Hetedhétországban

híres virágöntözést elfelejtő nőszemély vagyok. Csak a kaktuszaim tartanak ki mellettem, pedig némelyikük többször is cserepestül leszédült már ( egy kis segítséggel) a helyéről, némelyiknek jóformán már földje se volt, és mégis: kitartanak, virágoznak, meg ilyenek. Ezek makacsabbak, mint a gazdájuk. A nemkaktuszok mind megadták magukat elkerülhetetlen sorsuknak, őket hívom a fatalistáknak. Az, hogy most mégis van három nemkaktuszom, azt a csakazértisbízombenned-féle barátság megtestesítőjének tekintem, és mindig csodálkozom, ha virágot kapok, mert ha valaki, hát én biztosan nem érdemlem meg.
Amúgy ma reggel vicceset hallottam a rádióban: Köszöntjük a kedves nézőket!...Végülis, tényleg, azt nem mondták, hogy a rádió-nézőket köszöntik, és például én éppenséggel a teavíz forrási pillanatát lestem, ami szinonímája a nézésnek, tehát akkor engem is üdvözöltek.
És a némettanár szvsz mind jobban kedvel engem, mert ritka kincs az olyan tanítvány, aki például a német nyelvben is létező will-t és bevor-t ugyan német kiejtéssel, de angol értelemben használja, és én állandóan ilyeneket találok ki.
És ezt még muszáj elmondanom: kalaple és hasonlók a szociális munkások előtt, mert én ma csak két órán át helyettesítettem valakit önkéntesen, de...mit mondjak..nem könnyű. Amikor a szegénység agresszióval párosul, ami pont a segítő személyre irányul, akkor azt el lehet viselni, de valahol azért nehéz megérteni. Bizony. De a karácsonyi cipősdobozok azért gyűlnek szép lassan, mert itt Pápán is sok kedves népek laknak, és néhány kisgyereknek vidámabb karácsonya lesz, mint amúgy lenne, és ez a lényeg, semmi más.