Én mindig is

nagyon sokra tartottam T.-t. Nemcsak tartottam, de tartom is, bár ezen ő vitázna velem, hogy akkor meg miért mondok neki ellent annyiszor. Szerintem ha valakit nagyon becsülünk, attól még lehet vitázni vele, és én csak azzal vitázok, akiben megbízok, akit szeretek, meg akivel van értelme. Ha ezek a "feltételek" nem teljesülnek, befogom a számat, mert szerintem nem éri meg. Na, hát nem csodálkoznék, ha most azt hinnétek, hogy nálunk mindig áll a bál. Dehogyis. Nagyon is békés család vagyunk. Egyszer egy egyedülálló barátnőm elemezve az általa látott, megfigyelt házaspárok egymáshoz viszonyulását, azt mondta, ő sohse megy férjhez, mert nem bír elviselni ennyi feszültséget. Mi, a többiek, akikről szó volt, meg csak bámultunk, hogy mi a csudáról beszél, hol itt a feszültség? Nekünk ez egyfajta játék, és ha élcelődünk is vagy vitázgatunk is egymással, azért tudjuk ki a főnök, legalábbis én tudom (nem én :)).
Hogy egy konkrét példát is hozzak, például ez a blogolás-dolog is olyan, hogy teljesen más a véleményünk róla. Ő például egyáltalán nem érti miért van szükségem erre. Nem is csodálkozom, mert nem az a naplóírós típus. Aztán időnként beleolvas, ezt onnan tudom, hogy megkérdi: Te, ki az az X, meg ki az az Y? Mert ugye van néhány olyan barátom, akit csak így "ismerek". S tudom, nem hagyná ki, már a tisztesség kedvéért sem, hogy rendszeres időközökben kicsit ne cikizzen a "blogmániám" miatt.
Még rééégen, lánykoromban, mikor még csak álmodoztam arról, hogy milyen is az igaz szerelem, azt hittem, hogy olyan, hogy minden mondata után odateszi, hogy "szívem", és minden reggel piros rózsát és kávét hoz az ágyba. Most már tudom, hogy azt is megkérdezi, hogy hova tettem a papucsát és elmagyarázza, hogy mire figyeljek oda, mikor legközelebb beparkolok az udvarra.