Az a helyzet,

  hogy egyáltalán nem vontam vissza az előbbi pósztomat, csak az van, hogy ezt még megírom, aztán kész, lehet, hogy ma már nem írok többet. Meg holnap, és holnapután sem, de az nem biztos. Azon tűnődtem, hogy a gyereknevelés az olyan, hogy nem tudni, mi a jobb, előre sok könyvet olvasni, felkészülni rá, vagy ellenkezőleg, aztán lesz valami. Mert ha igen, tehát sokat előrekészülünk, lehet, hogy el is megy a kedvünk az egésztől, mert túl nagy falatnak tűnik a dolog, olyan nem-nekünk-valónak. Ha meg az ellenkezője, aztán csak kapkodjuk magunkat, amikor már túl késő. Aztán elegem van abból is, hogy egyik könyv ezt mondja, a másik meg azt. Például, hogy a gyereket mindennap 27-szer legalább dicsérjük meg, hogy jó önbecsülése legyen, de aztán meg felfedezik az amerikai kutatók, hogy ha túl sokat dicsérjük, beképzelt és önkényes lesz. Aztán egyik irányzat azt mondja, hogy legyenek előre fixált elveink, a másik meg, hogy bízzunk mindent az ösztöneinkre, majd az anyai szívünk megsúgja, mi a teendő. Igen, könnyű könyvet írni, azt hiszem, már én is tudnák, de a gyakorlat annyira más, néha annyira elbátortalanító, vagy nem is tudom...
  Az a helyzet, hogy jobb lenne, ha lefeküdnék, mert nagyon korán keltem, ráadásul az előbb ittam egy negyed pohár bort is, és holnap is korán kelek, mert elhatároztam, hogy ezután rendszeresen sportolni fogok, de úgy ám, hajnalonta ha láttok valakit a bicikliúton rohangálni, az én leszek, de az is lehet, hogy a holnapot kihagyom, és csak holnaputántól kezdem el a sportolói pályafutásomat. Ma este hosszas időt töltöttem azzal, hogy a szünidei foglalatosságainkat összeírtam, ha minden igaz, nyár végére rengeteg verset és mesét fogunk tudni, meg mindenféle társasjátékot, meg kiállítást nyithatunk majd a kreatív dolgainkból, de az is lehet, hogy mégsem. A lista 
és a jószándék mindesetre megvan, de az a helyzet, hogy ez sokszor nem elég.