, menni fog. ( Elkezdem ellenkező irányba kavarni a kávémat...Lásd előző bejegyzés 2. sz. kommentje. )
Pont hatan vagyunk, tehát nem tudunk elmenni kirándulni, mert csak ötön férünk be az autóba. Ha itthon maradunk, akkor meg nagyjából főzés és takarítás van, és ez olyan szélmalomharcnak tűnik időnként (mindig), amitől lassacskán zsörtölődő hárpiává (vagy ahogy T. mondja becézve: hárpika ) változom át.
Úgyhogy most reggel próbálom kigondolni, hogysmint legyen, hogy minden jó legyen. Különben szétszaladnak a kezemből a dolgok. Nemhiába szoktam én azt mondani, ha valaki érdeklődik a foglalkozásom iránt, hogy hát Household Manager lennék. Bárki megnézheti a határidőnaplómat.
Minden könnyebb és magától értetődőbb lenne az életben, ha nem létezne önzőség. "A szeretet nem keresi a maga hasznát. "Amíg magam körül forgolódom, a váratlan események és a többiek igényei zavaró tényezőkké válhatnak...Ha ebből sikerül kilépni (csak kevés időre szokott, mert "gyaaaarló az ember..." s én különösképpen az..), akkor már át is léptem egy következő szintre. S akkor most, mielőtt végleg belebonyolódnék magasröptű elmélkedéseim labirintusába, abbahagyom, remélvén-remélve, hogy legalább egy porszemnyit gyakorlattá is váltok, mert különben fabatkát sem ér az egész.

Mindig azt

mondják, hogy az számít, milyen szívvel teszel vagy nem teszel valamit. Szerintem meg... az számít, hogy teszel-e valamit egyáltalán...Jól is néznék ki, ha mindig azt tenném és úgy, ahogy azt a szívem diktálja. Ha tudom, hogy valamit üdvös tenni, vagy nem tenni, akkor próbálom megtenni ( vagy nem) és kész. Az úri kedvem pedig előbb-utóbb csatlakozik, ha akar.

Vagy két napja

ellepték a várost a rockerek. Fekete póló + nadrágot, a fiúk és a lányok is hosszú, derékig érő hajat valamint tetoválásokat viselnek és különös ismertetőjelük a kishordó sör, amit állandóan cipelnek magukkal. Ők szerintem rockerek, bár lehet, hogy tévedek. Onnan is gondolom, hogy azok, hogy este tíz után valahol koncerten tombolnak, mert itt a népek nem tudnak aludni a nagy zenebonától. Engem ugyan nem zavar, mert én ha álmos vagyok, akkor ágyúszó mellett is alszom. Azért nem bánnám, ha legközelebb Norah Jones rajongók lepnék el a várost...

Visszatérve a

tegnapi, mára már elszállt Jane Austen kedélyállapothoz, amit speciell az általam ismert fiúk nem értenek és nem is fognak soha érteni, találtam egy tesztet, és én ha tesztet látok, muszáj kitöltsem.

Take the Quiz here!

Ezek szerint én Anne Elliot lennék a tulajdonságaim alapján, a Persuasion- ból. Valamikor olvastam a könyvet, és múlt karácsonykor láttam a filmet is.
Nagyon szeretem ezeket a könyveket, annak ellenére, hogy mindegyik csak a fényes esküvőig göngyölíti a szálakat. Javíthatatlan romantikus vagyok, mit csináljak.

Eddig

öt német regényt olvastam el, szótár segítségével nátürlih, de akkor is...Igaz, ez a hatodik rém unalmas, kínozom itt magam a fordítással. Valami haszna viszont csak lehet, mert már a negyedik ember hazudja, hogy jól tudok németül. Mondjuk, nem csoda, ha ezt mondja, hiszen összvissz tíz szót ha beszéltem vele, és míg az ember hallgat, és okosan néz, bármit el tud hitetni magáról.

