Ez az utolsó jelenésem itt

ebben az évben, és tökfura ez a helyzet, hogy az égadta világon mindenki szilveszterezik, vagymi, és csak mi vagyunk itthon. De még az a fura helyzet is előállt, hogy a két nagylányunk is szilveszterezik, nem vicc, pedig csak egy délutáni játszásra mentek át a barátosnéhoz, de aztán skype-on az anyuka elkéreztette őket, és ott vernyákoltak, hogy ők milyen nagyon szeretnének ott aludni, és hát nem lehetett nemet mondani. Vittük utánuk a fogkefét+ pizsamát és gyanús, hogy később fekszenek le majd, mint én. A kicsi még itthon szilveszterezik :), de ő már kezd a kétségbeesésbe kergetni a negyedik napja tartó lázával. És idén még gyerekpezsgőt se vettünk. Szóval hát így. Különös ez a szilveszter. Közben nem is tudom, mivel töltsem az év utolsó perceit, mert állandóan változik a hangulatom: hol kabarét néznék, hol önmarcangolós visszapillantást tartanék, hol reményteljes listát írnék a következő évre, hol a szomszédban zajló kultúrált zajongást hallgatnám, de mosogatni is kéne, meg németezni... Nem ám, németezni eszem ágában sincs. A bőség zavara...Hiába na, nem vagyok egy homo silvestericus, vagymi. De azért reményteljes, boldog új évet kívánok mindenkinek, és a himnuszt majd sírógörccsel küszködve fogom ám újból meghallgatni...(És jövőre, veletek, ugyanitt, s akkor is kéretik nem nagyon komolyan venni engem. :))

Ez a kép

tegnap éjfél körül készült, nemtudomhányadik pohár vizet isszák, de csak ma esett le hihetetlen éberségük oka. Hát a kóla. Mi soha, de soha nem iszunk kólát, a gyerekek meg pláne hogy nem, de az az igazság, hogy én nagyon szeretem. És tegnap délben kivételesen ittunk, és ők is ( a két nagyobbik) kaptak egy kicsit, de ez épp elég ok a kergeségre. Soha többet kólát! Aláírás: egy felelőtlen szülő

Nem azért mondom, de

vagány lenne, ha
1. szilveszter alkalmából
2. a változatosság kedvéért
3. átaludhatnám az éjszakát...

Most van egy kis

időm, és senkise ül a gépnél, ezért írok néhány sort arról, hogy...ezerkilencszázkilencvenkilencben, ezen a napon megszületett a mi kis Sáránk. Úgyhogy én aztán úgy átaludtam az ezredfordulót, mint annak a rendje. De itt nem rólam van szó, bár nekem is helyem volt az eseményekben, és legfőképpen a szülőszobai órára emlékszem, hogy milyen lassan forogtak a mutatók rajta. (Azt hiszem, a kórházakban a szülni készülő nőknek a faliórák az egyik legbiztosabb pont az adott helyzetben, azt olyan jól el lehet nézegetni.) Ja, szóval egy egyáltalánnemkönnyű éjszaka után reggel fél kilenckor világra jött a kicsikénk, és remélem, hogy nem tűnök részrehajlónak, de talán akkor voltam a legboldogabb az életemben. Mint aki révbe ért, vagy nem is tudom...
Szóval..ma lassú csiga voltam, mert Enikő lázas lévén éjjel nem aludtam, de azért mostanra csak elkészült egy torta, és hamarosan ünnepelünk, már csak egy marcipánfigurát kell venni a tetejére. Mert a szülinap az szülinap a félkómás szülők, a beteg kistestvér, a szaladó lakás, és a szuperlassan készülő torták ellenére is...

Képek, hogy legyen mit nézegetni...

No, hát visszajöttünk,

szép volt, jó volt, és egyáltalán nem volt elég, csak arra, hogy megállapítsam, kifogtam a legjobb férjet a világon, igenis így van, mert csak ő képes eszement hidegben velem kirakatokat bámulni órákon át, bizony...És ettem sült gesztenyét, ettem osztrák sütit, ittam osztrák kávét, és ott adnak grátisz egy pohár vizet is mellé :). És készült egy csomó kép, publikus valamint kevésbé publikus is, de T. szeretné kiválogatni a legszebbeket, mert ahhoz a lányok nem értenek.:) Úgyhogy én csak azt a panziót teszem fel, ahol aludtunk, valamint az esti teát ésésés a reggelimet is. :) (Ja, ahogy odaértünk, már jött is a telefonhívás, hogy Enikő lázas, meg minden, de csodálkoztam is volna rendesen, ha nem így van...)

Dolce vita...

A legújabb családtagok...:)

Valami

fülproblémáim lehetnek, mert a rádióban én úgy vettem ki a hírekből, hogy Sólyom aláírta az egészségügyi biztosítási törvényt, aztán most meg azt olvasom a neten, hogy hát nem is, mert visszaküldte megfontolásra az Országgyűlésnek. Csodálkoztam volna, ha csak úgy aláírja. Én nagyon szeretném megérteni, hogy hogyan is fog működni az, hogy senkinek se kell többet fizessen, és a biztosítók versenyezni fognak értünk, és mindenki csak jobban jár, szóval úgy tűnik, megoldást találtak az évezredes kecske-káposzta problémára, de ezer bocsánat, hogy nem tudom felfogni, hogyan is fog ez működni. Ja, én egy kíváncsi és értetlenkedő állampolgár volnék.

Amúgy :)... engem meghívtak valami randira, karácsonyi ajándék részeként, úgyhogy egy icipicit nem fogok ide írni, aztán majd megint írok naaagyon sokat, ha nem bánjátok, s ha bánjátok, akkor is. Hiába...ebben a rohanó világban, vagymiben, teljesen feldobja a napomat, ha új vagy régi ismerősökkel kommunikálhatok ilyen módon.

Ki nevet a végén?

Hát biztosan nem a Sára, meg az Enikő, mert Anna nyert, és közben volt olyan, hogy kirohanás, elrohanás, meg ilyenek, és vajh' mikor játszhatunk egy olyan kört is, ahol tényleg kíméletlenül kiütjük az ellenfelet...? Mert így mindig, mindenkinek megkegyelmezünk, s mégis mindig, mindenki megsértődik...És ezer bocsánat, de egy szülőnek nem éppenséggel érdekfeszítő az ilyen közös társasozás...De azért jó képet vágok hozzá, na.

Nincs jobb annál,

mint dél környékén még pizsamában bóklászni a kávés, majd a teásbögrével, meg az újonnan beszerzett könyvvel, meg a szelet püspökkenyérrel, pogácsával, és időnként megbugyulgatni egyik-másik mandarinillatú csemetét...Meg ilyenek...
Amúgy karácsony este hullt a hó, és ilyen utoljára talán gyerekkoromban fordult elő, mármint nem a hóhullás, hanem az időzítés.
Az ünnep olyan, amilyenné tesszük mi magunk, és sokszor nagy humorérzék szükségeltetik hozzá, és ha néha csodálkozunk a világ furcsaságain, eszünkbe kell jusson, hogy hát pont beleillünk a környezetbe.
Tegnap a lelkészünk kiosztott valami kis lapocskákat, amire rá lehetett írni, hogy mit adunk az Ünnepeltnek, elvégre karácsonykor Jézus születésnapját ünnepeljük...Én nem írtam rá semmit, de ha írnék, akkor azt, hogy valami tágasabb szívet, ahova többmindenki belefér a furcsaságaival együtt. Túl sok embert kizárok, csak azért mert annyira nem olyan, amilyen szerintem kéne legyen. Meg ilyenek...

Van néhány percem,

mert T. elment a gyerekekkel anyósomékért, akik nálunk töltik az estét, és örülök ennek a kis csendnek, mert csoda tudja, de ma egész nap a konyhában tettem, vettem, na meg mosogattam :), mindig csak még ezt, csak még azt, aztán most már tényleg végeztem. Meggyújtottam minden mécsest, és kipakoltam minden kis ajándékot, és várom a kis családomat, mert jó és szép a csend, de még jobb és szebb a zajongás, nevetés, és társaik. Sokat hallgattam ma a rádiót, annyi jó beszélgetés volt, és arra gondoltunk T.-vel, hogy jó lenne venni vagy két tehenet, és ne nevessetek, mert akármilyen abszurdnak tűnik, ez nagyon értelmes dolog lenne.
És még csak annyit, hogy a karácsony is csak egy nap, igaz, hogy nagyon szép, de az a lényeg, hogy hogyan élünk az év összes többi napján. Boldog Karácsonyt!

