Ezután

nyugodtan szólíthattok művésznőnek, mert nem csekély kreativítás és aprólékos türelem kellett ahhoz, hogy ezt az edényszobrot létrehozzam, csak arra kell vigyázzak, nehogy valaki kihúzzon valahonnan mondjuk egy kiskanalat vagy valamit...

Dies und jenes...

csak hogy felvágjak a multilingualizálódásommal, illetve, hogy lássátok, ha csigabigatempóban is, de azért nagy sóhajtozások közepette csak haladok én is a német nyelvvel. Valamennyire.
Na, hát ma reggel elmentem vásárolni ezt-azt, és hát meg kellett állapítsam, hogy:
1. Megdrágult a kedvenc kávém.
2. Már tele vannak a polcok csokimikulásokkal. (Szerintem a csokinyuszikat is ki kellene már pakolni, mert karácsonytól már csak egy ugrásnyira van a húsvét)
3. Már megint nem tudtam ellenállni, és megvettem az októberi Praktikát, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogom, mert nekem úgyse sikerül úgy semmi, ahogy ott le van fényképezve. És amire azt mondják, hogy kijön 280 Ft-ból, az nekem...na hagyjuk. Szóval megint megvettem, hogy lett volna szívem ott hagyni, mikor most rendkívüli akcióként volt hozzá egy egyedülálló dekupázsizé is. De legalább nem vettem meg semmilyen főzős magazint, mert azok is álomszépek, de nekem nem sikerül úgy egy kaja se , ahogy ott írja, arról nem is beszélve, hogy a külseje meg se szokta közelíteni a csodás lefényképezett társaiét.
4. S ennek már nincs köze a vásárláshoz: lehet, hogy a filmekben szépen működnek a családi ebédek, meg biztos mindenki másnál is. Tudjátok: mindenki leül, szépen társalogva eszünk, ilyesmi. Nálunk ez a következőképpen néz ki:
4.1. Tízszer elmondom, hogy legyenek szívesek ebédelni jönni. Asztal már rég megterítve.
4.2. Ha végre mindenki ott van, megfogjuk egymás kezét, hogy elmondjunk közösen egy nyúlfarknyi imát. Haha! Ez a cél! A valóság: Anna és Sára éppen haragban, tehát ők nem adnak egymásnak kezet.
4.3. Kivételesen mindenkinek ízlik a paradicsomleves, a többit nem tudom, mert a lappangó ellenségeskedés asztal alatti majd feletti perpatvarrá vadul a két lyány között. Ki és be, illetve elrohanások, már nem tudom követni.
4.4. Néhány évre megint elhalasztom az az amerikai álmomat, hogy úgy fogunk étkezni, mint a filmekben, vagy jobb helyeken szokás.

It's time for me to...

beszélni az életem más dolgairól is. Mégpedig őszintén. Remélem, az már kiderült, meg hát aztán egy sereg ember közületek ismer, mint a rossz pénzt, (vagy ez más szólásmondáshoz passzol?), hogy keresztény vagyok. Elég rég megtértem, és hát gondolom, már rég előrébb kellene tartsak "a hit dolgaiban", de olyan időszakaim vannak néhány éve, hogy örülök, hogy egyáltalán hiszek. Azt, amit régen olyan egyértelmű volt elfogadni, hogy úgy van, azt az ember, legalábbis én, egy idő után megkérdőjelezi. Kételkedésből kételkedésbe esik. Az egyértelmű számomra, hogy nem egyedül vagyunk, hogy Isten van, Ő teremtett, hogy értelme van ennek a néhány évnek, amit itt töltünk. Amikor keresztény lesz valaki, akkor rálép egy útra, amin menni kell, tehát nem állunk egy helyben, mindig fejlődünk, és ez egy olyan út, aminek célja és értelme van. Külsőleg pont olyan emberek vagyunk, mint mások, nincs se több pénzünk, se kevesebb problémánk vagy betegségünk. Az egész nem arról szól, hogy mi akkor most több kedvezményt kapunk Istentől.
Ja, hát voltak olyan időszakok ezen az utamon, amikor minden világos és tiszta volt. És vannak olyan időszakok, amikor semmi se világos, és semmi se tiszta. De annyit már megtanultam már csak a túrázásaink során is, hogy minden más út ilyen. Rálép az ember egy ösvényre, vannak bizonyos jelek felfestve, és akkor megy, akkor is, ha süt a nap, de nem áll meg és nem fordul vissza akkor sem, ha dörög az ég és zuhog az eső, és nem lát maga előtt már egy árva jelet sem.
Na, hát nem tudom, mit még írhatnék erről. Csak gondoltam, azért mégis írok valamit, mert hozzám tartozik ez is, vagy inkább én tartozok hozzá, és hát, bár most éppen nem vagyok a helyzet magaslatán, szívesen beszélek bárkivel erről (is).:)

Nem nagy dolog,

de azért elmondom, hogy érdekes, ahogy Anna viszonyul a különböző színekhez és mintákhoz. Mert ugye nem mindegy milyen színű tányérból eszik, meg ilyenek. Van néhány Sárától örökölt ruha, amit nem vesz fel, mert fél a mintázatától. Például ma egy nadrág piros csíkjaitól tartott. Jó, nem nagy ügy, veszünk fel másikat, de olyan fura, vagy mi...
A másik: ha van valakinek egy rövid ( kb. egy -másfél oldalas) népmeséje, megköszönném és karácsonykor küldenék neki mézeskalácsot érte, ha elküldené nekem. Sárinak lenne szüksége rá egy mesemondó versenyen, és nekem csak olyan nagyon hosszúúúúak vannak...( Lehetőleg legyen benne az is, hogy :"szerencséd, hogy öreganyádnak szólítottál!" :)...najó, csak viccelek).

Biztosan mindenki olvasta már, de azért ideteszem...

Portia Nelson: Önéletrajz öt rövid fejezetben

I.
Sétálok az utcán.
Egy mély lyuk van a járdán.
Beleesem, elvesztem.
Nincs segítség.
Nem az én hibám.
Egy örökkévalóság kell, hogy kitaláljak.

II.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Úgy csinálok, mintha nem látnám.
Újra beleesem.
Nem tudom elhinni, hogy ugyanott vagyok.
De nem az én hibám!
Még nagyon hosszú idő telik el, míg ki tudok jönni.

III.
Ugyanazon az utcán sétálok.
Egy mély lyuk van a járdán.
Látom, hogy ott van.
Mégis beleesem... ez puszta megszokás.
A szemem nyitva van. Tudom, hol vagyok.
Az én hibám!
Azonnal kijövök.

IV.
Ugyanazon az utcán sétálok végig.
Egy mély lyuk van a járdán.
Megkerülöm.

V.
Egy másik utcán sétálok végig.

Az este

olyan hírt kaptunk, hogy padlót fogtunk tőle. Bááár, be kell valljam, hogy mint már annyiszor az életben, a szívem mélyén, vagy hogyismondják ennek, éreztem és tudtam. Ilyesmi nem először fordul elő velem, azt hiszem, ezt nevezik női intuíciónak, mert férfiaknál még nem nagyon láttam működni, igaz, én csak egyet ismerek közelebbről, és hát nála nem működik, na.:) De jó hír, meg minden, csak amolyan padlótfogós. És még mielőtt kombinálnátok, nem vagyok terhes vagy ilyesmi. Majd úgyis kiderül. :))))
Amúgy meg Enikő lázas volt reggel, de aztán elmúlt neki, mikor már elmúlt az ovibamenés veszélye is .:) És olyan igazi őszi idő van, reggel szinte végig egyesben vezettem az iskoláig a zuhogó esőben, meg minden, és hát ugye mondtam már, hogy én annyira szeretem ezt az időjárást... Ha értenék a fényképezéshez, állandóan ilyen őszi képeket készítenék, így is készítek, de csak a fejembe raktározom el őket.
Jaj, annyira szeretek ajándékot kapni. Adni is, de most olyan kapós kedvemben vagyok. Nem vásárolt dolgokat, persze, hanem olyan igazi ajándékokat. Mint például az a pici fehér virág, amit Enikőtől kaptam az este. S ma reggel megkaptam az idei első karácsonyi ajándékomat is. És amúgy is nagyon szerncsés vagyok, mert szinte minden nap kapok valami szép gyerekrajzokat, meg ilyeneket. Azt hiszem , most bééééééé-fejezem, mert péntek lévén, olyan igazi hálás és békés, meg örömteli, meg ilyesmi hangulatom van, na nem mintha okos dolog lenne a hangulataimra hagyatkoznom, de azért nem árt, ha néha igen. :)))))))))
U.I. S még csak annyit, hogy a legújabb szakácskönyvem tanácsát megszívlelve és abból kiindulva, ma méltósággal fogok fogadni minden elrontott palacsintát, meg a dolgokat, amiket elfelejtek megcsinálni, meg ilyeneket. :))))))

Hát mit mondjak?

