Dies und jenes...

csak hogy felvágjak a multilingualizálódásommal, illetve, hogy lássátok, ha csigabigatempóban is, de azért nagy sóhajtozások közepette csak haladok én is a német nyelvvel. Valamennyire.
Na, hát ma reggel elmentem vásárolni ezt-azt, és hát meg kellett állapítsam, hogy:
1. Megdrágult a kedvenc kávém.
2. Már tele vannak a polcok csokimikulásokkal. (Szerintem a csokinyuszikat is ki kellene már pakolni, mert karácsonytól már csak egy ugrásnyira van a húsvét)
3. Már megint nem tudtam ellenállni, és megvettem az októberi Praktikát, pedig mindig megfogadom, hogy nem fogom, mert nekem úgyse sikerül úgy semmi, ahogy ott le van fényképezve. És amire azt mondják, hogy kijön 280 Ft-ból, az nekem...na hagyjuk. Szóval megint megvettem, hogy lett volna szívem ott hagyni, mikor most rendkívüli akcióként volt hozzá egy egyedülálló dekupázsizé is. De legalább nem vettem meg semmilyen főzős magazint, mert azok is álomszépek, de nekem nem sikerül úgy egy kaja se , ahogy ott írja, arról nem is beszélve, hogy a külseje meg se szokta közelíteni a csodás lefényképezett társaiét.
4. S ennek már nincs köze a vásárláshoz: lehet, hogy a filmekben szépen működnek a családi ebédek, meg biztos mindenki másnál is. Tudjátok: mindenki leül, szépen társalogva eszünk, ilyesmi. Nálunk ez a következőképpen néz ki:
4.1. Tízszer elmondom, hogy legyenek szívesek ebédelni jönni. Asztal már rég megterítve.
4.2. Ha végre mindenki ott van, megfogjuk egymás kezét, hogy elmondjunk közösen egy nyúlfarknyi imát. Haha! Ez a cél! A valóság: Anna és Sára éppen haragban, tehát ők nem adnak egymásnak kezet.
4.3. Kivételesen mindenkinek ízlik a paradicsomleves, a többit nem tudom, mert a lappangó ellenségeskedés asztal alatti majd feletti perpatvarrá vadul a két lyány között. Ki és be, illetve elrohanások, már nem tudom követni.
4.4. Néhány évre megint elhalasztom az az amerikai álmomat, hogy úgy fogunk étkezni, mint a filmekben, vagy jobb helyeken szokás.