Kiskarácsony, nagykarácsony,

a lánykák közben meg nagyban készítik a kis ajándékaikat az Angyalnak, akit már nagyon várnak és akit nagyon szeretnek. ( Titokban jól zsebre rakom a mondataikat, szeretek angyal lenni. Meg Mikulás is. És fogtündér is.) Sára azt írta a levelében, hogy legyen szíves hozni neki egy puha kis plüssmackót, ezenkívül pedig csak szeretetet és békességet kért. :) Igazán nem nagyravágyó, és jól látja az ünnep lényegét. (Hiába, az ÉN lányom!)
Szóval, ma este, a gyerekek elalvása után szépen feldíszítjük a fánkat, hogy reggelre jól meglepődjenek. Szeretném, hogy még tíz év múlva is meglepetés legyen nekik a karácsonyfa. Vettem egy üveg Tokaji édes bort, ma este megbontjuk, mert ez úgy illik a karácsonyfadíszítéshez.
Most jó élni nagyon. Örülni annak, ami van. Kicsit jobban megtanulni vágyakozni az után, ami a miénk ( Simone Weil), meg ilyenek.
Volt olyan karácsony, amit kis híján tönkretettem a sértődékenységem és büszkeségem miatt, de ejsze tanulok a hibáimból, meg a máséiból is, és néha nem is vagyok reménytelen eset.
S közben megsült az utolsó adag pogácsa is, és elmentem mesét olvasni, hátha sikerül hamarabb ágyba csalogatni az aprónépséget.

Sétálunk, sétálunk...

Lassan itt az év vége,

meg minden, ilyenkor szokásosak a mindenféle számadások, visszanézések, hogy aztán újat kezdjünk, és legyen jövőre megint miről számot adni.
Szóval: megszülettem, azóta élek, teljesen átlagos életet. Semmiben nem vagyok kiemelkedő, de nagyon átlagon aluli sem. 21 évesen férjhez mentem, otthagytam a megkezdett egyetemet, újrakezdtem egy másikat, amit 26 vagy 27 évesen befejeztem. 22 évesen volt egy, 24 évesen kettő, 26 évesen három gyerkőcöm. Ja, akkor 27 évesen fejeztem be a sulit, már emlékszem. Ezenkívül nem sokat hoztam létre ezen a világon, bárhogy is gondolkozom. Már majdnem egy éve blogozok, amit nagyon élvezek, de ez nem nevezhető valami létrehozásának. Amúgy mindig dolgozom valamit, de általában olyat, amit magunknak kell, vagy ha másnak, akkor azt önkéntes munkának hívom. Szóval olyasmiket teszek, aminek vagy nincs látszatja, vagy nem fizetik meg, de ez csak időnként zavar, amikor elfognak valami kisebbségiérzésfélék. Ezenkívül mindig tanulok valamit, mert az agyat karban kell tartani, meg amúgy is, megszokásból. Hát ennyi. Számot adtam.
Ha a jövőre nézek, sok mindent szeretnék. Majd kialakul. Addig is ideírom Cipő (Republic) három célját illetve kívánságát, amit most találtam valami újságban, mert egyetértek vele:
1. Akkor is érts, ha nem beszélek.
2. Soha ne kerüljek kiszolgáltatott és megalázott helyzetbe, és mások se.
3. Szép legyen a búcsúzás. Mindentől és mindenkitől.

Ma reggel

volt idén az utolsó rohanós reggel, holnaptól szünidő van, és ez azt jelenti, hogy az esték végeláthatatlan hosszúak lesznek, mert senkise fog fél kilenckor lefeküdni, pedig én azt szerettem, mikor valakik fél kilenckor már aludtak itt minálunk. És ma reggel volt az utolsó vita az idén arról, hogy ki melyik ruhát nem akarja felvenni. És magam se tudom, hogy értem haza az autóval, mert szerintem nincs benne benzin, a sárga lámpa lázban ég, és a tű is olyan lennt van, hogy hajaj. De pénz nélkül indultam el, és tankolni se tudtam, és hát majd legfeljebb elgurítjuk a benzinkútig.
És van immáron két darab kék-labellom, kéri valaki az egyiket?
Finoman és tapintatosan érdeklődtem valakinél, hogy vett-e már nekem karácsonyi ajándékot? :) Mert ha nem, lenne rá tippem, hogy mi legyen. Persze, hogy nem vett, de az ötletemre azt mondta, hogy azt nem lehet a fa alá tenni. Pedig én az olyan ajándékot szeretem a legjobban, amit nem lehet sehovase tenni...
Eszembe jutott végre, mit is akartam mondani, mert ezért fogtam hozzá egyáltalán írni, na meg megszokásból, csak közben elkalandoztam. Ha valami furcsán új érzés kerített hatalmába titeket, hát az azért van, mert kb. nyolc és fél órája mi is schengeni övezet vagyunk. Láttam a sorompóeltávolítást a tévében. Végre nem kell vacakolni a vámnál, és 5 perccel hamarabb érhetünk oda például Graz-ba, ahova idén sajnos nem megyünk el hagyományosan sült gesztenyét enni.

Már a második

csomag szaloncukrot is elfogyasztottuk, ami pedig karácsonyra volt véve, és a mézeskalácsot is megettük, de ma sütöttem másik adagot, és most eldugtam, mert én már többet nem sütök. Jóból is megárt a sok, valamint mindennek van határa. Valami kis önuralomgyakorlás lesz az újévi fogadalmam, látom már.
Voltunk Sári-zongorabemutatón, és nem tudom, hogy fényképezzek-e máskor, vagy nem, mert most fotóztam, ahogy a fenti ábra is mutatja, csakhogy lemaradtam a lényegről. Nem vettem észre, hogy izgult-e vagy sem, az apróságokat, mert azt a buta gépet állítgattam, és hát szép-szép, hogy lesz kép emlékbe, de az jutott eszembe, hogy így lemaradtam valami fontosról. Miért akarunk mindent lefényképezni? Az emlékeket nem a fotók őrzik, hanem valami más, csak most nem vagyok annyira költői hangulatban, hogy ezt kifejtsem, hogy mi is...

Hűségnek hűség, csak nem márka...

Ma vettem észre, hogy elég furán néz ki így ez a torony, de hát azért tartom mind kéznél, mert honnan tudjam én előre, hogy milyet is akarok főzni, nem? Amúgy a kedvencem nincs is köztük.

S ha már

elővigyázatlanul és tudatlanul ajánlgatok itt zenéket, akkor itt van ni, ez is. Szerintem a balkáni, keleti vagyis a világ ezen a részén kitalált vagy átírt dolgok, s most pont a zenére gondolok, valahogy sokkal érdekesebbek, mint a nyugatiak. Több fantázia van benne. Szerintem. Ezért szeretem a Kusturica filmeket is. Olyan kicsit abszurdak. Mint az élet is sokszor errefele. Kicsit ilyen, kicsit olyan, de a miénk.
Közben eszembe jut egy jó kis balkáni rajzfilm is, ezer éve nem láttam. Egy farkasról szól, aki állandóan ismételget egy orosz vagymilyen mondatot, de ez már nem jut eszébe ennek a felejtős európaijuniós agyamnak...

Ha így folytatom,

még egy normális karácsonyi idegösszeroppanást, vagy ha mást nem, akkor legalább egy kis karácsonyi neurózist vagy ilyesmit se fogok idén kapni. Hol vannak azok a régi szép idők, mikor 23.-án még vizsgáztam, 27.-én meg már vizsgáztam, és egy, ké majd három kicsi gyerekkel a nyomomban, ölemben közlekedtem a lakásban, a konyhában, és bárhol, ahol dolgom akadt? :) És annyi eszem volt csak, hogy karácsonyra akartam új, még ki nem próbált recepteket konkrétummá varázsolni, mert olyan szépen néztek ki valami puccos szakácskönyv fotóin...Meg ilyen csacsiságok.
Itt nosztalgiázom, közben meg keresem az úszógumikat és strandpapucsokat...