Ma reggel nagyon determinálva voltam, hogy dirr-durr, meg sitty-sutty, de már elmúlt. Ha egyszer TÉNYLEG abba akarom hagyni, nem szólok előre, mert lebeszéltek róla, meg minden. Sokkal fontosabb az a jó kis beszélgetés, amit Sárával folytattam, megpróbálom visszaadni a szavait: Anya, azt hiszem, a Szórádi Andris szeret engem. Tudod, honnan gondolom? Mert azt mondta, hogy szép a rajzom, és megdicsérte az esőköpenyemet. Igaz, hogy a Katának írt szerelmes levelet, de engem is szeret. Képzeld, anya, ez szomorú lesz: a Horváth Dani meg a Szórádi Andris kaptak egy-egy fekete pontot, mert fociztak az osztályban és leverték azt a szép virágot, amit Zsófi hozott. Én nagyon sajnáltam őket, mert ha én fociztam volna, lehet, hogy én is levertem volna, ők arról nem tehetnek... Szóval, így van a helyzet a Szórádi Andrissal...:)

Eszembe jutott,

hogy abbahagyjam ezt az egészet. Ja, ez nem a kezdő blogoló elmerengése, azon már rég túl vagyok, hogy bevetek egy ilyen költői kérdést, aztán meg örülök, hogy mindenki azt mondja, jajnehogymár, hiszen így meg úgy, milyen nagy szükség van erre. Csak nem tudom, mi is ennek az egésznek az értelme. Tökjó írni, és nagyon jó visszajelzéseket kapni, meg minden, meg is szoktam már, valószínüleg komoly elvonási tüneteim lennének, ha már nem írnék. De azt látom, hogy mind többen kattintanak ide, akiket nem is ismerek, akik nem jeleznek egy szóval sem, hogy "hát heló, ez meg ez vagyok, csak hogy tudd, én is részt veszek ilyen módon az életedben." Persze ez egy ilyen műfaj, ha már vállaltam, hogy kilépek a világhálóra, nem lehetnek semmiféle elvárásaim, persze, tudom. Mondjuk, ebbe bele se gondoltam az elején. Mert én nem sokat gondolkozok, mikor írok valamit, csak leírom, aztán kész, és aztán lehet engem szeretni, vagy nem, dicsérni , elítélni, kibeszélni, odamondani. Lehet, hogy aki keresztény, azt mondja, hogy hát alig ír valamit a keresztény dolgokról ( az ember néha nem ír pont arról ami a legjobban foglalkoztatja, vannak ilyen emberek is), aki ateista, azt mondhatja, hogy ugyan már, mit mind prédikálok itt...Szóval, nem is tudom, kell-e ez nekem. Nem akarok én megfelelni senkinek, de azt sem nagyon akarom, hogy egy sereg ember csak a futópálya széléről nézzen, ahogy én csetlek-botlok a hétköznapi kis életemben. Annyira azért nem vagyok érdekes.
Na, ez kikívánkozott. Most már sokkal jobb. :))))))

Márta-ramblings

Na, hát itt van a lovacskás dal, ha éppenséggel valakit érdekel. Közben meg erre is ráleltem, és eszembe jutott a film, emlékszem, egyszer éjjel néztem meg felirat nélkül, a földön ülve, meg minden, és valamiért nagyon tetszett, pedig hát nem valami nagyon mély, meg ilyenek, de azóta is ez az egyik kedvencem. Milyen érdekes, hogy egy-egy illathoz, vagy dalhoz adott esetben hozzátársítunk valamilyen élményt, aztán utána mindig eszünkbe jut, ha találkozunk vele. Például nekem a Bee Gees -ről mindig a matek szigorlatom jut eszembe, és ha megszólal valahol az All my sorrow, akkor talán még valami deriválásokat is meg tudnék oldani, amúgy meg biztosan nem. Aztán van egy bizonyos illat, nem tudnám mihez hasonlítani, amiről mindig a vonatozás jut eszembe, de nem akármilyen vonatozás, hanem kifejezetten azok az utazások, amikor valamiért Budapestre kellett utazzak. Nagyon szerettem oda menni, egy időben többször is kellett, és tetszik a város, meg minden, bár talán nem laknék (vagy nák?) ott, de a Duna partján kifejezetten szerettem bóklászni, meg a 4. vagy a 6.-os villamosra felülni. Volt, amikor pont az ellenkező irányba mentem, mint kellett volna, de hát az emberek nem a tájékozódási képességemért szeretnek, ha szeretnek. Hát ilyenek vannak. Amúgy meg azon gondolkozom, hogy vajon miért nem értem én mégsem ennek az egész egészségügyi biztostítós rendszernek az átalakítását, pedig egyszer már érteni véltem, de amit ma reggel hallottam a rádióban róla, az annyira nonszensz, hogy szerintem vagy a hírbemondó beszélt összevissza, vagy én értelmezek dolgokat összevissza, vagy mindkettő, mert az biztosan nem lehet, hogy a kormánykoalíció beszéljen zöldségeket...

Sári-napló

Sára engedelmével megosztom veletek a naplóbejegyzéseit, mert már ilyenjei is vannak neki.:) Eddig nem olvastam, de ma este elárulta, hogy rólam is írt benne, és elolvashatom, ha akarom. Hát most már nem csak én írok róla, hanem ő is rólam. Helyesírási hibákat nem javítom ki, jó? Szóval:

- Elmentünk fagyizni Lucával.
- Augusztus 15 dikén, szerdán Lucájéknál alszok.
- 3000 forintom van.
- Augusztus 25. én jötünk visza a tengerről.
- Már 2. osztájos vagyok.
- Már tudok olvasni.
- Már tudok bepakolni.
- Már tudom az ABC-t.
- Már tudok írni.
- Nagyon szeretek iskolába járni.
- Anya nagyon kedves, de néha szokot mérges is lenni. ( Japersze, miután már vagy 50X elmondtam, hogy menjenek fogat mosni...:), de azért általában tényleg kedves vagyok :))
- Én szeretem ezt a családot nagyon de nagyon.
- Van uzsi táskám.
- Van új táskám. ( Nem tudom, miért írta ezt, mert a tavalyit használja most is...)
- Van már angol könyvem.
- Tudok már történeteket olvasni.
- 2 . kis testvérem van nekem.

Egyik kedvencem

a Republictól az a dal, amelyben szó van a bizonyos lovacskáról, aki elszaladt. Már megint nem tudom a pontos szöveget. És hát ez csak arról jutott eszembe, hogy az ember észre sem veszi, ha elszalad vele a ló, vagy még rosszabb, átesik az állat egyik oldaláról a másikra. És ha olyan szerencsés, hogy van, aki ezt még a szemébe is mondja, az nagyon rosszul tud esni, főleg akkor, ha a ténymegállapítás még igaz is...

A mai napom

az amolyan fuvarozgatós volt. Amúgy a többi is ilyen, valami taxi-service-nél is dolgozhatnék ( vagy nák?) már. De ma csúcsforgalom volt, nem is sorolom el, hogy kiért, hova, hányszor kellett menni. Estefelé Enikő tortát kért, hát sütöttem neki. Ennyi. Ezzel el is telt a nap. És amúgy meg sírhatnékom volt, csak nem találtam rá semmi okot, hogy hozzáfogjak, aztán meg, mikor láttam, mennyi komment jött a hagymás témához, jól felvidultam. Mert az ember jól eltipródik az életén, meg a céljain, meg ilyesmin, nem tudja már mit kitaláljon, hogy min agyaljon, pedig egy jó kis hagymás téma minden kedvetlenséget és ilyesmit el tud tüntetni.