Ma finoman és

tapintatosan, ahogy csak én szoktam tudni, rávezettem Anyósomékat, hogy vigyék el a gyerekeket a játszótérre. Hogy levegőzzenek egy kicsit, na meg, hogy nyugtom legyen addig is, míg felporszívózom a lakást, meg felmosom, meg ilyenek. "Cserébe" este elviszem őket koncertre, holnap pedig kirándulni.
Ehhez képest, most nem porszívózok, hanem kitettem magamnak egy hatalmas adag fagyit, mert az a furcsa szokásom van, hogy ha dolog van, előtte pihenek egy kicsit. Tehát ha mondjuk, szalad a konyha, nem ugrok neki rendet rakni, hanem leülök olvasgatni egy kicsit, vagy valami. Nálam fordítva van az "előbb a munka, aztán a pihenés". (Úgy látszik, még mindig tudok olyat mondani, amivel "lejáratom" magam...)
Egyébként Jane Austen hangulatom van, és ezt csak tetézi Peter Gabriel Book of love-ja. Hát ez se nagyon kedvez a munkamorálomnak, de ígérem, a könyvet nem veszem most elő, hogy ezeregyedjére is elolvassam.

- Kérsz

cukrot a teádba?
- Igen.
- Hány kiskanállal tegyek bele?
- Átlagosan.
- Mégis...
- Tegyél néggyel.
- Az túl sok. Elég lesz kettő.

(Senki se állíthatja, hogy nem kérem ki a férjem véleményét döntések előtt.)

Közben elküldték

a weimari girbegurba épület fényképét is.:) Csavarintos eszű lehetett a tervezője...

Az oviban

tudatosították bennem néhány hete, hogy jövőre Enikő iskolába megy. Először arra gondoltam, hogy ez valami tévedés, de tényleg nem az. Szóval mától kezdve egy éven át az úgynevezett Schulanfanger , vagyhogyishívják csoportba fog járni. Amúgy is általános csoportcsere volt ma, tehát valahogy korosztályonként lettek újraelosztva a gyerekek. Mindenki tudomásul vette, kivéve az én kislányomat, aki torka szakadtából bömbölt, hogy ő nem és nem akar váltani, marad a piciknél, és egyáltalán maradjak én is vele ott az oviban. Nem csoda, ha még én is meglepődtem ezen az iskolakezdéses dolgon, ugyan már miért akarja akárki is iskolába küldeni az én bébimet?! :))
A sírás-rívást abbahagyandó, ígértem neki fűt-fát...pillangós matricát, új színes ceruzát és egy tortát, amivel megünnepeljük azt a boldogságos tényt, hogy nagycsoportos lett, és bármennyire is nem akarja (juk :), lassan neki is fel kell nőnie.

Ezt a kisautót

Sára találta ki és készítette el a manójának. Természetesen wc-papírgurigából és a tejesdobozok kupakjából.

Délután megelégelvén,

hogy kétpercenként kitör egy kis perpatvar a gyerekszobában, elmentünk megnézni ezt a kis kastélyt Kranichfeldben. Tetszik, hogy sok kis kastélyféleség van a környéken. Meg sok régi épület, lámpa...Van Weimarban egy épület, ami elképesztően asszimetrikus. A tető egyik fele gömbölykés, a másik egyenes, az ablakok áldott összeviszaságban, szóval semmi sem áll normálisan. Ez az épület a kedvencem. :) Majd lefényképezem egyszer.
U.i. A családi beállós kép csak megtévesztés céljából készült, mert előtte és utána is folyt a rohangálás, felváltva-nyafogás, meg ilyesmi, de hát fő a boldogság és az egészség, egyszer még nosztalgiázni fogunk ezekről az időkről.

Nahát.

Ilyen is rég volt. Hogy este tíz után kettesben kószáljunk a városban. Ez is olyasmi, hogy amikor az ember zavartalanul megtehetné, nem is gondol rá, és csak akkor értékeli, mikor már teljesen elszokott...vagy nem is szokott hozzá?...attól a kérdéstől, hogy "sétálunk egyet?". Én már ismerem ennek a városnak a zeg-zugait, tudom, hol vannak az érdekes épületek, a szép ablakok. Ma végre megmutathattam neki is, hiszen amúgy egy-egy végigdolgozott nap után érthető, ha nem volt se kedve, se ideje az ilyesmihez. Egyébként pedig rájöttem, hogy rengeteg érdekes utcai lámpa van itt, és mindegyik egy-egy külön hangulat...Szerintem én igazán kellemes feleség vagyok. Nem kell sok nekem a boldogsághoz.