Tudom, hogy az égadtavilágon

mindenki, de mindenki fontos dolgokkal foglalkozik, de...jó, butaság, meg minden, csak már sokadjára hallottam egy magyar számot az MR2-n (lánykori neve Petőfi Rádió), és nagyon tetszik, valami görbe tükröt tart a 21. században lézengő globalizálódó magyar elé ...Van benne olyan, hogy felnyalok egy bélyeget az égboltra, meg hogy hulló csillagokon sétálok, és olyasmi, hogy utána fellépek az iwiw-re, megnézem, hogy ki jelölt be, és a végén egy jó kis ironikus rész a tescóról, ahol a legkisebb is számít, ugye. Ha véletlenségből ismeritek, vagy ilyesmi, hogy kik éneklik stb., akkor szóljatok nekem is, mert a rádióban ezt mindig az elején mondják, és nekem még nem sikerült az elejétől meghallgatnom, mert én csak az autóban hallgatom az emerkettőt, és mindig németórára menet fogom ki ezt a dalt, de nem hiszem, hogy van valami összefüggés ezen tények között.
Apropó görbe tükör: hallottam ( de ezt már az MR1-en), hogy hazánkfiai feltaláltak egy olyan szerkentyűt, ami valami görbe tükör segítségével a térbe vetíti ki a képeket. Tehát például nem a falon látunk egy kétdimenziós képet, hanem a fejünk fölött, a levegőben, három dimenzióban. Hát jó dolog, hogy ilyen hasznos kis szerkezet is van már a világon...

Jó,jó, tudom, hogy

senkitse érdekel, de megszavazták tegnap este az egészségügyi reformot. Ez nem meglepő. Nade, az már igen, hogy a meghirdetett és beharangozott mindenféle rendű és rangú sztrájkot is befejezték, alighogy elkezdték , pedig akkora hírverése volt, hogy azt hittem, versenyre kelünk a franciákkal, mert ha valakik, hát ők értenek a sztrájkhoz. Így aztán nem értem, mire volt jó, ha nem is akartak semmit elérni vele. Hiába, a magyaroknak nem sok érzékük van a sztrájkhoz, de legalább sokat tudnak beszélni a semmiről, és éppen ezért szeretem én azt, hogy ez itt az ééén hazám...

Lehet, hogy nincs igazam, de

az a gyanúm, a vicces vagy mondhatjuk úgy is, hogy tréfás dolgokban sok igazság rejlik, és lehet, hogy nem is lenne tréfás, illetve vicces, ha másképp lenne. És ezért is van az, hogy a vicces(nek szánt) dolgok néha fájnak.
De például kölcsönkérni a szomszédtól szeretett húsvéti nyusziját a nyúlpaprikáshoz, az már nem annyira vicces, mégis sokat lehet rajta nevetni, de vagyunk annyira kultúráltak, hogy csak annyit mondunk a gazdinak: jajdearanyos!

Vajon

vegyek-e magamnak egy újabb kék labellot, mert amit a múltkor vettem, eltűnt, és már valami kőből faragott szájszerűségem van ebben a nagy télben, VAGY pedig várjak még, mert ha veszek még egyet, akkor előkerül a másik is, aztán lesz kettő...Örökös dilemmák: lenni avagy sem, venni avagy sem, meg ilyenek.
Amúgy azon is dilemmázom, ( ebből szép női név lehetne: Dil Emma...), hogy amikor egy négyéves hazudozik, vagy füllent, nevezzük bárminek, szóval nem mond igazat, akkor mit csináljak? Mert ilyenek vannak, hogy például tegnap volt ez az ollóval való ámokfutása a kicsikének. Nyilvánvaló, hogy ő tette, de simán letagadja, hogy ő így meg úgy, nem is járt az ollóval, egyáltalán, MI AZ, HOGY olló és MI AZ, HOGY Pufóka bajsza...S ha mégis szépen és tényleg szépen, bebízonyítjuk, akkor megsértődik, és keservesen zokog, és mi érezzük vadállatnak magunkat, hogy ilyen kis törékeny kislányt felelősségre vontunk. Izé, ejtsük a témát, lehet, hogy ezt tőlem tanulta, ezt az érezze a másik hibásnak magát a én bűnöm miatt dolgot...Én mindig is mondtam, hogy példamutatással kell nevelni a gyereket, csak ennek a Tének aztán mind mondhatja az ember...:)

Finishbe ér

lassan a karácsonyi cipősdobozmindenség, ma délután például egy csomót dobozoltunk, és holnap is fogunk, ugyanis úgy van, hogy az emberek által nagyon kedvesen elkészített dobozokat mi szépen átnézzük, mert szép dolog a bizalom, de azért nem lenne jó, ha valamelyik gyerek valami használt, koszos esetleg romlott "ajándékot" kapna...Mert van ilyen, nem is kevés, hogy szépen megnézték, mit dobnának ki amúgy is, és szépen becsomagolva elhozták, mondván, jó lesz az a szegényeknek. Hát nem jó, az ajándék az ajándék, bárkinek is készüljön. De én láttam olyat is, hogy valaki egyedi matricát nyomtatott, és azzal díszítette a dobozt. Mindenki csak azt tudja adni, amivel rendelkezik, és itt egyáltalán nem az anyagiakról beszélek. No, prédikációt is finiselem.
Közben Anna könnypotyogását kellett elállítani, mert ebadta Enikő délután nemcsak a saját haját fodrászolta meg az ollóval ( még jó, hogy lefotóztam a copfjait!:)), hanem Anna kedves kis Pufókájának ( ez egy fóka!) is levágta a bajszát. Hát ilyenek vannak, meg még ilyenebbek is, és nem is tudom, miért vágyom én mostanság állandóan valami meglepetésre, vagy hasonló titokzatos dolgokra (hiába, elkapott engem is a karácsony szele), mikor itt mindig történik valami meglepő és mulatságos...

Kicsit

gyönyörködtem pici lányomban, de mondhatnám azt is, hogy: Enikő, ahogy én látom... Kicsit elfogult vagyok, de ez elvégre megbocsájtható. Ja, és van copfja is mostanság, végre nem szedi ki a hajából a hajgumikat.

Szomorú, de

bele kell nyugodjak: az én hangszalagaim nem kiabálásra és hangos, határozott beszédre lettek teremtve. Ami egyes esetekben jól jönne azért, például hétfő reggelenként, mikor a hátsó ülésen olyan hangos perpatvar van, hogy azt se tudom már, merre van a jobbra, és merre a balra. S csak én járok rosszul, ha túl akarom szárnyalni ezt a hangerőt. Egyrészt úgyse hallják meg, másrészt berekedek, az meg kinek hiányzik...Arra gondoltam, kellene halk szavú szülők részére valami pisztolyfélét kifejleszteni, amivel a levegőbe lőhetnek ilyenkor, mint a filmekben. A másik megoldás a családi autók hangszigetelt üvegfallal való ellátása, de ez már egyszer eszembe jutott. Harmadik megoldás valami mikrofon felszerelése. Na, mondom én, nincs lehetetlenség, csak tehetetlenség. Meg egy bögre forró áfonyás tea a fájó torkomnak...

Nem vagyok valami

nagy sportrajongó, de azért meghallgattam a Kossuthon a magyarok úszását az EB-n, igen, közvetítették kis részletekben, és hát kalaple, főleg a fiúk előtt. Gyurta Dani ma egy aranyérmet, míg Cseh László az elmúlt napokban három aranyérmet szerzett, és ezzel tulajdonképpen tökéleteset teljesített, két világ- és egy országos csúcsot döntött meg. Én ennek örülök, míg T. oda van tapadva a Szólás szabadságához, ahol az egészségügyi reformot vitatják. Rettenetesen unom már, csináljanak, amit akarnak, úgyis megszavazzák holnap a törvényt, mert többen vannak, és mindenki egyetért, és aki mégsem (lsd. Szili K.), azt jól lesajnálják. Amúgy jófej ez a Szili, mert jut eszembe, annak idején a dec.5.-i népszavazáson is mert igennel szavazni, amikor minden piroska ikszelte a nemet. Ha így folytatja, nem sokáig lesz házelnökasszony.
Én meg csak írok itt, mintha nem lenne jobb dolgom, de legalább ti értelmesen töltitek az időtöket, és hát csak így tovább, jó munkát, jó tanulást, és jó éjt. Mentem hajat vágni, mert én (botcsinálta) fodrász is vagyok.