Biztos

mindenki rájött már, de én csak ma délben, hogy a hagymát úgy lehet könnyezés nélkül apróra vágni, hogy az ember felteszi a napszemüvegét, de jó bármilyen más szemüveg is, például búvárszemüveg vagy ilyesmi, de nekem ez volt kéznél. :) Amúgy megvettem a "Főzzünk örömmel" (Polcz A.) című könyvet, és remélem, most már végre megtanulok én is normálisan főzni. Nagyon tetszik, főleg, hogy ilyenek vannak az elején:
Néhány általános szabály a háztartásban (Murphy után szabadon):
- Férjem véleménye: Ha az orrod előtt van az egyszerűbb megoldás, akkor nem fogsz rájönni. (Ez így igaz, mert a szemüveges megoldásra is T. jött rá:))
- Szerintem: Ez fokozottan vonatkozik a tárgyakra: ami az orrod előtt van, azt nem találod. (Ez is igaz, tegnap tűvé tettem a konyhát a fogpiszkálóért, hogy lássam, átsült-e már a sütim, és végén láttam, hogy ott volt a kenyértartó előtt, ahol vagy 20X megnéztem.)
- Továbbá: Ha elpakolsz valamit, mert azt hiszed, hogy ma már nem kell többet - rögvest újból szükséged lesz rá. Bármi, amit leejtesz a konyhában, rossz helyre esik. Ha kemény és nehéz, akkor előbb a lábadra. Ha olajos, akkor a ruhádra.

Nem eszik olyan forrón a kását...

Az úgy volt, hogy ezen a hétvégén pakolászunk egyik szobából a másikba, ugye. Másképpen fogalmazva, ha nem volt dolgunk, csináltunk magunknak. De aztán közben kiderült, hogy mennyi előkészítő munkálat is tartozik az egész projekthez: T. új számítógépasztalának megtervezése , ( az enyémé el van napolva, talán örökre, de hát így jártam :)), aztán a bútorlapok megrendelése, aztán összerakása. Anna új íróasztalát szintén saját kezüleg csináljuk. Szóval, ott tartunk, hogy még a tervek is csak félig, na jó, negyedig vannak meg. Örülök, ha karácsonyra megleszünk. Ma pedig, az elnapolások örömére elmentünk kirándulni a kőszegi hegységbe, ahova a múlt szombaton akartunk menni. Szelídgesztenyét egy szemet sem találtunk, nem tudom, idén később érik, vagy mi. De azért egy jót túráztunk. Na jó, semmi sem tökéletes. Közben végig kellett hallgassunk különböző nyafogásokat, meg ilyenek, de úgy összességében véve jó volt, szép volt. T. talált a sűrűben egy elhagyott hátizsákot, benne voltak a gazdája papírjai, útlevele, és azt visszavittük neki. Kiderült, hogy egy héttel ezelőtt az autójából lopták el. Szóval hát így telt a mai napunk...

Enikővel postán

Hát ma nagyon szorgos voltam: délelőtt kitakarítottam cakkom-pakk a lakást, aztán meg cakkom-pakk a gyülit is. :) Azám, mi mindenre jut idő, ha összekapom magam! Aztán voltam Enikőért, és elmentünk a postára feladni egy levelet. Vagy 20 -25 percig eltötyörögtünk, pedig csak EGY ember volt a posta épületében, mikor bementünk. Először is beálltam mögé. Ez nem volt valami bölcs döntés, mert vagy öt perc múlva, mikor még mindig ott álltam, látom, hogy egy új kliens simán odamegy egy töküres nyitott ablakhoz. Dehát nem álltam át, mert ugye mindjárt ugyis sorra kerülök itt is. Közben a másik ablaknál kiszolgáltak vagy 5 -6 embert. Közben már esz a méreg, de azért se megyek át a másik ablakhoz. Az embernek legyenek elvei! Mikor VÉGRE az előttem levő végzett volna, pont akkor Enikő kikapta a kezemből a levelet, és a kezében levő párizsis zsemlével együtt megbotlott a sima padlón, és hasra esett. Zsemle szétrepül, a levél is. Mire összeszedem a levelet, meg a zsemlét, Enikő elrohant világgá ki az épületből. Mit volt mit tegyek, elmentem utána. Mire visszajöttünk, mindkét ablaknál hosszacska sor. Megint beálltam. Ezuttal minden simán ment. :)

Most olvastam,

hogy hosszú betegség után meghalt Polcz Alaine. Nem hallgattam ma rádiót, biztos ott is bemondták. Kicsit mellbe vágott ez a hír, mert nagyon szeretem az írásait, és egyik példaképem azért, mert azokból a hihetetlen szenvedésekből és nehézségekből, amikben része volt az életben, ki tudott hozni valami jót, amivel aztán másokon tudott segíteni. Egyik barátja elmondta, hogy egy zsoltáridézettel kívánt elbúcsúzni a világtól: "Mint az szép híves patakra a szarvas kívánkozik, lelkem úgy óhajt Uram!" Biztosan sokan tudjátok, de azért elmondom, hogy ő volt a magyar hospice létrehozója, és sok könyvet írt a gyásszal és haldoklással kapcsolatban. De például írt egy könyvet a macskákról is. :) Állítólag már régóta készült a halálra, úgy "mint ahogy mi készülnénk arra, hogy egy barátunkkal lemegyünk, és megiszunk egy kávét." Nem találkoztam vele soha, mégis hiányozni fog.

"Barátaim a bölények. Csapásaik a pusztán nyílegyenesek, mint a kifeszített kötél, száz meg száz egymás mellett. Hóviharban, ha az ügy reménytelen, nem trappolnak tovább ész nélkül, összeesésig; megállnak, megvárják amíg ellepi őket a hó." Mészöly Miklós

"Ezt a könyvet is befejezem, és lassan, lassan - remélem - az életet is. Talán tudom majd jól lezárni. Reménykedem. Trappolgatok még egy kicsit, s aztán megállok, mint a bölények. " Polcz Alaine ( Egész lényeddel )

Nekem nincs kedvenc

évszakom. De ha lenne, akkor az ősz lenne az. Nem is akartam írni erről, mert az ilyen megihletődött bejegyzésekre általában nincs mit kommentelni, de hát ejsze nem vagyok én kommentfüggő. Ma reggel olyan jó kedvem lett, mikor jöttem hazafelé az autóval az ovitól, mert azt láttam, hogy nagy füves területeken a fűszálak telistele vannak harmattal, és ahogy a nap megsütötte őket, hát az csodás volt....még jó, hogy nem mentem neki semminek! Tegnap este meg egyik városszéli uton, ahol gyakran járok, ott bóklásztak valami fácánfiókák, annyira édesek voltak. Satuféket kellett bevágnom, hogy el ne üssem őket. Gondolkoztam is, vajon hogy tudnám meggyőzni őket, hogy kissé arrébb sétáljanak...Ma is ott mentem, és megkönnyebbültem, hogy nem láttam egy fácánfiókatetemet sem. Mostanában már sárga leveleket és gesztenyéket gyűjtünk a gyerekekkel. És én szeretem ezt az időjárást is, hol esős, de például most olyan idős-hölgyek-nyaraszerü. Tökjó.

Úgy gondolom, hogy

anyósom megérdemel egy külön bejegyzést. Úgyse fogja elolvasni, mert nincs számítógépe meg persze netje sem, de éppen ezért jól kibeszélem a háta mögött. Sose szerettem az anyósvicceket ( főleg azt a porhanyósat nem). Na, szóval, a kapcsolatom kedves anyósommal furán indult. Az az igazság, hogy nem nagyon kedvelt engem. Ezt én is éreztem, meg mástól is visszahallottam, de ez szerintem főképpen amiatt volt, mert T. egyetlenegy fia és még nagyon fiatal volt, mikor én "elcsábítottam". Miután összeházasodtunk, lassan, de biztosan megszeretett engem. Aztán megszülettek a gyerekek, és már nem volt visszaút a szeretet útjáról. :) Szóval, csak azt akarom mondani, hogy én is megszerettem őt, és sokmindenben példaképem, és nagyon jó, hogy legalább ő a közelünkben lakik, ha már az én drága anyukám olyan messze van. Legfőképpen azt tanultam meg tőle, hogy utólag lehet bocsánatot kérni azért, ha valakit rosszul ítéltünk meg. Meg az is jólesik, hogy most mindenkitől csak szép és dicsérő szavakat hallok vissza magamról, mert az emberek olyanok, hogy előbb-utóbb minden hallott dolgot továbbadnak. Szóval, hát, így vagyunk mi ketten az anyósommal.:) Ja, és mind bíztatom, hogy írja le az élete történetét, még ha csak néhány oldalon is, hogy megmaradjon az utókor számára. Ő tanítónőnek készült, el is végezte a sulit, de nem engedték leérettségizni, mert választania kellett a tanítás és Isten között, és hát ő az utóbbit választotta. Ez a kommunizmus legsötétebb korszakában volt. Aztán több évig otthon volt, mert nem volt munkája, de ezidőben megtanult gyönyörűen kézimunkázni. Később könyvelő lett. Mondtam is neki, hogy lehetne ez az élete mottója: "Ha megdobnak citrommal, készíts belőle limonádét!"

