van. T.-ben többek közt azt szeretem, hogy gyakran elmegyünk erre-arra. Na jó, nem annyira gyakran, de év végén általában elmegyünk csak ketten valahova. Ez olyan szokott lenni, hogy térképen kinézünk valami óriási útvonalat , és két napba belesűrítünk mindent, amit lehet. Két éve elmentünk Königsee-ig, Salzburgba, Hallstattba, múlt évben valami szlovéniai síparadicsomban voltunk, csak átutaztunk, mert én nem szeretek síelni (még szükségem van a nyakamra), de aztán még egy csomó helyet bejártunk, mintha valami kilométerhiányban szenvednénk. Nem a valahol-otttartózkodás a fontos, hanem maga az utazás. Na, közeledik az év vége, és megint indulnék, de valószínűleg most elmarad. Addig is nézegetem a képeket, meg ilyenek...
(A kép a síparadicsomhoz felfeleuton készült, a neve sehogyse jut eszembe...)
3 comments:
Az utazas elvezeteben van valami genetikusan emberi, a fat elhagyo majmok nagyon elvezik a vegtelennek tetszo foldfelszin bebarangolasat.. bar bizonyos ertelemben az utazas is csak olyan, mint az osszes tobbi, addikciot okozni kepes, elvezetes tevekenyseg. (Ha meg mar elmenyek: gyerekkorom egyik nagy banata volt, hogy mindig, amikor elvitt setalni az apukam, akkor nem tudtunk vegtelen hosszu setakat tenni, hanem veges idon belul vissza kellett fordulnunk).
Eszembe jutott, hol voltunk. Hát Bovecben. És mikor felértünk a felvonóval a csúcsra, olyan vakító volt a hó, hogy átváltoztunk kínai turistákká, mert kinyitni a szemünket rendesen nem tudtuk, és a napszemüveget lennt hagytuk az autóban.
És tényleg, még ezt a mondatot sohase hallottam, hogy "Anya, menjünk már haza, eleget sétáltunk!"
Ha utazok valahova, mindig erősenk, egészségesnek, hatalmasnak érzem magam, és végtelenül boldognak...
Az a kár, hogy mostanában nincs idő erre, pedig olyan sok helyre szeretnék elmenni. Csak a régi emlékek éltetnek, azt hiszem életmódváltást kell kikövetelnem a páromtól és magamtól.
Post a Comment