Elmentünk megint

szánkózni, és nagyon sajnálom, hogy nem fotóztam, mert olyan, de olyan szépet láttam...De végülis csapnivalóan írnék, ha nem tudnám szavakkal is érzékeltetni, milyen szépek a galagonyabokrok a piros bogyóikkal, és az egész szépen behavazva...meg a fenyők, és a bokrok...Mint egy mesevilág. Na, tényleg csapnivalóan írok.
Szóltam a többieknek, hogy elmentem bóklászni, szerencsére tolerálják az időnkénti antiszociális viselkedésemet, és jó hosszút sétáltam a téli, csendes erdőben. Követtem valami kisállatok nyomát, és ropogott a hó a lábam alatt, és mégcsak el sem tévedtem, ami nagy csoda az én esetemben. Egész nap tudtam volna csak menni és menni. Majd a végső parlamentben, ahol Cipő szerint ugye már nem lesz vita meg ilyesmi, tartozom ezért a mai napért egy köszönettel.

Ezt a linket

csak azért szúrom be, hogy aki kíváncsi rá, lássa, milyen szép kastély közelében töltöttem a gyerekkoromat. Ha a falak beszélni tudnának! :) (Még jó, hogy nem...)

Reggeli, ahonnan én néztem

Nem is vettem észre,

hogy ennyire késő van...Eltelt az idő, kezdve onnan, hogy Anna úgy tíz után még kijött hozzánk, mondván, hogy társaságra vágyik, aztán ez elhúzódott még egy hosszú mesével, és egy sértődéssel, hogy nem KÉT hosszú mesével zárul a nap, de egy adott pont után már engem sem lehet zsarolni, sőt amúgy egyáltalán nem lehet zsarolni, csak van, aki mégis ért hozzá.
És arra gondoltam, hogy mennyi dolog történik összevissza a világon, az egyenesek időnként metszik egymást, meg minden, és utána talán már soha, és ez fájdalmas lehet annak, aki állandóságra vágyik, vagy konzerválni akarja a szép pillanatokat, a nagy találkozásokat, amikor úgy érzi, egy hullámhosszon volt valakivel. Mert lehet, hogy ez csak egy metszéspontja volt két olyan egyenesnek, amely se előtte, se utána nem találkozik többé. És jó lenne ilyen szempontból lazán venni a dolgokat, és kész, mert én például laza vagyok, csak éppenséggel az élet olyan területein, ahol talán nem kellene.
Nnno, azt hiszem, megnézem még, mennyit hullt a hó, és talán alszom egyet, mert nem lenne hátrány holnap, illetve ma ébren tölteni a napot, főleg, hogy megint szánkózás lesz a vége, ha jól sejtem. Meg különben is, az ember ne írjon blogot éjjel, mert másnap még megbánja.

Már nem azért, de

a téli havazódásban, és hógolyózásban, meg ilyenekben az a legjobb, amikor jól bejövünk teát főzni és előre megenni a karácsonyra sütött mézeskalácsot. Kimentünk Döbröntére, és ott jó kis hóhullás fogadott, és minden olyan csodásan Narniás volt. Egy idő után fehér lett a hajam, mert én soha, de soha nem hordok sapkát, és a kesztyűmet is oda kellett adnom Enikőnek, így majd' megfagytam, de szép volt, mert otthagytam T.-t bajlódni a lányokkal, ugyanis csak egy zacskónk volt szánkózás céljára, és így két gyerek mindig ügyeletes üzemmódban nyafogott.
És én sétálgattam, mint a filmekben az úrihölgyek, és nem mondom meg, min gondolkoztam, de valami olyasmin, hogy miért van minden örömben kicsi bánat mindig. Meg hogy miért kell állandóan az, ami nincs, és nem is lehet. Na, hát a szokásos dolgok, ha nincs bajom, akkor kreálok magamnak, ugye. Mindig csodálom azokat, akik állandóan mosolyognak, és vidámak, és tele vannak energiával, én meg egy ilyen gyönyörűszép napon is megtalálom a borongásra való alkalmat. Azt hiszem, ma este valami jó kis komédiát lenne jó megnézni, bár talán az is épp elég lesz, ha elolvasom a politikusaink legújabb akcióit, például ezt.

Megjavult a

kenyérsütőgép, de csak azért, mert észlelte, előkerült a garanciapapír, és amikor kiderült, még három hónapig garantálva is van, akkor hanyatt-homlok nekifogott kenyeret sütni. Így megy ez. És senkise mondja nekem, hogy véletlenül. Zsivány népségek ezek.
Amúgy persze hogy nem keltem fel csillagokat bámulni, ilyen hidegben, sötétben, és egyáltalán, tényleg jobb volt augusztusban művelni ezt, kifeküdni egy kis tüzecske mellé, és addig nézni az eget, míg már nem tudom, én vagyok fennt, s a csillagok lennt, vagy fordítva.
És nem kellett volna az este valami vulkános műsort hallgatnom a rádióban, mert egész éjjel vulkánosat álmodtam, sőt még Verne Aranyvulkánjába is belekeveredtem valahogy. Azért vagány lenne belekukkintani egy ilyen vulkán belsejébe.

Elromlott a

kenyérsütő gépem, és őszintén csodálkoznék, ha meglenne a garanciapapírja. S nincs itthon kenyér. S éhes vagyok. És ez a szösszenet itt az About me alatt, az valami borzalmas. Nem értek egyet. Se csendes, se törvényszerű nem vagyok, és bocsánatot sem kérek. És, ha ma éjjel láttok egy nemnormális nőszemélyt kinnt bóklászni és a csillaghullást lesni, az én leszek.

Látszik, hogy ráérek és pihent az agyam...

create your own visited country map
or check our Venice travel guide
...de úgy szeretnék egy kicsit többet pirosra satírozni ezen a térképen...

Ezt most teszem fel, amikor már túl vagyok rajta, mert amúgy szép és őszinte, és emberi

NEMES NAGY ÁGNES: ISTENRŐL


Hiánybetegségeink legnagyobbika

Lásd be Uram, így nem lehet. Így nem lehet teremteni. Ilyen tojáshéj-
Földet helyezni az űrbe, ilyen tojáshéjéletet a Földre, és abba –
felfoghatatlan büntetésként – tudatot. Ez túl kevés, ez túl sok. Ez mértéktévesztés, Uram.

Mért kívánod, hogy két tenyérrel átfogható gyerekjáték-koponyánkba
egy univerzumot gyömöszöljünk? Vagy úgy teszel velünk, mint a tölgy
makkjával, amelybe egy teljes tölgyfát gyömöszöltél?

Nem bánnék soha úgy a kutyámmal, mint Te velem. Léted nem
tudományos, hanem erkölcsi képtelenség. Ilyen világ teremtőjeként
létedet feltételezni: blaszfémia.

Legalább ne tettél volna annyi csalogatót a csapdába. Ne csináltál
volna felhőt, hálát, aranyfejet az őszi akácnak. Ne ismernénk a vékony, zöldes, édes-édes ízt: a létét. Irtózatos a Te édes lépvessződ, Uram!

Tudod te, milyen a vércukorszint süllyedése?
Tudod te, milyen a leukoplákia halvány kicsi foltja növőben?
Tudod te, milyen a félelem? A testi kín?
A becstelenség? Tudod-e, hány wattos fényerővel tündöklik
a gyilkos?

Úsztál folyóban? Ettél citromalmát? Fogtál-e körzőt, téglát, cédulát? Van körmöd? Élő fára vésni véle, kriksz-krakszokat hámló platánra, míg
megy odafönt, megy-megy a délután? Van odaföntöd? Van neked
fölötted?

Egy szót se szóltam.

Ma reggel

hullt a hó, meg minden, és én direkt jobb lábbal keltem fel, mert az ajándékokat ma akartam megvenni, és nem akartam megint hiába járni. És sikerült, a vállamra ült a múzsa, vagymi, de egy óra alatt mindenkinek lett valami apróság, mert mi mindig és állandóan megegyezünk, hogy csak esetleg valami apróságot adunk egymásnak, de ha az az apróság minőségi, akkor sok apróság sokra megy. Csak annyit árulok el (bár kedves férjem ugyse és már megint nem olvassa a blogom, bezzeg mikor svájciassistentarztoskodott, hogy felvitte a nézettségemet!:)), hogy könyvet most nem vettem senkinekse, ami nagy szó, de muszáj néha újítani. Azért nézelődni még szabad, és azt állapítottam meg, hogy szinte minden olyanvalaki, akinek valamilyen ügy kapcsán felmerült a neve a médiában, az már írt könyvet: gyilkos, tolvaj, valóságsószereplő, mindenféle miniszter, énekes, riporter,olyanok is, akikről életemben nem hallottam, de jó kis vaskos kötet szerzői, és nagyon irigylem őket, hogy ilyen vastag könyveket tele tudtak írni, és még meg is veszik őket.