Még tart a rend

a kamrámban, ezért nagyon hamar megtaláltam valami minimum három éves Negro cukorkákat, és most nagyon jól fognak. Megint rekedtre beszéltem magam ma este. Úgy volt, hogy egyszer csak hallom, hogy éktelen nagy csetepaté hallatszik a fürdőből. Sikítások, puffogások. Én már nem lepődöm meg semmin. Aztán jön a két nagyobbik leányzó sírva-ríva, egymásra mutogatva. Nagy nehezen kihámoztam, hogy az egészet vagy Sára, vagy Anna kezdte, ezt nem tudtam eldönteni. Sára lefröcskölte Annát hideg vízzel, erre Anna fejbe vágta a fésüvel. De hogy a fröcskölés előtt mi volt, azt már örökre jótékony homály fedi. Ez legalább olyan elmés kérdés, mint az, hogy mi volt előbb, a tyúk, vagy a tojás...

Én mindig is

nagyon sokra tartottam T.-t. Nemcsak tartottam, de tartom is, bár ezen ő vitázna velem, hogy akkor meg miért mondok neki ellent annyiszor. Szerintem ha valakit nagyon becsülünk, attól még lehet vitázni vele, és én csak azzal vitázok, akiben megbízok, akit szeretek, meg akivel van értelme. Ha ezek a "feltételek" nem teljesülnek, befogom a számat, mert szerintem nem éri meg. Na, hát nem csodálkoznék, ha most azt hinnétek, hogy nálunk mindig áll a bál. Dehogyis. Nagyon is békés család vagyunk. Egyszer egy egyedülálló barátnőm elemezve az általa látott, megfigyelt házaspárok egymáshoz viszonyulását, azt mondta, ő sohse megy férjhez, mert nem bír elviselni ennyi feszültséget. Mi, a többiek, akikről szó volt, meg csak bámultunk, hogy mi a csudáról beszél, hol itt a feszültség? Nekünk ez egyfajta játék, és ha élcelődünk is vagy vitázgatunk is egymással, azért tudjuk ki a főnök, legalábbis én tudom (nem én :)).
Hogy egy konkrét példát is hozzak, például ez a blogolás-dolog is olyan, hogy teljesen más a véleményünk róla. Ő például egyáltalán nem érti miért van szükségem erre. Nem is csodálkozom, mert nem az a naplóírós típus. Aztán időnként beleolvas, ezt onnan tudom, hogy megkérdi: Te, ki az az X, meg ki az az Y? Mert ugye van néhány olyan barátom, akit csak így "ismerek". S tudom, nem hagyná ki, már a tisztesség kedvéért sem, hogy rendszeres időközökben kicsit ne cikizzen a "blogmániám" miatt.
Még rééégen, lánykoromban, mikor még csak álmodoztam arról, hogy milyen is az igaz szerelem, azt hittem, hogy olyan, hogy minden mondata után odateszi, hogy "szívem", és minden reggel piros rózsát és kávét hoz az ágyba. Most már tudom, hogy azt is megkérdezi, hogy hova tettem a papucsát és elmagyarázza, hogy mire figyeljek oda, mikor legközelebb beparkolok az udvarra.

A palacsintás

pószthoz hasonlóan most belinkelhetném egyik megfázásosat is, mert hát beleestem az e heti esedékes nyavalyába. Ezután csak akkor fogom említeni az egészségi állapotomat, ha semmi bajom. Amúgy semmi komoly, csak éppen egy oktávval lennebb van a hangom, a meseolvasásaim végére pedig már csak suttogok, ilyesmi. A legjobb az egészben az, hogy így éjjel-nappal hordhatom a jó kis piros-narancssárgacsíkos sálamat, mert azt nagyon szeretem. Enikő már második napja nem megy oviba, mert elhitette velem tegnap reggel, hogy ő rettenetesen beteg és köhög szegény. De például azóta, hogy felhívtam az ovit és kijelentettem néhány napra, egyet sem köhögött, sőt egy árva pézsét sem használt el. Pedig már azt hittem, engem nem lehet becsapni ilyesmivel.
Amúgy meg az jutott eszembe, hogy én mennyire le vagyok maradva kultúrális szempontból. Például ezer éve nem voltam színházban. Mikor még Székesfehérváron laktunk, gyakran jártunk színházba is, koncertre is, mert volt egy barátunk a zenekarban, és ő szerzett nekünk olcsóbb jegyeket. Igaz, akkor nem volt még gyerekünk. De azóta se voltunk sehol. Meg múzeumlátogatásban is le vagyok maradva. Ha bekerülnék egy puccosabb társaságba, hát hozzá se tudnék szólni semmihez.

Nahát, most igazán

nem érdemes új bejegyzést írnom. Olvassátok el ezt a májusi pósztot, mostanra is érvényes, azzal a különbséggel, hogy az első szétcincált palacsintám beleesett a gondosan elkészített tejes kávémba, amiből még csak egy kortyot ittam. :(

Az úgy kezdődött,

még évekkel ezelőtt, hogy mondtam T.-nek: "Te T., nem jó ez így, ahogy van. Cseréljünk szobát a gyerekekkel." Mondtam ezt azért, mert nekünk van egy nappalink, ott vagyunk nappal. És van két ún. félszobánk, egyikben alszunk mi, a másikban a kicsik. De az övék a kissebbik szoba. És oda alig fért be egy emeletes ágy, és egy másik kiságy, amit Enikő már majdnem kinőtt, nem is nagyon akar már aludni benne. Tehát mese nincs, új ágy kell. S az már tényleg nem férne be hozzájuk. A mi szobánk éppen hogy csak egy picivel nagyobb, de mégiscsak nagyobb. Nade, T. nem akarta a cserét. Mostanáig. Mert most úgy állítja be, mintha ez az egész szobacsere az ő brilliáns ötlete lenne. Pedig mondtam neki, hogy hát nem ezt mondom már évek óta?! Na mindegy. Egy régi szomszédasszonyom azt mondaná erre, hogy mi nők, legyünk okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok. Semmiképpen se fordítva, ami nálam ugyan sokszor előfordul. Szóval, már vettünk is egy galériaágyat, és hamarosan kezdjük az átcipekedést, meg talán még a falakat is megfestjük egy kicsit.
A másik dolog, ami olyan kis lájtos vita tárgya nálunk az, hogy kilenc év házasság után én is szeretnék végre egy saját íróasztalféleséget. ( Magda, együttérzéssel olvastam a kuckós bejegyzésedet :)). Tudjátok, egy helyet, ami csak az enyém. És most itt a nagyszerű alkalom, hogy kibulizzam magamnak. Számoltunk, osztottunk, szoroztunk, és csak egy 50 cm-es szélességű asztal jönne ki, ennyi hely van. T. szerint ez szóba se jöhet, mert ilyen asztal már tiszta csúfság lenne. Szerintem meg nem, mert ha kicsi is, mégiscsak az enyém lenne. És T. nem érti, miért nem jó nekem az ő munkaasztala, mert ő szívesen odaenged engem. Hát mit mondjak, aki ezt startból nem érti, annak úgyse tudom elmagyarázni. Nade, ezt leszámítva, izgatottan várom a hétvégét, mert lesz ez a jó kis felfordulás, és hátha addig meg tudunk egyezni az asztalkámon is. :)))

Éppenséggel van

tíz percem Sára zongoraórája és Anna szolfézsórája között, és éppen ezért kihasználom az időt, hogy elmondjam: mivelhogy mostanában próbálom megreformálni az életemet,- hiába no, hatással van rám ez a belföldi politikai környezet - másképpen fogalmazva itt a rendcsinálás ideje minden téren: szekrények, a fejem, a gyerekek ceruzái, ilyesmi. És hát, szóval, arra gondoltam, hogy én olyan összevissza imádkozom. De tényleg. Annyi téma van, hogy mikor nekifogok, kapkodok ide is, oda is. És ezt olyan nemjó. Éppen ezért újra feltalálva a spanyolviaszt, minden napra beosztottam valamit, amiért imádkozom. Például hétfőn a családom tagjaiért, kedden becses önmagamért, szerdán a barátokért, igen, még a blogbarátokért is. Csütörtökön a gyülekezetünkért és a város-országért, éééééés pénteken amolyan hálaadó napom van, amikor mindent számba veszek, és megköszönöm. Szombat-vasárnap nem nagyon van időm imázni, mert tudjátok ,mindenki itthon van, aztán nincs egy perc nyugtom se. :) Na, hát ezt találtam ki.

