Párhuzamok

  Ma arra a következtetésre jutottam, hogy az Anyák Napja most olyan nekem, mint a  gyerekeknek a Mikulás-ünnep.  Mondom ezt azért, mert az én gyerekkoromban volt EGY Mikulás, aztán kész. Nem is láttuk soha, mert mindig akkor jött, amikor aludtunk. Ő volt A Mikulás. Mi van manapság? Jön egy Mikulás az óvodába, egy az iskolába, egy az uszodába, egy a Fő térre, egy a Tescoba stb. Na meg egy haza is (szerintem ez az igazi, aki régen nálam is járt :).
  Hogy mi köze ennek az Anyák Napjához? Hát az, hogy ma volt egy A. N. Anna csoportjában, holnap lesz egy Sára osztályában, valószínüleg lesz valami Enikőéknél is. Aztán lesz egy ünnepség a zeneiskolában fél négykor, és mivelhogy Sáráéknál háromkor kezdődik, azt hiszem két helyen kellene lennem egyidőben.  Szombaton szünnap. Vasárnap délelőtt lesz A.N. a gyüliben ( bár ott 
nem lesz nagy hececáré), és délután hivatalosak vagyunk a református A.N.-ra is, mert a gyerekek az ő hittanóráikra járnak.
  Vagy nincs is semmiféle párhuzam, csak az én fáradt agyam káprázik!?

 U.I. Azt hozzá kell tegyem, hogy én maximálisan elismerem és köszönöm a pedagógusok igyekezetét, hogy megtanítják a gyerekeknek a köszöntőket. És látom azt is, hogy a gyerekek örömmel készülnek ezekre az ünnepekre, szeretnek nekem meglepetést szerezni. Egyetlen dolog miatt aggódok egy picit, és ezt a gondolatot Vekerdy Tamástól vettem, aki azt mondta, hogy mire felnőnek a gyerekek, annyit szavaltatjuk őket olyan témákról, mint például az anya iránt érzett hála vagy a haza iránti szeretet, hogy már nem fogják tudni ezen nemes érzéseket önmaguktól átélni vagy megfogalmazni. Nem is tudom, érthető-e, mire akarok kilyukadni...