Rég nem voltam

cukrászdában, de ma este meghívtak.:) Kicsilányom találta ki, hogy a zsebpénzéből állja a család sütiztetését, és kaptam egy francia krémest, és aranyos volt, ahogy T. megtanította, hogy illik borravalót adni. Közben már aludtam egyet, altattam Enikőt ugye, vagy ő engem, ki tudja...De most megint éber vagyok, és egy csomó dolgot már vagy két napja halogatok egyik napról a másikra. Igen, tudom, hogy semmiségekről beszélek, igaza van nagyon ennek a Wilde-nak, hogy a nőknek sosincs mit mondaniuk, de azt elbűvölően mondják... Elég rémes, hogy ezen a laptopbillentyűzeten alig találom az ékezetes betűket, ha nem figyelek oda, simán jót ütök le, ha meg igen, akkor az összeset végigzongorázom, míg megtalálom a megfeleléáűúőt, namegvanvégre...Állítólag van olyan billentyűzet is, hogy egy betű sincs a gombokon...Olyan kéne nekem, s mikor kicsit odafigyelnék, hogy mit is írkálok-firkálok, hát már egy betűt se találnék meg normálisan.

Hetedhétországban

híres virágöntözést elfelejtő nőszemély vagyok. Csak a kaktuszaim tartanak ki mellettem, pedig némelyikük többször is cserepestül leszédült már ( egy kis segítséggel) a helyéről, némelyiknek jóformán már földje se volt, és mégis: kitartanak, virágoznak, meg ilyenek. Ezek makacsabbak, mint a gazdájuk. A nemkaktuszok mind megadták magukat elkerülhetetlen sorsuknak, őket hívom a fatalistáknak. Az, hogy most mégis van három nemkaktuszom, azt a csakazértisbízombenned-féle barátság megtestesítőjének tekintem, és mindig csodálkozom, ha virágot kapok, mert ha valaki, hát én biztosan nem érdemlem meg.
Amúgy ma reggel vicceset hallottam a rádióban: Köszöntjük a kedves nézőket!...Végülis, tényleg, azt nem mondták, hogy a rádió-nézőket köszöntik, és például én éppenséggel a teavíz forrási pillanatát lestem, ami szinonímája a nézésnek, tehát akkor engem is üdvözöltek.
És a némettanár szvsz mind jobban kedvel engem, mert ritka kincs az olyan tanítvány, aki például a német nyelvben is létező will-t és bevor-t ugyan német kiejtéssel, de angol értelemben használja, és én állandóan ilyeneket találok ki.
És ezt még muszáj elmondanom: kalaple és hasonlók a szociális munkások előtt, mert én ma csak két órán át helyettesítettem valakit önkéntesen, de...mit mondjak..nem könnyű. Amikor a szegénység agresszióval párosul, ami pont a segítő személyre irányul, akkor azt el lehet viselni, de valahol azért nehéz megérteni. Bizony. De a karácsonyi cipősdobozok azért gyűlnek szép lassan, mert itt Pápán is sok kedves népek laknak, és néhány kisgyereknek vidámabb karácsonya lesz, mint amúgy lenne, és ez a lényeg, semmi más.

"A normális házasság

nem olyan, mint a szerelem első látásra vagy a Kálvin-féle kegyelem, se nem hirtelen jön, se nem Isten ajándéka. Mint mindenért, amit érdemes megszerezni, ezért is meg kell dolgozni, és meg kell érte fizetni keserves aprópénzzel, kompromisszumokkal és öregedéssel." (A.Alvarez) Egy szösszenet a könyvből, amit olvasok...Tulajdonképpen egyetértek, azzal a különbséggel, hogy attól még lehet Isten ajándéka, hogy meg kell dolgozni érte. És még azt is hozzáteszem, hogy az aprópénz nem mindig keserves, és jó újra beleszeretni a párunkba, és hogy a szerelem az már csak olyan, hogy hozzátartozik az öröm is, a bánat is, egymás "tépése", ölelése, sokminden, csak a közöny, az az egy nem tartozik hozzá.
Mondtam már, hogy hazajött T.? :) A múlt héten... Csak amilyen vagyok, nem írtam róla, mert úgy vagyok vele, hogy ami Vele kapcsolatos, az nem publikus annyira. Úgyis annyi mindent kifecsegek...Svájc-projekt véget ért, de nehogy azt higgyétek, hogy akkor minden megy a régiben. Neeem, dehogy. Van még néhány ötlet a tarsolyban...:) Némettanulás továbbra is aktuális mindenesetre...

Nem rossz

egyáltalán a Deep Forest zenéje, csak nem lehet egyszerre sokat hallgatni belőle. Ez akár az én dalom is lehetne...

Tegnap megint

voltunk könyvtárban, és csak elképesztés céljából mondom, hogy a gyerekeknek 22 db, nekem pedig 2 db könyvet hoztunk haza. Ők válogattak maguknak valami 10 perc alatt , és aztán nyafogtak, hogy siessek, és így maradtam kettővel. Kávét inni és könyvet választani gyorsan-gyorsan egyszerűen képtelen vagyok. És csak mondom, hogy O.Wilde egy gyöngyszem. Aszongya hogy:
- Szigorú, megdönthetetlen szabály arra nézvést, mit kellene és mit nem kellene olvasnunk, nincsen. Mindent kell olvasnunk. Mai műveltségünk jó felét annak köszönhetjük, hogy elolvastuk, amit nem kellett volna.
- Jelentős különbséget teszek az emberek közt. Barátaimat a jó külsejük, ismerőseimet a jó nevük, ellenségeimet a jó eszük miatt választom.

Azt hiszem,

a hétévesem erősebb akarattal rendelkezik, mint én, és határozottabb elképzeléssel arról, hogyan is kell egy sálat hordani télvíz idején...Hát úgy, hogy a nyak az totál szabadon maradjon, hogy másképp? Csak az ilyen őskövületek, mint én, gondolják azt, hogy egy enyhén náthás gyerek jól be kéne bugyolálja a nyakát. Szal ma reggel csúfosan összevesztünk, volt olyan, hogy hátitáska földhöz vágása, és minden ilyesmi, és a végén maradt egy enyhén megszeppent szülő, aki megpróbálja visszaidézni azt az édes, pihepuha babát, akit nemrég még babakocsiban tologatott...
Amúgy tegnap rájöttem arra is, hova párologtak el Sára összes kardigánja+pulcsija, mert napról napra kevesebb lett belőlük, és hát megtaláltam őket az osztályában szanaszét, és az a gyanúm, hogy egyik-másikkal még a föld is fel volt törölve. Valaki feledékeny professzor itt nálunk, és nemcsak én.
Még csak arra kell rájöjjek, hogy hova tűnnek állandóan a reggelenként gondosan meghegyezett és pótolt ceruzái, és akkor már majdnemhogy mindent fogok tudni a világ dolgairól.

Említésre méltó

dolog történt ma amúgy eseménytelen életű kis városunkban: felborult a Fő téren felállított csillogó-villogó óriási karácsonyfa. Én sajnos nem láttam a borulást, de így volt, pont akkor értem oda és álltam be én is bámészkodni, mikor már megérkezett a rendőrség, meg a tűzoltók. És ahelyett, hogy visszatették volna, szépen darabokra fűrészelték, mondjuk nem értem, miért. Az emberek jókedvüek voltak, katasztófaturistáskodtak, fényképeztek, mindenki örült, hogy nem az ő karácsonyfája borult. Legszebb öröm a káröröm ugye, és ezt míg élek, nem fogom megérteni, hogy miért.
Aztán elmentem ajándékot venni karácsonyra, de semmitse találtam, csak az esernyőmet hagytam el, és aztán vissza kellett mennem boltról-boltra megkeresni, és meg is találtam, mert nem sok ember járkál szívesen narancssárga esernyővel.