Azon gondolkozom,

hogy milyen keskeny az a határ, mikor az ember, de főleg az ember lánya már úgymond kontroll alatt tartja a háza népe dolgait. Tehát van egy pici kis vonal, amelynek hol alatta vagyok, hol felette. De sokszor inkább csak alatta. Engem ma sokszor elfogott egyfajta pánik, hogy ha fejre állok, akkor se tudom rendesen rendbetartani a lakást, akkor se tudok a Példabeszédek 31 asszonya lenni, pedig nagyon szeretnék. Lehet, hogy van, aki érti, miről beszélek. Azt hiszem, ideje lenne megtanulnom rendesen beosztani az időmet. Van aki tíz gyereket nevel, s mellette könyvet ír, meg ilyesmi, tehát elvileg mindenre van bőségesen idő, csak én nem tudok vele bánni.

Tegnap még azt terveztük,

hogy ma elmegyünk kirándulni a Kőszegi hegységbe. Ilyenkor érik ott a szelídgesztenye, és mi minden évben elmegyünk szedegetni egy kicsit. De hát ember tervez, és a lustaság végez. Merthogy tegnap,- mit tegnap, ma - éjjel kettőkor feküdtünk le, aztán ma reggel - mit reggel, dél felé - keltünk fel, azazhogy T., mert engem állandóan ébresztettek ilyesmi kis hangok: Anya, kérek tejet, éhes vagyok meg ilyenek. Úgy hogy jó néhányszor felpattantam, odaadtam, ami kell, és visszafeküdtem még vagy tíz percre. Ja, tudom már, miért feküdtem le olyan későn: elolvastam a M. Albom könyvet. Az egész arról szól, hogy van egy idős professzor, aki haldoklik, és minden kedden elmegy hozzá egy volt tanítványa, aki nem más, mint maga Albom, és beszélgetnek az élet dolgairól, olyanokról, hogy megbocsátás, kultúra, házasság, szeretet, pénz,öregség, halál, érzelmek, megbánás... Aztán Albom megírja ezt a könyvet. Például a mai kultúráról azt mondja: "A mi kultúránk olyan, hogy az emberek nem érzik magukat jól a bőrükben miatta. És nem kis erőre van szükség, hogy kimondjuk: ha ez a kultúra nem válik be, nem működik jól, akkor ne legyél rá vevő." Van aki úgy alakítja ki a saját kultúráját, hogy annak középpontjában a munka és a pénz áll, a vagyonszerzés - ez volt Albom élete. Az idős prof emberközpontú életet élt, sokat olvasott, sétált, meglátogatott másokat, levelezett távoli barátaival, odafigyelt másokra. Ezek olyan apró, néha banális dolgok, de ezek alakítják ki az életstílusunkat, a szokásainkat, és ez határozza meg az életünk minőségét. Szóval, jó könyv, mire a végére érünk, a szerzővel együtt rájövünk egy csomó dologra, amelyeket amúgy tudunk meg olvastunk valahol, csak éppenséggel néha nehéz aszerint is élni a mindennapokban.
Még csak annyit,- ez már nem az előbbi téma,- hogy éppen azon kuncogom, hogy T. az előbb éppen négyszer tért vissza a lépcsőházból, mert itthon felejtett valamiket. Amúgy kialakult szokása a visszatérés, de általában csak egyszer, max. kétszer . :)

Az úgy volt,

hogy délben volt egy szabad félórám Enikővel, míg vártuk az iskolásokat. És hát elmentünk window-shoppingolni, hogy elegánsan fejezzem ki magam. Nézelődtünk, nézelődtünk jobbra-balra azon a szép kis sétálóutcán, ami az első képen van. Sütött a nap, csiripeltek a madarak. Nem ecsetelem tovább, legyen elég annyi, hogy betértünk abba a kis könyvesboltba, ahol már tudják a nevemet is ( pont Encinek köszönhetően:). Ugyan pont mellette megnyílt egy jóval nagyobb, csilli-villi könyvesbolt, de én hűséges vásárló vagyok. Én az olyan könyvesboltokat szeretem, ahol olyan kuckós, meg félig ki is olvashatom a könyvet, ha akarom, és kedvesek az eladók, mikor például véletlenül odapisil az ember gyereke. Na, hát az van, hogy megint nem tudtam ellenállni. Képzeljétek, végre ráakadtam a Mitch Albom könyvre, amit azóta keresek, mióta az oktatóm, akinél tanultam vezetni, telebeszélte a fejem, hogy ez muszáj elolvasnom. Hát nem hagyhattam ott, nem? Aztán még megvettem a "Régimódi történet"-et is, amit már olvastam ugyan, de jó, ha megvan itthon. Na, csak azért írtam le, mert ha már úgyis divat a könyvajánlás, hát ne pont én maradjak ki belőle ! :) ( Tudjátok, akinek nem inge....)

Akinek inge, vegye magára :))))

Valaki ma ünnepli a szülinapját. Körülírom: naaaaagyon okos, naaaaagyon humoros, naaagyon jószívű és kedves. Ha akarná, lehetne belőle akár miniszter is, vagy elnök, de há' csaktán nem ment el a józan esze. Ja, és naaaaagyon szerény. Ha dicséri valaki, azt mondja, ugyan már. Na, tudja ő, hogy róla beszélek. Szóval, itt az ajándékunk Neked! Isten éltessen sokáig, füled érjen bokáig! :)))))))))

A vasárnapról

Mostanában nagyban megy itt a vita azon, hogy egyesek,- valamilyen civil szervezet, nem jegyeztem meg a nevét - azt szeretnék elérni, hogy vasárnap ne legyenek nyitva a szuper és hipermarketek, illetve a plázák. A legfőbb ok, amiért ezt kérik, az a kicsi boltocskák megmentése vagy fellendítése lenne, hogy azok meg tartsanak nyitva, és az emberek onnan vásároljanak. Na, hogy nekik legyen egy héten egyszer karácsony.
Én is jó ötletnek tartom ezt, kicsit más okok miatt:
1. Elsősorban azért, mert Isten egy napot magának szeretne fenntartani, na nem mintha a többi napon nem kéne figyelembe vegyük, de ezt a napot szánjuk templombamenésre, közösségápolásra, ilyesmi. Ilyenkor próbáljunk meg feltöltődni lelkileg. Mi egy kicsi kis közösségbe járunk vasárnap délelőttönként, és délután meg néha elmegyünk együtt kirándulni. Kicsit szomorúan vicces volt, mikor egyik szomszéd kislány egyszer megkérdezte, hova megyünk, mire mi, hogy templomba, mire ő: miért, meghalt valaki? Merthogy ő csak akkor egyszer volt templomban, mikor meghalt a nagymamája. Na, prédikáltam eleget. :)
2. Szomorúnak tartom, hogy nálunk nem nagyon járnak az emberek kirándulni. Ülnek otthon, és kikapcsolódásként elmennek vásárolni. Vasárnaponként tele vannak a hiper-szuperek parkolói. Tőlünk nyugatabbra, Ausztriában, Németországban kicsit másképp van, legalábbis mikor mi jártunk arrafelé, már szombat délelőtt se nagyon volt nyitva semmi. De a hegyekben annál több emberke bóklászott.
3. Ez az egész rendszer nagyon nem családcentrikus. Elég, ha csak a sok eladónőre gondolok, akik a hétvégét is végigdolgozzák. Szegény gyerekeik.
4. S végül, nem értem, miért kell annyi mindent vásárolni, s egyáltalán miből vásárolnak annyit, és miért nem lehet több napra előre vásárolni. Annyira vicces, mikor egy kétnapos ünnep után úgy lerohanják a boltokat, mint a törökök mittudomén, Eger várát.
Mondom én, fura ez a világ...Na. Ez van.

