Most van egy kis

időm, és senkise ül a gépnél, ezért írok néhány sort arról, hogy...ezerkilencszázkilencvenkilencben, ezen a napon megszületett a mi kis Sáránk. Úgyhogy én aztán úgy átaludtam az ezredfordulót, mint annak a rendje. De itt nem rólam van szó, bár nekem is helyem volt az eseményekben, és legfőképpen a szülőszobai órára emlékszem, hogy milyen lassan forogtak a mutatók rajta. (Azt hiszem, a kórházakban a szülni készülő nőknek a faliórák az egyik legbiztosabb pont az adott helyzetben, azt olyan jól el lehet nézegetni.) Ja, szóval egy egyáltalánnemkönnyű éjszaka után reggel fél kilenckor világra jött a kicsikénk, és remélem, hogy nem tűnök részrehajlónak, de talán akkor voltam a legboldogabb az életemben. Mint aki révbe ért, vagy nem is tudom...
Szóval..ma lassú csiga voltam, mert Enikő lázas lévén éjjel nem aludtam, de azért mostanra csak elkészült egy torta, és hamarosan ünnepelünk, már csak egy marcipánfigurát kell venni a tetejére. Mert a szülinap az szülinap a félkómás szülők, a beteg kistestvér, a szaladó lakás, és a szuperlassan készülő torták ellenére is...