Már megint

hosszú cikket olvasok, Járai Zsigmonddal készült, az MNB volt elnökével. Nem kell végigolvasni, gondolom, van jobb dolgotok is...Azt mondja, hogy mikor még jegybankelnök volt, soha nem vette figyelembe a magyar gazdaságkutatók elemzéseit (csak a külföldieket), mert azok mindig az éppen uralkodó kormánytól függően készültek. Tehát, mikor a szocialisták voltak a főnökök, akkor például a GKI magas növekedést és alacsony inflációt jósolt. Mikor a fidesz, akkor fordítva. Pedig a gazdasági dolgok elég reális, objektív tények, mégis úgy működik itt minálunk, hogy a kormány hatáskörébe tartozó elit addig mondogatja, hogy minden rendben lesz, nagy növekedés, kolbászból kerítés és ilyesmik lesznek, hogy a végén még ők is elhiszik.
Aztán olyan is csak itt lehetséges, hogy az elvileg független monetáris tanács tagjait szinte egytől-egyig a miniszterelnök nevezte ki. Akkor hogy is lehetne elvárni tőlük független, konstruktív véleményt? Úgy sohase fogunk egyről a kettőre jutni, ha csak azok véleményét vesszük figyelembe, akik dicsérnek, és egyetértenek velünk...

Kétpontos

kívánságlista jutott eszembe ma reggel:
1. Kellene nekem egy holland fapapucs. Vajon milyen lehet olyanban járni? És vajon csak Hollandiában lehet-e olyat kapni? Végülis butaság, lehet sohase viselném, hogy ne zavarjam a lenti szomszédot, mert mindig túlságosan is vigyázok arra, hogy ne zavarjak másokat. Én például szeretném, ha a fenti szomszéd holland fapapucsban járna.
2. Kellene nekem egy kicsi fekete kutya. Láttam ma reggel egyet. Nem tudom pontosan milyen a fajtája, talán tacskó, olyan kis vékony, elég hosszú a teste, sima a szőre, lógó füle és hosszú orra van. És kicsit félénk, mély nézésű szeme. Ilyen kutyus kellene nekem, szvsz illene hozzám, persze nem a lógó füle miatt.:)

Megvan

a Becoming Jane, csak mondom, hogy nemhiába ajánlgattátok nekem, mert itt van, és előre örülök az estének, mert akkor majd jól megnézem. És felkészülök rá, mert egy ilyen film megérdemli a kellő érzelmi állapotot. Közben rájöttem, gondolom utolsóként, hogy mennyi hasonlóság van a Büszkeség és balítélet valamint a Bridget Jones naplója között. Gondolom, szándékosan. A legszembetűnőbb az, hogy a Darcy szerepét ugyanaz a színész játssza, aki olyan nagyon tud nézni. Én ugyan észre se vettem :), mert én már immunis vagyok ilyesmivel szemben, de állítólag nagyon szép búsan tud nézni, ami azért nagyon nem hátrány. Szóval ma este én leszek a becoming-romantic-márta...

A háztartási gépek lázadása

Mostanában a mixerem házisárkányt játszik. Ilyen kis lángokat bocsájt ki időnként használat közben, például habverés meg ilyenek közben. A múltkor meg nem tudtam volna kikapcsolni, ki kellett húznom a kábelt a konektorból, csak úgy hagyta abba a kevergetést. Pedig márkás cucc, nem mint az elődje, amit a kínai piacon vettünk, és csodálatosan működött egészen addig, míg egyszer lusta voltam székre állni, hogy levegyem a szekrény tetejéről, gondoltam, majd ügyesen megbillentem és elkapom, de nem sikerült, és ripitya lett belőle.
Az exvasalómról már beszéltem, az is lángolt, és vasalósmintás szőnyegünk is lett utána.
Aztán volt nekem olyanom, hogy valami hatszemélyes kávéfőzőm, az meg azt csinálta, hogy pont akkor vetett be spriccelős, robbanós trükköket, mikor vendégekkel üldögéltönk kedélyesen az asztal körül. Azóta nem állok vele szóba.
Hát így vagyok én ezekkel a masinériákkal, nem túl nagy barátságban, de azért együtt jóban-rosszban, és mindenesetre én vagyok a főnök, és házisárkány is csak én lehetek ebben a házban, különben még valakit lebillentek "véletlenül" a helyéről...

Nem nagyon friss

hír, de még éppen időben olvastam, hogy állítólag december 14.-én éjjel, úgy a kora hajnal előtti órákban jó kis csillaghullás lesz látható. Az ún. Geminida-meteorraj fog átszáguldani fölöttünk, és hát aki nem tud aludni, vagy teljesíthetetlen és reménytelen kívánságai vannak, vagy nincs jobb dolga, hát jól megnézheti a csillaghullást. Én a múltkor a holdfogyatkozást is megnéztem, csak éppenséggel nem is vettem észre, mikor történt a jelenség. És most lelkes vagyok, hogy ezt is megnézem, hátha most figyelmesebb leszek. Csak szóltam, hogy tudjatok róla.

Egy kis meglepetés...

Ma délután mézeskalácsot sütöttünk Sárával, és arra gondoltam, hogy készítek Nektek is valamit...Voilá! Remélem, senkit sem felejtettem ki a kommentelők közül, s ha mégis, hát ezer bocsánat. Szóval, előre is boldog karácsonyt, meg minden, és ígérem, a ti tiszteletetekre fogom ezeket megenni. :)
Közben már eszembe is jutott, hogy kifelejtettem Erikát, mintha nem tegnap találkoztam volna vele...Tiszta szenilla vagyok...
(Meg aztán néhányat kicsit megégettem, meg nem tudok szépen írni, és az a cukros máz is folyt szét, ésésés lehet, hogy nemcsak Erikát felejtettem ki, blablabla...Magyarázkodni azt tudok, pedig erre most semmi szükség nincsen.)

Utazhatnékom

van. T.-ben többek közt azt szeretem, hogy gyakran elmegyünk erre-arra. Na jó, nem annyira gyakran, de év végén általában elmegyünk csak ketten valahova. Ez olyan szokott lenni, hogy térképen kinézünk valami óriási útvonalat , és két napba belesűrítünk mindent, amit lehet. Két éve elmentünk Königsee-ig, Salzburgba, Hallstattba, múlt évben valami szlovéniai síparadicsomban voltunk, csak átutaztunk, mert én nem szeretek síelni (még szükségem van a nyakamra), de aztán még egy csomó helyet bejártunk, mintha valami kilométerhiányban szenvednénk. Nem a valahol-otttartózkodás a fontos, hanem maga az utazás. Na, közeledik az év vége, és megint indulnék, de valószínűleg most elmarad. Addig is nézegetem a képeket, meg ilyenek...
(A kép a síparadicsomhoz felfeleuton készült, a neve sehogyse jut eszembe...)

Van úgy, hogy az ember

vizet prédikál, aztán bort iszik. Például én mindig azt mondom a gyerekeknek, hogy nem szabad ebéd előtt csokit enni, de én most úgy gondolom, hogy ebéd előtt igenis nagyon finom a csoki, sőt, pont most esik igazán jól. Úgyhogy szégyenszemre most csokit eszek, titokban persze. Míg fő az ebéd. Gyerekként is mindig erre vágytam, és a felnőttkor egyik nagy előnye, hogy megtehetem azt, amit akkor tiltottak.
(A kép tegnap készült, és azt is ábrázolhatná, ahogy én prédikálom a vizet, közben meg senkise hallgat rám...Ez végül is jellemző)

Ma.

Jó a kedvem. Szemtelenül jó. Csak egyszer sikerült (majdnem) kizökkennem belőle, mikor egyik gyermekem feszegette a határokat. Amúgy még azt is elhiszem,hogy dübörög a gazdaság, meg minden, ami kell. Nahát, még Celine Diont is szeretem. Megkockáztatom, hogy még Zámbó Jimmyt is...na jó, őt azért nem annyira.
Bejelentkeztek kedves népek vendégségbe, már sütöm a pogácsát, főzöm a teát, és közben a gyerekeket megkértem, rakjanak rendet a nagyszobában, elvégre nem én csináltam oda a kuplerájt. Egy kis idő múlva jött Enikő a következő levéllel: Sárától Anyának. Kedves Anya, én vagyok, ne haragugy hogy most nem rakok rendet. Kérlek, mert nagyon rosszul vagyok. Rohanok a szobába, hogy lássam, mi baj, hát látom, hogy kicsi Sárám úgy fekszik az ágyon, mint Garfield ebéd után, és azt rebegi: Túl sokat ettem a tejberizsedből... :) Na, remélem, a játékok majd maguktól a helyükre másznak, mert most következetes leszek, és NEM rakok rendet helyettük.