A szomszéd anyukája mindig zöldebb

Nem kérek elnézést, hogy már megint a drága kis gyermekeimről írok, elvégre ez a munkám :) Na, hát ma az vooooolt, hogy Sárát felszólították olvasni magyarból. És hát elsős korában elég akadozva olvasott meg minden, és hát most meg már elég folyékonyan olvas. Igaz, hogy elég sokat olvasunk itthon. És kapott mosolygós piros pontot, meg dicséretet, hogy milyen szépen olvas. A padtársa, a Dani gyerek is olvasott, de hát ő még elég akadozva. Nincs is ennek semmi jelentősége szerintem, mert különbözőek a gyerekek, ki hamarabb, ki később jut el egy bizonyos szintre. De elég mérges lett Sárára, mondván: Neked könnyű, neked nem olyan szigorú az anyukád, mint az enyém !!! :)))) Hát ilyenek vannak.

Jajde, jajde késő van,

de hát micsi, micsi-náljak, ha csak most tudok nyugodtan netezni, meg minden. Így is túl sokat netezek, de kell hogy legyen valami rossz szokása is az embernek. :) Délelőtt a gyerekjátékokat válogattam át, és úgy döntöttem, hogy a rengeteg plüssállatkától megválunk, csak a kedvenceket tartjuk meg. Egyrészt fogalmam nincs, hogy lettek ennyien, valahogy beszivárogtak a lakásunkba vagy mi, és az az igazság, hogy alig lehet férni tőlük, mert ha nem említettem volna, elég kicsike a hajlékunk, nem nagyon, nekünk pont elég, elférünk benne s még vendég is elfér, mikor jön, de ez a rengeteg állatka csak a port gyűjti magába, és a gyerekek nem is játszanak velük. Szóval arra gondoltam, hogy ha már ugyis elvállaltam egy olyan önkéntes munkát, ahol ruhákat gyűjtök aztán azt majd kiosztom a rászorulóknak, szóval akkor ezeket a játékokat majd odaadjuk a szegény gyerekeknek karácsonykor, vagy valamikor. Szép lassan haladok a ruhák, meg mindenféle tárgyak átvizsgálásával, és csak olyan dolgokat akarok megtartani, amiket tényleg használunk. Így is rengeteg cucc marad. Nem akarok úgy járni, mint Apu, aki rendszeres időközökben nagytakarítást végez a pincében meg a műhelyében, aztán mindig mindent visszapakol(na), ha Anyu ezt engedné:) Amúgy délutánonként tanulunk ezerrel, és még nehezen megy, mert ugye úgy kell elrendezni a három lyányt, hogy ne zavarják egymást. Tehát külön szobában van Sára, és külön Anna, mert ha nem, állandóan dumálnak. Aztán Enikőt is külön le kell foglalni, mert ott akar lenni, ahol a többiek, de akkor meg eltereli az amúgy is kalandozni vágyó figyelmeket. Közben meg legalább két helyen kéne ott legyek ugye, mert még elkel a segítség a tanulásban, és hát néha káosz van, meg minden, de azért haladunk, mert én mostanában nagyon türelmes vagyok :), és már egy csomó piros pontot bezsebeltek. A suliban mondták, hogy hagyjam én is ott a gyerekeket napköziben, de nem akarom, mert jelenleg pont azért vagyok főállású anya, hogy velük legyek, és hát olyan hamar megnőnek, valahogy nagyon nincs ínyemre, hogy reggel fél nyolctól délután ötig ne is lássam őket, és még utána jönnének a szolfézs és zeneórák. Szóval én kihasználom ezt a lehetőséget, és ezer örömmel tanulok velük, meg minden. Amúgy nagyon fura, hogy hat éves korától szegény gyerek tuljadonképpen alig látja a szüleit iskolaidőben. Tudom, ez sokszor kényszer, épp ezért vagyok nagyon hálás, hogy nálunk másképp van egy kicsit.
Sárát ma megtanítottam egy önbizalomjavító technikára, mert ő könnyen elveszti a türelmét, és azt hiszi, hogy ő buta, ha nem sikerül azonnal megoldani a mateket vagy nem tudja azonnal lejátszani helyesen a hangjegyeket a zongorán. Nagggggyon bonyolult: szóval, ilyenkor azt kell mondania magának, hogy "meg tudom csinálni!" És ez nagyon működik, mert ilyenkor tényleg meg tudja csinálni, és mondta, hogy bár jön, hogy sírjon mérgében, de inkább visszaküldi a könnyeit, és ezt a varázslatot mondja, és TÉNYLEG sikerül! Háát, most már tényleg ideje nekem is lefeküdnöm, de ezek még kikívánkoztak belőlem. És hát eszembe jut ahogy Csilicsali Csalavári Csalavér is megmondta, hogy "amit ma megehetsz, ne halaszd holnapra", éppen ezért megyek és még csipegetek valamit a konyhában :)

Sára-huncutság

Ma reggel, mikor benyitottam a gyerekszobába, nagy meglepetésemre Sára már ült az ágyában és olvasta a Bibliáját. Ilyen is van :) Aztán, míg készülődtünk, állandóan bosszantotta Annát, aki meg ennek megfelelően állandóan visított. Rá is szóltam, hogy :"Sárafiam, az nem járja, hogy te olvasod a Bibliát, aztán meg rosszalkodsz. Amit olvasol, azt meg is kell élni!" Erre ő: "De anya, még csak Ádám és Évánál tartok, ők pedig úgy láttam, elég rosszak voltak!" No comment! :)))))

Hihetetlen, de már megint

itt sínylődök, mert megint megfáztam. Mondjuk, éreztem én a tegnap délután, hogy nem kellene kimenni játszóterezni a nagy szélben, de mégiscsak jobbnak láttam, mikor a vendég + sajátgyerekek már a szőnyegeket szedték fel, hogy ők majd a lakásban görkoriznak meg ilyesmi. Na, akkor már inkább kimentünk. Akkor meg rettenetesen éhesek lettek, de rajtam ugyan nem fogtak ki, mert én sehova se indulok el a következők nélkül: ropi, alma, víz, csereruha, kréta. Ez a minimum. Jól is telt, csak én fáztam nagyon, pedig vastagabban voltam felöltözve, mint ők, és nekik még melegük is volt. Aztán bejöttünk, mire éppen megsült a kenyerem, és jól meggyertyafényesvacsoráztak. Most próbálok kissé helyrejönni, mert délután két helyre is kell mennem szülőiértekezletre, meg minden, és közben meg nagyon remélem, hogy nem egész télen ez lesz, hogy egyik megfázásból kecmergek át a másikba, mert az nem lenne jó senkinek se, de főleg nekem nem.

Nem azért mondom, de

olyan jó, hogy a hétköznapi életünk során annyi olyan kis helyzet adódik, amin lehet nevetni. Ma például egy csomót kuncogtam azon, hogy szegény T. majdnem a kukába rakta a zokniját nagy sietségében, aztán meg kiderült, hogy kár is volt sietnie annyira. Vagy a tegnap Enikő úgy fejbeverte Annát egy fajátékkal, hogy azon pillanatban nőtt szegénynek egy nagy bibircsók a homlokára. Na, ez egyáltalán nem nevetséges, csak így utólag; olyan volt, mint ahogy a rajzfilmekben szokták az ilyet ábrázolni. Amúgy fogalmam sincs, hogyan lehetne leszoktatni őket az ilyen kis hajbakapásokról, igaz, hogy nagyon nőiesen művelik, tehát van hajhúzás, karmolás, néha fejbeverés, ilyesmi, de akkor is. Jó, annak idején mi is verekedtünk az öcsémmel, de most meg nem értem, miért nem tudnak szépen , békességben felnőni egymás mellett, mint a jó kistestvérkék ? :)

Csak megemlítem,

hogy most meg már olyan valaki keveredett a blogomra, aki a "hogyan hódítsunk vissza valakit" ütötte be a keresőbe. Mi a manó, mi vagyok én, szívdoktor? :) Amúgy este van, meg minden, aztán nagyon kifáradtam és kalapot emelek minden dolgozó anya előtt, aki az otthoni teendőit munka mellett is el tudja látni. Én nem biztos, hogy tudnám. Estére úgy testileg, mint lelkileg teljesen lepukkanok.
De jó látni időnként, hogy van értelme a munkámnak, na nem a gyerekszoba rendjén mérhető ez le, de például ma este találtam az asztalon egy Sára által írott levélkét a következő szöveggel:" Jézus, én nagyon szeretlek téged. Hidd el nekem. Sára " Pont ma olvastam, hogy úgy kell fogadnunk Isten országát, ahogy a gyermekek teszik. Van mit tanuljak tőlük. Sára amúgy minden este olvas a kis Bibliájából, pedig be kell, hogy valljam becsületesen, hogy nem engem utánoz, mert én akkor olvasom általában, amikor egyedül vagyok. Ő maga vágyik rá, mert érzi, hogy ez más, mint a többi könyv. És most nagyon örülök, hogy minden hiányosságom ellenére, Isten megáldja a gyermeknevelést, és kipótolja azt, amit én elmulasztok vagy elrontok.