Igazából annyira

nincs most mondanivalóm, de nagyon ráérek. Meg aztán látom, hogy pont 999 bejegyzést produkáltam eddig másfél év alatt, akkor meg már legyen ez az ezredik. Szóval, tegnap délután voltunk Tibivel vendégségben, és nagyon jól éreztem magam. Megint grillezés volt, és őszintén kíváncsi vagyok, mit csinálnak a németek télen, ha vendégségbe hívnak valakit, mert akkor nem lehet grillezni. Eddig, ahol csak megfordultunk, mindenütt grillezés volt. A család, aki meghívott, elég nagy, pontosan hét gyermekük van, ebből kettő örökbe fogadott, és búcsúzásnál mondtam, ahogy illik, hogy mi is meghívjuk őket hozzánk szeretettel és szívesen. Szóval, feladtam magunknak a leckét, de nincs aggódás, mert sok jó ember kicsiny lakásunkban is jó ember marad.
Egyébként, napok óta az a személyiségtípusos teszt jár az eszemben, és többet is elvégeztem, meg utánaolvastam, mert annyira igazak rám az állítások, hogy az nem igaz, illetve hát nagyon is az. Szóval, magam körül forgolódom egy kicsit, naés. Képzeljétek, a rengeteg jó tulajdonság mellett, ami a flegmatikusokat jellemzi, tehát szvsz engem is, ott van az is, hogy bizony lusták vagyunk. Nekem mondják? Egyik cikkben pedig azt javasolták, hogy harcoljunk keményen ezen tulajdonság ellen, mert le lehet küzdeni sok gyakorlással, és ennek leghatékonyabb módját abban látja a cikkíró, hogy minden reggel keljünk korábban a család többi tagjánál (mondjuk, ezt már kellően begyakoroltam), és ... fürödjünk meg mindannyiszor hideg vízben. :))) És akkor gondolom, egy idő után már nem is leszünk annyira lusták. Erre azért annyira nem vagyok hajlandó, meg aztán amúgy is segítségemre sietett a sorsom alakulása a három gyerkőcöm és a rend + tisztaságot másoknál egy fokkal jobban szerető férj személyében, hogy ezen kellemetlen ( számomra ugyan nem, de közvélemény szemében nagyon is) tulajdonságot, amiről igazán nem tehetek, naponta sikeresen leküzdjem. Vagy sikertelenül. Erről ennyit. Mindenesetre érdekes. És a viccet félretéve, nagyon fontos, hogy helyesen lássuk magunkat. Enélkül nem tudjuk elfogadni a saját személyünket, és boldogok sem lehetünk, mert talán valaki másra szeretnénk hasonlítani, vagy mittudomén.
Szerintem ennyi bölcselkedés elég is volt ezrediknek, és most már csak annyit tudnék hozzátenni, hogy szívesen nyaralnék én is egy kicsit az idén, lehetőleg tengerparton, de ha nem, hát nem, így is jó. Lesz nyár jövőre is.

Az utolsó bejegyzés

eléggé jól illusztrálja a napjaimat, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy amikor sokat adok, akkor sokat is kapok. Tibi szülei idős emberek, és én mindig is tartottam egy kicsit az idős emberektől, nem azért, mert félek tőlük, hanem mert nem tudok bánni velük. Ebben az is benne lehet, hogy nem vagyok "kibékülve" az öregedéssel, azzal, hogy az addig ismerős ember megváltozik, úgy külsőleg, mint belsőleg, és tőled várja, hogy erősség és támasz légy számára. Ez egy hosszú folyamat bennem, de már látom magamban a változást. Vagy a változás kezdetének a kezdetét. Az anyós-após - meny kapcsolatunk nem indult zökkenőmentesen, de azóta eltelt néhány év (néhány??? idén tíz éves házasok leszünk...:), és megszerettük egymást, ezt már nyugodtan állíthatom. Örülök, amikor nálunk vannak, igyekszem tanulni tőlük, amit lehet, lelassítom a sétatempómat, mert nem tudnak gyorsan járni és próbálok örömet szerezni nekik ( néha elég egy fagyi hozzá!). Ők pedig dicsérik a főztömet, elismerik a munkámat, mesélnek a gyerekeknek, és például tegnap este Tibivel kilométereket sétálhattunk kettesben, mert addig vigyáztak a gyerekekre. Hát ilyenek vannak.