Mikulás, te csodás...

Nemcsak azért

van szükségünk másokra, hogy boldogok legyünk, megosszuk az örömünket és bánatunkat (hogy az egyik kettőződjön, a másik meg feleződjön, ugye) hanem,(vigyázat! spanyoviasz!) hogy jól megmondják nekünk a színtiszta (kellemetlen) igazságot. Az igazság fáj.
Én olyan bután tudok reagálni az ilyenekre: 1. hallgatok, duzzogok, és addig várok, míg a másik úgy érzi, neki kell bocsánatot kérnie, pedig nem is, mert én hibáztam ( de nagyon jól el tudom hitetni az ellenkezőjét)
2. vitába bocsátkozom, cáfolok, érvelek, előhalászom a másik fél hibáit, és végül az algoritmus úgy folytatódik, hogy egy nyilat visszakanyarítunk az egyes lépéshez. (Igen, valamikor tanultam ilyen algoritmus bigyókat, sose értettem a lényegüket, de most például jól le tudnám képezni velük a bonyolult kis lelkivilágomat.
Tény az, hogy azt hiszem, sose jutnék a végére, a szép kis bekeretezett STOP-hoz, vagymihez, mert mindig vissza kéne kanyarodni az előző lépéshez, ahogy az előbb magyaráztam). Valami jó Programozóra lenne szükségem, aki működővé tenné az én algoritmusomat is....

A gyerekek iskolája

mesenapot szervezett, mesemondó+író+rajzoló pályázattal, és ma este volt az ún. gálaműsor. És tényleg az volt, bár az elején megmosolyogtam, hogy mi az hogy gálaműsor, még jó, hogy nem mindjárt díszelőadásnak nevezik. Mindegyik osztály előadott valamit, és úgy ültem ott, mint a hiperérzékenyanyuka, mert mikor az én gyerekeim is táncoltak, és énekeltek, meg ilyesmi, csak úgy folytak a könnyeim a meghatottságtól, még szerencse, hogy sötét volt és nem hoztam szégyenbe nyilvánosan a lányokat (tudom na, hogy ez nagyon ciki!). Fura dolgokat művel velem ez az anyaság. Mondjuk amúgy is könnyen meghatódom, és épp ezért milyen jó is, hogy lánynak születtem...

Ma biztosan magasabb

lettem egy kicsit, mert ennyit minimum megérdemlek, amennyit nyújtózkodtam és akrobatáztam, hogy a függönyöket le, majd mosás után feltegyem. Pedig kicsit tériszonyos is vagyok, elég, ha egy kisszékről nézek lefele, már szédülök.
Megkérdeztem Enikőt, hogy elmondta-e a gyerekeknek az oviban, hogy járt nálunk a Mikulás... Erre ő azt felelte, hogy igen, de senki se ment oda, hogy meghallgassa. Ja, hát van így, hogy az ember csak beszél, beszél, aztán sehol senki. Nekem mindig azt mondják a gyerekek, hogy akinek a szája jár, előbb-utóbb pórul jár! Pedig én egyáltalán nem beszélek sokat. Mikor régen angolra jártam, hát ott voltak mindig valami képek, amikről kellett beszélni (nagyon utáltam!), na , és én két mondatban elintéztem az egészet. És az sose volt jó, mindig kellett a körítés, és végül is a nyelvvizsgáig szépen beletanultam, hogy egy mondtatot tízben mondjak el, és még most is jó hasznát veszem ennek a tudásnak, mert például ez a post is lehetett volna ennyi: Ma kimostam a függönyöket. Abban a téveszmében vagyok, hogy nem beszélek sokat.

Nem is mondtam,

hogy megjött ide is a Mikulás. Este volt nagy csizmapucolás, majd reggel nagy öröm, szóval minden, ami kell. És jól elkezdődött a visszaszámlálás a következő dec. 6-ig, mert nálunk olyan időszámítás van, hogy Mikulás előtt, és Mikulás után. És ami közte van, az épp arra jó, hogy a gyerek egyszer egy évben igazoltan rontsa el a gyomrát mindenféle édességgel. Magamnak is raktam valami raffaellocsokit, úgyhogy ki vagyok békülve a világgal. Majd teszek fel képeket, de most, you know, megint kínoz a mindenféle vízszintes és függőleges lustaság...

Ahhoz képest,

hogy mennyire gyanakvó voltam a címkézéssel kapcsolatban, most már van vagy kilenc darab címkém, és eddig még csak Putyinnál van két bejegyzés. És még azt hittem, hogy ötöt sem tudok majd összeszedni. És még azt is hittem, hogy egyoldalú vagyok, pedig voilá ! hát nem is! És végre leszedtem az ajtó mellől azt a három angyalkát, amit vagy kettő, vagy három éve tettem oda, és igaz, hogy megint karácsony jön, és tulajdonképpen praktikus lenne most már ott hagyni, de azért azt hiszem, a lustaságnak és nemtörődömségnek is van határa.

A politikusok

mindig meg tudnak lepni. És sokat köszönhetek nekik, egyrészt mert meglepődni jó dolog, másrészt mert miattuk látom néha úgy, hogy nem is gonosz ez a világ, csak nagyon-nagyon esendő. Most kedves kormánypártunk van a soron, de nem különb náluk csöppet sem az ellenzék sem persze...Az van, hogy az MSZP frakciószabályzata szerint szankcióval, pénzbüntetéssel jár, ha egy képviselő eltér a frakció alapelveitől, azaz engedély nélkül a frakció álláspontjával ellentétesen szavaz. (Hírszerző) Konkrétan 100 000 forintot kell leperkáljon az a képviselő, aki merészel saját, a frakcióétól eltérő véleményt kialakítani. Azt nem tudom, ki a frakció, mert ezek szerint egyvalaki, mint például a gázolajpiacon a Mol, aki diktálja az árat, és az összes többi követi. Azt hiszem, nagyon nem figyeltem valamilyen órán annak idején, amikor a demokráciát vettük...

A teljesség igénye nélkül...

Ahányszor

nekifogok németezni, és ez gyakran előfordul, mármint a nekifogás - mindig, de mindig nagyon álmos leszek. Csukódnak le a szemeim, pedig ma például még kávét is ittam közben, de hiába, hiába...Kellene valaki aki időnként rámijeszt ilyenkor, vagy már nem tudom, mit mondjak.
És olvasom, hogy Putyin, aki helyett most már új elnököt kell választani, mert kitöltötte a maximális időt, amit lehetett, hát nem akar kiköltözni a luxusrezidenciájából. És ha nem akar, hát nem is fog, az új elnök pedig keressen magának új luxusrezidenciát, nem? Hiába, egy Putyin az egy Putyin, mindig hű önmagához...

Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprikakoszorú.
Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.
Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.
Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.
Hát akkor mi?
Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet a nyomára.
(Örkény István)

Nekem van egy konyhai faldíszem, ajándékba kaptam, és erre kis piros paprikákat varrtak. Nagyon szép, és erről jutott eszembe ez a kis szösszenet, meg arról is , hogy mostanában szinte semmibese kerülő dolgokból (toboz, papír, dió stb.) bütykölök ezt-azt ( bocs, nagyon lusta vagyok lefotózni őket, hát még feltölteni! mea culpa!), tulajdonképpen a semmiből valamit, és...nincs több és, már így is csapnivaló nyelvtani szempontból a mondatom.

Akartam

írni arról, hogy ma sokat dolgoztam, aztán mégse nőtt a GDP. Aztán meg arról, hogy ott van bennem a versenyszellem, nagyonis, bár ez a mindennapjaimban nem jön annyira elő, (senkise akar velem versenyezni), de ma voltam Győrben, és mikor előttem ment autó, előzhetnékem volt, mikor utánam, akkor meg gyorsíthatnékom. Meg ilyen semmiségekről...Aztán ma este rossz hírt kaptunk, nagyon rosszat, és nem tudom azt mondani, vagy gondolni, milyen jó, hogy nem velem történt, (sokan reagálnak így akaratlanul is), csak szomorú vagyok nagyon. Ja. Hát ilyenek vannak.