Ébredés minálunk

A képek ma reggel készültek, sorba megörökítettem őket, mert annyira tipikus az ébredezésük: Enikő szinte azonnal kikel az ágyából, mikor szólok, de az előszobában még végigdől a földön egy kis szunyálásra. Anna már lassabban kecmereg, még ülve is alszik egy leheletnyit. Sára pedig a füle botját se mozgatja, csak mikor már tényleg azt mondom, hogy "Sára fiam, kelj már fel!" :)

Éppen a kamrában nagytakarítok,

de ez annyira tömény foglalatosság, hogy muszáj valami kis versfélét hozzáolvassak. Éspedig finn verset. Amúgy nem vagyok ám valami nagy versolvasó, csak úgy módjával. Mondtam már, hogy odavagyok mindenért, ami finn? Még a Mikulásban is hiszek. S közben még mindig Norah Jonest hallgatok. Így már élvezet kamrát takarítani, miközben meg T. azt mondja, hogy azon kellett volna igyekezzek, hogy megtartsam a rendet. Najó! :)

Aaro Hellaakosi: Este

Milyen békésen barnállik az este
és nő a homály a lomb alatt.
Fordulj bízvást az éghez, azt keresve,
honnan van ez a szép ajándék-este,
s lelked békéje miből fakad.

Hiába volt: csak erőd fecsérelted,
míg titkok után vetetted magad.
Nem más ez, mint ha a végtelen tömbjét fejted,
mélységét méred a feneketlennek
vagy kérdőjeleket rostálsz egyre csak.

Ne túrd föl válaszért világok lomját
Légy te csak üres. És nyitott legyél.
Hagyd, hogy a titkok eljöjjenek hozzád
vagy eltűnjenek, mint a felhőcsordák,
ha átsuhan a fák fölött a szél,

s hagyd fényleni szemed, hagyd hogy a fuvallat
éber percében érje tudatod.
Hangokat csupán a csend füle hallhat.
S mikor a lépcsőn halk léptek suhannak,
csak ki vár, annak ajtaja nyitott.

(Szopori Nagy Lajos fordítása)

"Drága kincse az embernek a szorgalom"

írja valahol a tőle megszokott bölcsességgel Salamon, csak most lusta vagyok kikeresni a pontos helyet, hogy hol. Ennek jegyében ma nagy szorgalmasan családunk minden tagja takarítgat, pucolgat, ilyesmi, azazhogy nem ennyire egyszerű és rózsás a helyzet. Ugyanis. A három lyánynak éppenséggel nincs nagy kedve a rendrakáshoz, hiába mondom nekik, hogy ennek most van itt az ideje. Gondolkoztam is ezen, hogy jogom van-e nekem ahhoz, hogy takarításra szólítsam fel őket, de arra jutottam, hogy igen, jogom van, mert meg kell tanulják, hogy egy családban a jogok mellett kötelességek is vannak. Meg amúgy is el vannak kissé kanászosodva, mert elég sok mindent megcsinálok a kedvükért, olyasmiket, amit már simán megtehetnének saját maguk is. Például Anna mindig tőlem kér vizet, pedig már hat éves és iskolás, és elvileg meg tudja engedni a vízcsapot és el is tudja zárni. De könnyebb neki engem nyüstölni minden apróságért. Na, hát mostanában azon vagyok, hogy nagyobb önállóságra bírjam őket, mert egyedül az én hibám lesz, ha még 18 évesen is ki kell szolgáljam őket. Amúgy semmi bajom a kiszolgálással, csak na. Csak ezt a sok kifogást, nyammogást, hajbakapást azon, hogy ki tett helyre több darab játékot, meg ilyesmit ne kellene most végighallgatnom!...(sóhaj :))

Beszéltük már egyesekkel,

hogy mennyit szórakozhatnak azok, akik a google-keresőt kísérik figyelemmel, már ha van olyan, akinek ez a munkája, vagy ilyesmi. Az én blogomra is rá-ráakadnak ilyen kereső emberkék, például a legtöbben "szomorú képek"-et keresnek, de tényleg, minden áldott nap keres valaki ilyet, fogalmam sincs, miért. Még olyan nem volt, hogy "vidám képek". Aztán van olyan, hogy "bölcs és igaz mondások", hát ajánlom is, hogy ide kattintsanak, akik ilyeneket keresnek, mert a blogom telistele van bölcs és igaz mondásokkal. :) De "a legjobb" eddig az volt, amikor valaki olyat akart, hogy "hogyan hódítsunk meg egy férjes asszonyt?", és én azóta is azon gondolkozom, hogy vajon melyik pósztomban is írtam én ilyesmiről?....

Néhány napja

esténként a "Maja, a méhecské"-t olvasom nekik folytatólagosan. Mondjuk, tegnap este éppenséggel nem is, mert őszintén szólva annyira kiborítóan viselkedtek,- mert szoktak a kis drágák, ilyenkor visítoznak megállás nélkül, és süketek az anyai szóra, meg ilyenek - na szóval, nem olvastam semmiféle mesét és punktum. Inkább nyugtatókra lett volna szükségem :) De ma este pótoltuk, na nem mintha kevésbé lettek volna süketek meg visítósak, de talán én voltam jobb lelkiállapotban. Hova is akarok kilyukadni ezzel? Hát oda, hogy ők mind éberebbek lettek, én meg közben annyira álmos, hogy alig forgott a nyelvem. Hát ilyenek nálunk esténként a meseolvasások, meg minden...

Mostanában, illetve inkább csak

ma délelőtt ezt és emezt hallgatom. Egyrészt azért, mert nagyon tetszik, ahogy Norah Jones énekel, másrészt azért, mert annyira jól passzol az oktalanul szomorkás hangulatomhoz. Harmadrészt pedig azért, mert ősz van, és kinnt megállíthatatlanul esik az eső, megmegmeg... arra gondoltam, hogy ahelyett, hogy arra várnék, vidítson már fel valaki, inkább én leplek meg titeket ezekkel a dalokkal.

Már azt hittem, hogy

még csak fél tíz van, mert a bordó órát néztem meg, és arról úgy tudtam, hogy siet vagy 40 percet, pedig most épphogy késik 10 percet, de hát ez van, ha fiúk is laknak itt, konkrétan ugyan csak EGY. Összevissza állítja a jól bejáratott órákat. Meg leoltja a rotyogó étel alatt a tűzet, mondván, főtt már eleget, aztán meg csodálkozok, hogy miért félignyers az étel. Hát ilyen vicces az én életem, pontosan ma kilenc évtől errefelé. :)

Hozzám tartozol

nem azért tartozol hozzám
mert szeretlek
de mert szeretlek
hozzám tartozol

(Herjeczki Géza)

Mazsola

Sára már hét éves, de még nem engedtük el sehova egyedül. Úgy értem, el mehet játszani vagy aludni a barátnőjéhez, de egyedül a játszótérre vagy máshová még nem mehetett. Féltős szülők vagyunk, na. Ugye, annyi mindent hall az ember, meg aztán egyszer el is veszítettem a központban, ahonnan ő magában hazajött, de én ezt nem tudtam, és hát, na, senkinek se kívánom azt az érzést, mikor nem tudja, hol is van a gyereke. De ugyanakkor nem is akarjuk agyonfélteni, mert meg kell tanuljon egyedül is boldogulni valamikor. Fogalmam sincs, mikor, hova kellene már elengedni, hogy jó legyen. Ma azért nagy lépést tettünk meg ezen a téren, mert... az úgy kezdődött, hogy főztem egy kis tejbedarát. És Sára mazsolával szerette volna enni, de nem volt itthon. Mondtam neki, menjen el a boltba és vegyen magának. Látnotok kellett volna, mennyi jótanácsott kapott, az apja felszerelte walkie talkie-val is, hogy abban a 10 percben is, amíg távol van, tartsuk a kapcsolatot, ugye :) Na, a lényeg, hogy sikerült az akció. Sára életében először egyedül bevásárolt magának.

