Úgy gondolom, hogy

anyósom megérdemel egy külön bejegyzést. Úgyse fogja elolvasni, mert nincs számítógépe meg persze netje sem, de éppen ezért jól kibeszélem a háta mögött. Sose szerettem az anyósvicceket ( főleg azt a porhanyósat nem). Na, szóval, a kapcsolatom kedves anyósommal furán indult. Az az igazság, hogy nem nagyon kedvelt engem. Ezt én is éreztem, meg mástól is visszahallottam, de ez szerintem főképpen amiatt volt, mert T. egyetlenegy fia és még nagyon fiatal volt, mikor én "elcsábítottam". Miután összeházasodtunk, lassan, de biztosan megszeretett engem. Aztán megszülettek a gyerekek, és már nem volt visszaút a szeretet útjáról. :) Szóval, csak azt akarom mondani, hogy én is megszerettem őt, és sokmindenben példaképem, és nagyon jó, hogy legalább ő a közelünkben lakik, ha már az én drága anyukám olyan messze van. Legfőképpen azt tanultam meg tőle, hogy utólag lehet bocsánatot kérni azért, ha valakit rosszul ítéltünk meg. Meg az is jólesik, hogy most mindenkitől csak szép és dicsérő szavakat hallok vissza magamról, mert az emberek olyanok, hogy előbb-utóbb minden hallott dolgot továbbadnak. Szóval, hát, így vagyunk mi ketten az anyósommal.:) Ja, és mind bíztatom, hogy írja le az élete történetét, még ha csak néhány oldalon is, hogy megmaradjon az utókor számára. Ő tanítónőnek készült, el is végezte a sulit, de nem engedték leérettségizni, mert választania kellett a tanítás és Isten között, és hát ő az utóbbit választotta. Ez a kommunizmus legsötétebb korszakában volt. Aztán több évig otthon volt, mert nem volt munkája, de ezidőben megtanult gyönyörűen kézimunkázni. Később könyvelő lett. Mondtam is neki, hogy lehetne ez az élete mottója: "Ha megdobnak citrommal, készíts belőle limonádét!"