Az tény és való,

hogy az önsajnálat és nyavalygás mély gödréből sohasem az önsajnálat és a nyavalygás révén lehet kijutni, de...mit mondjak, néha mintha kicsikét segítene a helyzeten. Persze, ez csak látszatmegoldás, és csakis ideiglenes, és csakis akkor működik még így is, ha valaki meghallgat. Mindig szükség van egy másikra is. A gyerekek is csak akkor nyafognak és bömbiznek, ha én ott vagyok. Ha bárki mással vannak, egész normálisan viselkednek. És például én vagyok az a célszemély is, akinek jól szemébe mondják a saját igazukat.
(Tényleg, vajon miért azzal viselkedünk a leglehetetlenebbül, aki a legjobban szeret?)
Amúgy én nem is szeretek nyavalyogni, tényleg nem...:). De azért szoktam, és mentségemre szólva, mindig megpróbálom humorosan tenni, hogy azt higgyék, viccelek, pedig nem is.
Ma egy csomó angyalkát készítettem, mert előkerült a ragasztópisztolyom, és most mindig csak ragasztópisztolyoznék. Nincs még a világon egy ilyen csodálatos ketyere! Kedvem támadt fúrni is, de engem eltiltottak az ilyesmitől, mióta megpróbáltam három szeget beverni a falba. Jó na, lejött egy kicsit a vakolat, de a szegek bennmaradtak, és lehetett rá akasztani ezt-azt, és már nem azért, de végülis ez a lényeg.

Komolyan mondom, ez a

Putyin nem semmi. Mind jobban kedvelem. Megtestesíti egy személyben szinte az összes emberien esendő tulajdonságot. Mivel mától címkézni is fogok, már ha el nem felejtem, úgy döntöttem, hogy fényes választási győzelme alkalmából ő külön címkét érdemel. Nem akarok itt százalékokról írogatni, el lehet olvasni a hírekben, nekem az "tetszik" a legjobban, hogy egyrészt 7 százalékra emelte a parlamenti küszöböt, nehogy már néhány ebadta ellenzéki párt csak úgy bekerüljön (hogy képzelik?), másrészt meg egy csomó csalás volt állítólag. De a legeslegjobban azért zártam szívembe, mert szegény annyira csalódott, hogy most tízmillióval kevesebb szavazatot kapott, mint négy évvel ezelőtt, hogy ezen vérig sértődve, nem is ment el dorbézolni a pártközpontba, hanem elutazott vidékre. Szegény, most fel kell dolgozza, hogy őt nem szereti mindenki. (Igen, ezzel nekem is van bajom, és igazán nem könnyü...:))

Most mondjátok meg,

miért hogy az emberek naponta n+1-szer úgy találnak rá a blogomra, hogy szomorú képet keresnek? Miért keres valaki szomorú képet? Én még soha nem kerestem szomorú képet. Vidámat se. Mondjuk azt értem, hogy n-1-szer úgy találnak rám, hogy bölcs és igaz mondásokat keresnek. Erről már írtam, azt hiszem, de a helyzet változatlan. Amit én keresek a google-ben, azt általában nem találom. Vagy nem jól, vagy nem jót keresek. C'est la vie. Aki kíváncsi, hamar megöregszik. Ez a google is olyan, hogy azt keresi, amit beírok neki, és nem azt, amit én szeretnék amúgy. Biztos egy férfiember hozta létre.
Ma este a gyerekekkel megint eljátszottuk az anya elmondja húszszor, hogy mossunk fogat, mi meg fütyülünk rá, valamint a kérjük meg anyát, hogy hozzon harmadjára is nekünk vizet az ágyba c. népi játékokat. És ebadta drága kis gyermekei, hát nem megették egyszerre az adventi naptárukban levő kis csokikat? Illetve bocsánat, csak az Enikőét ették meg. Lesz ebből még sejhaj. Meg szép testvéri marakodások. Vagy veszek még egy naptárt.

Nem mondhatom meg, miért

de: sürgősen szükségem lenne egy ugrálóvárra. Igen, egy olyanra, amit különböző gyerkőcrendezvényekre szoktak felállítani, és ahol 5 perc ugrálásért képesek elkérni minimum háromszáz ft-ot, maximum ötszázat, de inkább az utóbbit, ami szorozva hárommal mindenkitudjahogymennyi. Kész rablás. Az ember választhat: pénzt vagy nyugalmat. Szóval, egy ilyen ugrabugravár kellene, még ma este, ha lehet. Mást nem kérek. Különben még azt találom mondani, hogy nosza...

Kételkedem, tehát

vagyok. Gondolkodom, tehát akkor már biztonbiztos, hogy vagyok. Kb. egy órája fordítok angolra egy szöveget, és még csak hat sorral készültem el. Vagy elfelejtettem angolul, vagy nem is tudtam, vagy csak máshol jár az eszem. Nem mind arany, ami fénylik. Ettem mandarint és capuccinós csokit. Az élet apró örömei. Végighallgattam Sára kiborulását, hogy még ő is kisgyerek, bánjak vele úgy, mint a húgaival. Igaza van. Énis, énis gyerek még, de mindenki azt gondolja, hogy már nem. Mindenkinek is igaza van. S ha már angol, akkor think positive, Márta! ( Ez csak egy bizonyítási kísérlet volt arra nézve, hogy mindent el lehet mondani szólásmondásokkal, frázisokkal, ilyesmikkel. Dejó!)

Én szeretem a

mandalákat. Fogalmam nincs, hogy tulajdonképpen mi a spirituális háttere, ha van neki egyáltalán, annyit tudok, hogy buddhista szerzetesek készítik őket valami magvakból és/vagy kövekből, hosszasan, aprólékosan, aztán mikor kész van, egyszerűen szétfújják. Nem azért készítik őket, hogy materializált formában megmaradjon, és a falra akasszák, hogy jó kis porfogó legyen belőle. Nálunkfele az emberek szeretik gyűjteni a tárgyakat. Azt hiszem, én is, mennyit rinyáltam egy összetört bögre miatt...De aztán rájöttem, nem a bögre a lényeg, hanem az, akitől kaptam. Helyekhez is kötődök, de főleg azért, mert embereket társítok hozzá, és ha ők már nincsenek, a hely is kiürül. Mondjuk, a buddhista szerzetesek csinálhatnának valami értelmesebb dolgot is a mandalázás helyett, de az mindenképpen tetszik, hogy szabadok tudnak lenni a tárgyaktól. Jó dolog a szabadság. Már ha van ilyen, mert mindig van valami, ami miatt sérül. Elvárások, megfelelési vágyak, függések miatt. Sokszor önként mondunk le róla. Egyszer filozófiából erről gondolkoztunk, a szabadságról, de már nem emlékszem, milyen következtetésre jutottunk. Azért az ember alapvetően szabad. Szabadon dönthet az életéről, és eszembe jutott, hogy értelmetlen az a kérdés, hogy Isten miért engedi meg ezt vagy azt az emberek életében...Mert az embert szabadnak teremtette, és a sok rossz, ami megtörténik, általában valaki rossz döntésének az eredménye. Ha olyan robotok lennénk, akik csak a jót és szépet tudnánk tenni, akkor nem lennének rossz dolgok a világon. Gondolom én. Mondjuk arra a kérdésre nem tudom a választ, hogy miért nem mindenki csak a saját maga rossz döntései miatt szenved. Meg hogy mi van a véletlenül bekövetkezett rossz dolgokkal. Fogalmam nincs.
Szájtépés session closed. ( Nagyon szeretem ezt a session closed kifejezést. A gmailből lestem el.)

Nem tudom hogysmint,

de: én az este rendberaktam a lakást, elmosogattam, meg ilyenek. Ma reggel későn keltünk, mert Enikő éjjel félt, át kellett hoznom hozzám, nehezen aludt el stb. Szóval kutyafuttában reggeliztünk, és már mentünk is valami adventi játszóházba. És most jön a lényeg: hazajőve olyan, de olyan összevisszaság van, hogy inkább leültem netezni, csak hogy ne lássam. KI tette, és vajon MIKOR?
Amúgy nagy örömöm az, hogy megtanultam csuhébabát készíteni, nem is babát, hanem angyalt, és nagyon szép. Én készítettem, és az enyém. Jó na, igaz, hogy nem annyira tökéletes, de attól még szép. És megismerkedtem kedves népekkel. Szóval egyenesben vagyok a boldogság felé vezető uton.
Közben arra gondoltam, vajon mit jelent ez a Scroll Lock a billentyűzeten... A többi gombbal úgy-ahogy tisztában vagyok, de ezzel az eggyel nem.