Saturday, October 20, 2007
Az emberek
sokszor azt mondják egymásnak, hogy hallgass a szívedre. Pedig ez egyáltalán nem okos dolog ám. Ha mást mond az ész, és mást a szív, akkor az előbbire kell hallgatni. Csak az a baj, hogy ilyenkor az utóbbi elkezd önálló életet élni, és a legváratlanabb pillanatokban,- például valami űrlapkitöltéskor, vagy párizsis szendvicskészítéskor - eltöri a gondjára bízott mécsest. Hát ilyenek vannak...
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
10 comments:
Lehet, hogy ha az ember a szivére hallgat, akkor külső szemmel bolondságnak tűnik egy-egy cselekedete, merthogy ésszerűtlenül tesz dolgokat, de ha meg az eszére hallgat nem biztos hogy megtalálja a lelki békéjét.
Muszáj néha normálisnak is lenni. :)
Milyen nehez azoknak az eletuk, akiknek neha normalisaknak is kell lenniuk!
Milyen jó, hogy nem csak egy mécsesünk van...
Nem is jó... :) Gondolj bele, egyáltalán nem jó. Mert akkor azok is eltörnek.
Na, el is ment T.? Vagy csak úgy eszedbe jutott?
Nem, még nem ment el...
Nem lehet állandóan csak egyikre hallgatni, néha a másiknak is kell engedni. Nem tudom, le lehet-e élni egy egész életet úgy, hogy folyton csak az eszére hallgasson az ember, de ha igen, az elég sivár és unalmas lehet.
Azt azert vedd szamitasba, hogy ugy legalabb eletben marad.
Nem hiszem, hogy a szív életben maradásának a folytonos elnyomás lenne a feltétele. Talán éppen ellenkezőleg: így lehet lassan, de biztosan elsorvasztani.
Post a Comment