A reggelek

mostanában eléggé megváltoztak. Én már hat előtt kelek, megyek friss kifliért megint, aztán mivelhogy háromnegyed nyolcra be kell érni a suliba, már fél nyolc előtt el kell induljunk, mert reggel mindig csúcsforgalom van az utakon. Na, nem olyan, mint Pesten, de azért ez is csúcsforgalom. Úgyhogy még akkor is kapkodás van, meg minden, ha este bepakoljuk a táskákat, meg előkészítjük a ruhákat. Ma reggel is annyit járt a szám, hogy ébredjetek fel, kicsikéim, gyertek reggelizni, menjetek pisilni, de mindezt egyenként vagy húszszor el kell mondjam. Illetve nem tudom, hogy kell-e, nekem mindenesetre nem hiányzik ez az állandó noszogatás, meg gondolom, ők is unják, de ha nem tenném, szerintem még most is itt ásítoznának. Szóval, azon gondolkodom, hogyan alakítsam a reggeleket, hogy ne legyenek ilyen sietősek, hogy vidámak és jókedvűek legyenek. Míg óvodába jártak, könnyebb volt, mert nem kellett pontos időre beérni, és akkor olyat csináltam, hogy mesével ébresztettem őket, és mikor érdekes részhez értem, maguktól felkeltek és odajöttek mellém. És telente, mikor reggel még sötét van, mindig gyertyákat gyújtottam reggelihez, mondjuk ezt most is meg lehet majd csinálni. Ötleteket szívesen fogadok, csak ne azt mondjátok, hogy keljek fel egy órával hamarabb.

Összeszedtem

az összes gyerekemet, kit innen, kit onnan, mindenki elég jókedvű, szóval kár volt annyit aggódni előre. Elmentünk még tornacipőket venni, és mivel rájöttem, hogy az összes pénzem elfogyott, a Sára zsebpénzét költöttük el. De nemcsak tornacipőket vettünk, hanem láttunk egy furulyázós utcazenészt, hát ő is kapott egy kis pénzt, aztán Enikő lecövekelt egy péksüteményes előtt, és keserves sírásra zendítve kibulizott magának egy nagyon csokis kakaós csigát, aztán még vettünk egy kis fagyit, és azt hiszem ennyi. Volt-nincs zsebpénz. És Anna megkérdezte, hogy akkor most mindennap kell-e neki jönni ebbe az iskolába, majd Sárával együtt örökbe fogadtak egy sérült szárnyú, sánta legyet, aki most már igazi családtag lesz nálunk ( Légyi a neve).

Ha néha

visszaolvasom, miket írok ide összevissza, háááát, nem is tudom mit mondjak. Nem tudnám jellemezni két szóval. Én elég sok blogba beleolvasok, nagyon jó blogokba. Mindegyik más. Van olyan, amiből nagyon sokat lehet tanulni, mert az írója az naaagyon okos, mindenféle olyan témáknak utánajár, ami nekem amúgy eszembe se jutna. Aztán van olyan, akinek a bejegyzéseit mindig átlengi valami kis finom úri humor, olyan kicsit Wilde-os. Igen, Wilde-os, ez most jutott eszembe, dejó! Van, aki a családjáról ír napi beszámolót, van aki nagyon szépen ír, de nem valami konkrétan, hogy aztán egyen a kíváncsiság, hogy mit is akart mondani. Van, aki az Istennel való kacsolatáról ír főleg, mert Őt valószínüleg annyira ez tölti be. Őszintén szólva, mostanában úgy érzem, nagyon üres vagyok. Amit írok, az mind igaz, végül is az életemet nagyjából ezek az apróságok töltik ki, de amiről mondjuk a legtöbbet gondolkozok, azt persze nem írom le. De nem is kell, mert itt nem arra vállalkoztam, hogy kiteregetek mindent. Na, csak azért mondom, mert eszembe jutott, hogy ki a csudát érdekel az, hogy például most sem tudom pontosan, hány óra, pedig nem ártana...

Van nekünk

vagy négy óránk a lakásban, plusz a telefonjainkon is van óra, meg az autóban is van egy, meg a számítógép is mutat egy időpontot, csak azt nem értem, miért mindegyik másat ?! Meg az is érthetetlen, hogy van az embernek kismillió ollója meg hegyezője, de egyik se vág rendesen. Nade, ez legyen a legnagyobb bajom az életben. Ma reggel megvolt a nagy iskolábaindulás, le akartam fényképezni őket, de azt hiszitek sikerült? Ahhoz kellett volna legyen még vagy két kezem pluszba, nameg kicsit hamarabb kellett volna felkelni...

Csendélet

Mosogatólé és virágok

Nem írok semmit,

mert már egy csomót írtam úgy, hogy nem volt mondanivalóm, s most arra gondoltam, megvárom, míg lesz valami mondanivalóm, aztán majd írok. De addig is, elgondolkoztam arról - miközben még mindig ceruzákat hegyezek és tankönyveket borítok be - hogy a bloggerek és bloggerinák szinte kivétel nélkül általmennek néhány fázison : 1. Mikor megkérdezzük költői kérdés keretében, hogy ó, vajon miért is kezdtünk el mi írogatni, van-e értelme, sejhaj... 2. Aztán: könyörögve kérjük, hogy fedjék fel magukat azok, akik olvassák a bejegyzéseiket. 3. Felteszünk egy számlálót a blog legaljára, hátha nem veszik észre. 4. Percenként megnézzük, megnézte-e valaki már a honlapunkat. Én most már nem nézem percenként :) 5. Elhatározzuk, hogy nem írunk többet. 6. Elhatározzuk, hogy mégis írunk.
Na, hát lassan a helyére kerül minden az ember életében. Még a blogírás is előbb-utóbb.

Nem azért mondom, de

életemben először sikerült elfognom egy állatot, éspedig egy legyet; nem is jön, hogy elhiggyem, ilyen még nem fordult elő velem, bár lehet, hogy csak azért sikerült, mert már itt az ősz, és ilyenkor legyengülnek már szegények. A kislányok pizsamapartiznak éppen, van itt kis barátnő is, volt gyertyafényes vacsora meg óriási fürdés, így búcsúznak el a gondtalan nyártól. Tervezem, hogy délelőttönként, míg iskolában lesznek, szépen sorra veszem a lakás minden zegét-zugát, és nagytakarítok, felesleges dolgokat kiszelektálok, ilyesmi. Rendet kell raknom magam körül, mert talán igaz az a mondás, hogy akinek nincs rend a lakásában, a szekrényében, annak a lelkében sincs. Ma olyan emberekkel találkoztam, akiknek rend volt a lakásában, a lelkében, a fejében, és az egész lényükből áradt a nyugalom, a béke. Én meg reggel felhúztam magam azon, hogy senki se figyel rám ebben a családban (ez nem igaz, de tény, hogy néha elengedik a fülük mellett, amit mondok), meg azon is, hogy már megint elkésünk valahonnan. Tény az, hogy ha felhúzom magam, az senkinek se jó, de legjobban nekem nem jó. Utólag mindig okosabb vagyok. Utólag általában bocsánatot kérek. T. erre azt mondja, hogy előtte kérjek bocsánatot, de ez azért elég fura lenne...

Már a múlt tanév végén

kaptunk egy meghívót Sára egyik osztálytársától, aki családostul meghívott mindenkit mára egy kis iskolakezdő összejövetelre hozzájuk. Egy csendes kis faluban laknak Pápától kb. 20 km-re. Elég szép számban összeverődtünk ma, és nagyon vártam már, hogy mehessünk, mert néhány emberrel már rég szerettem volna beszélgetni, de valahogy évközben mindenki rohan, én meg szinte egyedüliként délben hozom el a gyerkőceimet, tehát ritkán találkozunk más szülőkkel. Hű, hát olyat láttunk, ami a 21. században elég ritka. Egy szép kis parasztházban laknak, óriási udvar, befüvesítve, a bútraik legalább 100 évesek, az edényeik mind az a régi cserépedény, minden játék fából van, TV sehol, - egyszerűen csak néztünk, mert ilyet esetleg falumúzeumban ha lát az ember. Kemencében sütöttünk magunknak pizzát, aztán meg kürtős kalácsot parázs felett. Teljesen odavagyok. Én is így szeretnék élni. Ha nem most, akkor valamikor. Ja, és még nem is mondtam, hogy ez a család minden tagja, ( 4 gyerek van) szép, régi szőtt és vászonruhákban járnak, mindig. Nagyon különlegesek. És nagyon kedvesek. Hát, szóval náluk voltunk ma, olyan embereknél, akik elég bátrak ahhoz, hogy teljesen egyedien és szabadon éljenek.